38. rész
Beckett a
másodperc tört része alatt döntött és cselekedett, utólag úgy gondolta, talán
túl elhamarkodottan, de már nem volt visszaút. Amikor meghallotta, hogy Simon
vissza akar menni az anyjáért, amit hirtelen nem is értett, és Castle-t fogja
páncélként használni a betörő kommandósok ellen, gondolkodás nélkül lépett elő
rejtekéről, és kihasználva az alkalmat, hogy Simon nem számít rá, és háttal áll
neki, először ellökte a férfi elől az írót, majd rávetette magát, és a földre
teperte. A férfi azonban erősebb volt, mint gondolta, esélyt sem hagyott neki,
hogy elővegye a Glockot, saját pisztolyát azonban mindenáron felé akarta
fordítani, és miközben térdével erőteljesen rúgott a nő amúgy is sajgó
bordájába, kihasználva a pillanatnyi összerándulását, egyenesen a szíve felé
irányította a fegyvert. Kate éppen az utolsó másodpercben fejelte le Simon
orrnyergét ahhoz, hogy az, kiessen a ritmusból, és félreránduljon, de a fegyver
így is elsült, ő pedig, szinte azonnal érezte az égő érzést, mely végig
száguldott a karján, és amelyet tompa zsibbadás követett. Ideje azonban nem
volt átadni magát a fájdalomnak, mert a következő percben érezte, hogy Simon
kissé felemelkedik, tüdejét már nem nyomta súlya, és a pisztolyt egyenesen az
arca felé fordítja. Kate-nek éppen csak annyi ideje maradt, hogy utolsó erejét
megfeszítve, és a fájdalmát elnyomva, ágyékon rúgja a férfit, majd kezét
rákulcsolta Simon pisztolyt szorongató ujjaira. A következő pillanatban ismét
hallotta elsülni a fegyvert, majd elviselhetetlen súlyt érzett ránehezedni a
mellkasára, és levegő után kapkodott.
-
Kate! – lépett kétségbeesetten közelebb a két,
mozdulatlanul fekvő testhez Castle, miközben csak arra volt képes, hogy
suttogja a nő nevét, és agyában újra lejátszódott a temetőbeli jelenet, amikor
a nyomozó a karjai között haldoklott. Csak az, zakatolt a fejében, hogy nem
élheti át újra, ezt nem teheti vele a sors. – Kate…, kérlek… - nyögte nehezen,
miközben letérdelt, és a sötétben próbálta kivenni, mi történhetett, mennyire
sérülhetett meg szerelme.
-
Szedd le rólam! – zihálta a nyomozó, miközben minden
erejével azon volt, hogy az eszméletlenül rajta fekvő Simon nehéz testét
lelökje magáról, de már az első mozdulatnál tudta, hogy képtelen lesz rá. Jobb
karjában ismét jelentkezett az égető fájdalom, mely arra intette, hogy jobban
tenné, ha nem terhelné izmait, tüdeje azonban kétségbeesetten kiáltott levegő
után.
-
Máris! – eszmélt Castle, és egy gyors mozdulattal
gördítette le a nőről Simont, majd segített neki talpra állni.
Megkönnyebbültsége, melyet akkor érzett, amikor rájött, hogy Kate jól van, egy
pillanat alatt szállt tova, amikor ujjai között megérezte átszivárogni a
nyomozó karjából csordogáló vért – megsérültél! – kiáltott fel, miközben néhány
másodperc múlva nemcsak a pinceajtó vágódott ki, de a lépcső tetejéről is lábdobogásokat
lehetett hallani, ahogy a kommandósok nagy erőkkel vonultak lefelé. – a
legjobbkor, mint általában – húzta el gúnyosan a száját, majd mit sem törődve
velük, ismét a nő felé fordította minden figyelmét. – orvosra van szükséged…
-
Csak egy kis karcolás – próbálta elbagatellizálni a
dolgot Kate, miközben sziszegve tűrte, hogy az író kihámozza a
golyóállómellényből, melyet viselt.
-
Nekem nem úgy tűnik – vette alaposan szemügyre a
sérülést az író, amely még mindig erősen vérzett, és a vér komótos
egyhangúsággal csepegett a padlóra.
-
Jól vagy? – lépett közelebb hozzájuk Javi, mialatt
tekintetével egy perc alatt mérte fel a helyzetet. – megvárhattál volna minket!
– fűzte hozzá rosszallón, mire Kate rántott egyet bal vállán.
-
Én sem így terveztem – felelte látszólag hanyagul – Au!
– szisszent fel, amikor Castle felhúzta a felkarján az inget, és előtűnt a mély
horzsolás, melyet a pisztolygolyó okozott.
-
Ez nagyon csúnya – ráncolta össze szemöldökét Castle,
miközben egy zsebkendőt húzott elő, és erősen a sebre nyomta, miközben motyogva
kért elnézést, a száját fájdalmasan összeszorító nőtől.
-
Már úton van a mentő – lépett hozzájuk Ryan, aki
szintén aggódó arccal nézte felettese karját.
-
Srácok! Ez csak egy horzsolás! Úgy néztek rám, mint
akit felravataloztak! – pirított rájuk Kate, akinek kezdett kényelmetlen lenni
a sok figyelő tekintet.
-
Vele, mi van? Halott? – bökött fejével undorodva Javi
Simon felé, mire Beckett megrázta a fejét.
-
Inkább csak elájult a sokktól, a golyó nem ért
létfontosságú szervet – felelte, miközben látta, hogy a lassan magához térő
Simont két kommandós segíti talpra, mit sem törődve fájdalmas jajgatásával,
ahogy meglőtt vállára fittyet hányva vezetik kifelé a pinceajtó irányába.
-
Mr. Castle! Ugye, azért megírja rólam a könyvet? – fordult
az író felé Simon reménykedő arccal, mire a férfi úgy tett, mint aki
elgondolkozik a dolgon, majd komolyan bólintott.
-
Hogyne! A következő Nikki könyvemben számíthat egy
elmebetegre, aki az anyja holttestével élt együtt – kacsintott csúfolódva
Simonra, mire annak résnyire szűkült a szeme, de reagálni nem volt ideje, mert
az egyik fekete ruhába öltözött, álarcot viselő kommandós, nem túl gyengéd
mozdulattal lökött rajta egy hatalmasat.
-
Megérkeztek a mentősök – lépett oda hozzájuk egy,
S.W.A.T feliratú, golyóállómellényt viselő, izmos, szigorú tekintetű, de már
őszülő halántékú férfi, akinek egész testtartásán, és megjelenésén látszott,
hogy ő a csapat vezetője – az eszehagyottat már elvitték, nem ért csontot a
golyó, még ebben is szerencséje volt. A másik kocsi magát várja, Beckett
nyomozó! – nézett sokatmondón a nőre az őrmester, mire Kate először társaira,
majd Castle-re pillantott, végül nagyot sóhajtva adta meg magát a sorsnak, és
indult az udvaron várakozó mentőautó felé, már csak azért is, mert a fájdalom,
mely az óta szaggatta a karját, mióta meglőtték, nem akart szűnni, sőt, egyre
erősebb lett, és legnagyobb bánatára, a vérzés sem csillapodott.
Alig fél órával
később Beckett a mentőautó hordágyán üldögélt, és figyelmesen hallgatta a vele
szemben ülő, fiatal, 30-as éveinek elején járó, barna hajú, meleg tekintetű, és
barátságos mosolyú orvos szavait, aki éppen az utolsó simításokat végezte a
varratokkal, és most a kötést helyezte fel gondos óvatossággal.
-
Holnap keresse fel a kórház baleseti osztályát, hogy
átkössék a sebet, és ügyeljen rá, hogy ne érje víz a kötést. A varratokat két
hét múlva kell kiszedni, addig kímélje a karját – sorolta az utasításokat a
fiatal orvos, miközben ügyes, rutinos mozdulatokkal ragasztotta le a kötést, és
finoman végig simított rajta, mintegy ellenőrizve munkáját, majd mélyen a
nyomozó szemébe nézett – mindig elcsodálkozom, milyen bátran végzik a
munkájukat. Nem irigylem magukat! – mosolygott barátságosabb, közvetlenebb
hangra váltva, mire Kate szerényen mosolygott vissza.
-
Bátorság, vagy hülyeség? – kérdezett vissza, miközben
kedvenc ingének csonka ujjára nézett, melyet az orvos vágott le róla, hogy
könnyebben a sebhez férjen.
-
Talán egy kicsit mindkettő kell hozzá, nem igaz? –
húzta el száját szarkasztikusan az orvos, mire Kate megrántotta vállát.
-
Talán – hagyta helyben, főként, ha belegondolt, mekkora
botorság volt a részéről egyedül nekimenni Simonnak, főleg úgy, hogy még nem
igazán volt 100%-os a temetőbeli támadás után.
-
Az, bátorság, vagy hülyeség lenne a részemről, ha meghívnám
vacsorázni? – tette fel következő kérdését merész mosollyal az orvos, mire a
nyomozó meglepetten húzta fel szemöldökét, ő pedig, szégyenlősen vakarta meg
feje búbját, összekócolva ezzel sűrű haját – elnézést, hogy csak így, de a
munkámból kifolyólag, kevés lehetőségem van ismerkedni.
-
Ezért felcsípi a betegeit? – kérdezett vissza válasz
helyett Kate, miközben arra gondolt, a sármos, kedves mosolyú orvos, évekkel
ezelőtt talán még rá tudta volna venni egy vacsorára, vagy egy italra, de
amióta megismerte az írót, csak az ő pimasz mosolyára, fanyar humorára, kék
szemének csillogására vágyott, amióta pedig, megismerte vele a szerelmet,
szeretkezéseik varázslatosságát, már egyáltalán nem tudta elképzelni, hogy
bárkivel megossza meghitt pillanatait rajta kívül. Most is, kizárólag csak arra
tudott gondolni, mikor szabadulhat ki az autóból, hogy végre kettesben lehessen
szerelmével.
-
Ön, igazából nem a betegem, legalábbis, jogilag. Csak
elláttam a sebét – magyarázta ráérősen az orvos, majd hirtelen megköszörülte a
torkát – tudja, mit? Kezdjük újra! A nevem Peter Gallagher, elhívhatom a rend
őrét egy italra, ma este? – ismételte meg a meghívást, de Kate már nem figyelt
rá, tekintete a vele szemben álló íróval nézett farkasszemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése