Regénybe illő élet 33. rész

33. rész

Kate, miközben agyából igyekezett kiűzni a rémképeket, melyet az, szeme elé vetített, és csak arra gondolni, hogy nyilván csak azért hívja a férfi, hogy elújságolja, minden rendben, vadul dobogó szívvel nyúlt a készülék után, és emelte füléhez azt.

-          Beckett! – szólt bele látszólag határozott, nyugodt hangon, miközben pulzusa az egekbe szökött, és egy rossz érzés kerítette hatalmába, melytől sehogy sem tudott szabadulni.

-          Hű, de furi, hogy így jelentkeztél be – hallotta meg most Mattie kissé csipogó, nőiesen magas, túlságosan is zavarban lévő, izgatott hangját, melytől a baljós gondolatok még inkább felerősödtek, és amely egyértelművé tette számára, hogy Steve kihangosította a készüléket.

-          Mi a helyzet, fiúk? Miért hívtatok? – tért azonnal a lényegre, hogy végre megnyugodhasson, de a hallgatás, ami következett, egyáltalán nem kecsegtette semmi jóval – srácok! Ugye, minden rendben? – kérdezett rá egyértelműen, mire Steve sóhajtott, beigazolva ezzel azt, amitől a legjobban félt – hol van Castle?! – emelte meg hangját aggódva Beckett, mire egy nyögés volt a felelet.

-          Nos, nem pontosan tudjuk – fogott bele a válaszba végre Steve, lassan, minden szót megrágva, amivel csak még jobban felingerelte az amúgy is pattanásig feszült nyomozót.

-          Steve! Hol van Castle?! – kérdezte meg újra, tagoltan Kate, mire Mattie hangja csendült fel.

-          Igazából, az úgy volt, hogy mi csak kimentünk a konyhába, és aztán, mire visszamentünk, addigra már nem volt sehol. Vagyis, nem is a konyhába mentünk, hanem a…

-          Át a másik szobába! – sietett a segítségére Steve azonnal, amivel gyanút keltett a nőben, majd folytatta – igen! Átmentünk a másik szobába, mert Ricky azt mondta, hogy ott van a… - hadarta egy levegővel a férfi, mire Kate érezte, hogy kezd elfogyni a türelme. Ha ezek ketten nem a bolondját járatják vele, és ez nem egy újabb Mattie féle teszt a szerelmükre, akkor nem ér rá a hantázásukat hallgatni.

-          Steve, elég! Az én lakásomban csak egy szoba van, plusz a nappali, szóval, ki vele! Mi a fene folyik itt?! – zárta rövidre a hazugsággyártást Kate, mire Mattie sopánkodni kezdett.

-          Mi csak néztünk nagyokat, amikor az az ipse felhívta, és akkor ő azt mondta, hogy mennie kell! Mi próbáltuk lebeszélni, de tudod, milyen makacs Maci, szóval…

-          Felhívta? Simon felhívta?! – döbbent meg Kate, holott sejthette volna, hogy ez történt, mégis váratlanul érte.

-          Ja, felhívta, és akkor elment abba a bárba! – csúszott ki Mattie száján meggondolatlanul, mire Steve erőteljesen oldalba vágta – aú! Ó! – kapott fejéhez a férfi, amint rájött, mit mondott.

-          Bárba!? Ti tudtátok, hova ment, és nem hívtatok?! – dörrent rájuk Kate, mire Steve vette át a szót.

-          Ne haragudj, de Ricky megtiltotta, és… - magyarázkodott hevesen, mire Kate dühösen fújtatott, de fél kézzel már kabátjáért nyúlt.

-          Melyik bár az? – kérdezte türelmetlenül, mire megint Mattie kotyogott közbe.

-          A Moonshine – felelte készségesen, de még mielőtt Kate rácsapta volna a telefont, tovább fecsegett – de feleslegesen mész oda, már nincsenek ott… - árulta el magukat megint, mire ismét egy tockosnak lett gazdája – baszkula! – káromkodott, ahogy leesett neki az újabb elszólás.

-          Honnan tudjátok?! – hökkent meg Kate, és keze mozdulat közben állt meg a levegőben – srácok! Kezdjétek előröl az egész történetet, mert ha miattatok Castle-nek valami baja esik…

-          Igen, tudjuk! Kicsontozol, meg ilyenek – sóhajtott nagyot Mattie, majd párjára nézve adta át a szót, aki nagyot nyelve fogott hozzá, elfogadva, hogy kútba esett gondosan kidolgozott tervük.

-          Szóval, alig elmentél, Simon hívta. Megint azzal fenyegetőzött, hogy megöl téged, ezért Ricky belement a találkozóba, méghozzá egyedül. – magyarázta sietve, hiszen tudta, hogy minden perc számít – attól félt, ha szól neked, te a helyszínre sietsz, Simon pedig, végez veled. Meg kell értened, Lulu-Kate, csak téged féltett…

-          Térj a lényegre! – csattant a hangja Kate-nek, mire Steve riadt pillantással nézett párjára, aki csak bólintással jelezte, hogy jobban teszi, ha engedelmeskedik.

-          Szóval, amint elment, fel akartunk hívni, ahogy kérted, de aztán, az az ötletünk támadt, hogy követjük, mert ugye, mi nem vagyunk zsaruk, és Simon sem ismer minket. De… történt egy kis gebasz, amire nem számítottunk – akadt el egy pillanatra, majd folytatta – a fickó pisztollyal egy kocsiba kényszerítette Ricky-t. Mi követtük, de most elvesztettük a nyomát – ismerte be szégyenkezve, mire Kate lehunyta a szemét.

-          Hol? – nyögte félve a kérdést, mire kis csönd volt a válasz, majd Mattie szólalt meg.

-          A 72. sugárúti elágazónál – felelte halkan, majd hozzáfűzte – szerintem, kivitte a városból. – gondolkodott hangosan, de Kate válasz nélkül csapta le a telefont. Dühös volt, és nemcsak a két férfira, amiért hagyták Castle-t egyedül elmenni arra a találkozóra, hanem saját magára is, amiért egyáltalán rájuk bízta. Ismerte a férfit, elvégre lassan négy éve kergette az őrületbe gyerekes, meggondolatlan lépéseivel, pontosan tudta, hogy sosem azt csinálta, amit mondott neki, vagy amire kérte. Miért hitte egy percig is, hogy most otthon, az ő lakásában ülve fogja megvárni, amíg ők elkapják Simont? Tanácstalanul, és a tehetetlenség szülte dühvel csapott az asztalra, miközben agya lázasan kezdett kattogni valami támpont után, amivel rájöhetne, hol tartja fogva szerelmét az őrült rajongója.

Castle kíváncsian nézett ki az autó ablakán, ahogy Simon bekormányozta azt egy elhagyatott épület udvarára. A ház, amelyhez érkeztek, egy kertvárosi, fehér léckerítéssel körbevett, hatalmas udvarral rendelkező épület volt, ahol valaha nyilván egy család élt, de most, csak egy omló vakolatú, rothadó deszkákból álló, dohos helynek tűnt. Simon, szemében a nosztalgia örömével tekintett végig a hiányos tetőszerkezettől, a szúrágta, romos lépcsőig, miközben kiszállt az autóból, és nagyot szippantott a kertvárosi levegőből.

-          Ez igen! Máris érzem, ahogy tisztul a tüdőm! – vett még egy nagy levegőt látványosan, majd a még mindig az autóban ülő író felé fordult – kifelé! Ez lesz az otthona! Nézzen körül! - mutatott körbe, miközben megkerülve az autót, kinyitotta a férfinak az ajtót.

-          Azt hiszem, láttam mindent – húzta el a száját undorodva Castle, miközben azon tanakodott, az elhagyott, pókháló szőtte játékokon kívül, melyek az udvaron szanaszét hevertek, milyen bútorok fogadhatják bent.

-          Mondom, szálljon ki, és nézzen körül! – szegezte rá most a pisztolyt egyfajta unszolásképpen Simon, mire Castle összeszorítva száját, nagyot nyelt, és engedelmesen kikászálódva indult el a ház ajtaja felé. Meg sem lepődött, amikor látta, hogy az ajtón a zárat egy rozsdás lakat helyettesítette, annál nagyobb volt azonban a döbbenete, amikor belépve a házba, tisztaság, és rend fogadta. – nocsak, sikerült meglepnem? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét Simon, miközben becsukta maguk mögött az ajtót. – Mindent én hoztam helyre – mutatott körbe büszkén, és Castle meglepve futtatta végig pillantását, a tiszta, frissen meszelt falakon, mely tele volt családi képekkel. A folyosó egyik oldaláról, boltíves bejárat nyílt a nappalira, mely ugyan régi, kopottas fotellel, kanapéval, és egy több tíz éves televízióval volt berendezve, de az is tiszta volt, és rendezett, valamint a folyosó végéről nyílt a konyha, ahonnan frissen sült kenyér illata terjengett a levegőben. Ahogy beljebb merészkedett, egy lépcső vezetetett fel az emeletre, ő pedig, kíváncsian torpant meg az alján – menjen csak fel! Elvégre, ott lesz a dolgozó szobája – biztatta a pisztollyal Simon, mire Rick, rossz szájízzel, mégis érdeklődve szedte egymás után a lépcsőfokokat, melyek minden egyes lépésnél vészjóslóan nyikordultak meg lába alatt. Felérve egy szűk folyosón találta magát, melyből három ajtó nyílt. – fürdőszoba – mutatott az elsőre Simon – használja nyugodtan, ha hívja a szükség. Működik! – dicsekedett fennhangon, majd a következőhöz lépett – ez lesz a magáé – tárta szélesre az ajtót, majd hagyta, hogy Castle a válla fölött bekukkantson. A szobában egy, két személyes, fából készült ágy volt, az ablak előtt pedig, egy íróasztal, székkel. Az asztalon, készenlétbe helyezve egy laptop várta az írót – csak magára vár. Internet nincs, de az nem is kell az íráshoz, nem igaz? – veregette meg a hátát barátságosan, bizalmasan, mire Castle elhúzta a száját, de nem szólt semmit. Amikor Simon éppen magára akarta hagyni a szobájában, érdeklődve állította meg.

-          Egy pillanat! A harmadik helyiségben, mi van? – kérdezte ártatlan arccal, mire Simon ajka megrándult, és lassan közelebb sétált.

-          Semmi nem kerüli el a figyelmét, ugye? – kérdezett vissza válasz helyett sejtelmesen, mire Castle feszült mosollyal rántotta meg a vállát – ne aggódjon, nem haragszom érte, elvégre a precizitás, és a figyelem a jó író egyik ismérve. Tudja, mit? Megmutatom magának, mert előbb-utóbb, úgyis rájönne – intett kezével az író felé, jelezve, hogy kövesse, mire Rick összeráncolt szemöldökkel engedelmeskedett. Amikor azonban Simon kitárta az ajtót, riadtan hőkölt hátra a látványtól. Mindenre számított, csak arra nem, amit látott.