31. rész
Steve
meglepetten kapott a telefon után, melyet kitépett a kezéből Mattie, miközben
az, a szoba túlsó végébe szaladva, kinyitotta az ablakot, és látványosan
kitartotta kezét, így jelezve, hogy szándékában áll kidobni a készüléket.
-
Te teljesen megvesztél?! Mi a frászt csinálsz?! Azonnal
add vissza, te eszehagyott! – kiabált rá Steve, miközben néhány lépéssel előtte
termett, de amikor nyúlni akart volna a telefonért, Mattie még inkább
kitartotta azt.
-
Ha egy lépést is közelebb jössz, azonnal lehajítom, és
közben ordítani kezdek, hogy „segítség, erőszak”! – jósolta meg a
következményeket halálos komolysággal a szemében, mire Steve értetlenül tárta
szét kezeit, de egy tapodtat sem mozdult.
-
Elmagyaráznád, mi ütött beléd? Az előbb még te
győzködted az írófiút, hogy hívjuk fel Lulu-Kate-t, most meg nem engeded? – ült
ki arcára az értetlenség, mire Mattie nagyot sóhajtott.
-
Azóta megrágtam néhány dolgot…
-
Megrágtál? Az egyelten dolog, amin te csámcsogsz, az
Ricky boy fenekének feszessége! Nem értelek, tényleg! – fonta karba kezeit
Steve, így is jelezve, hogy nem áll szándékában hirtelen mozdulatot tenni,
remélve, hogy Mattie talán becsukja végre az ablakot, de annak, esze ágában sem
volt ezt a lépést megtenni. Kezét továbbra is kitartva beszélt tovább, ügyet
sem vetve az éles csípésre, melyet kapott.
-
Pedig egyszerű, és ha nem lennél olyan egyszerű a
szerelemhez, mint egy rajszög, akkor te is látnád. Ricky boy halálosan
szerelmes, és mindent megtenne Lulu-Kate-ért, aki viszont vérbeli zsaru! Ha
most felhívod – magyarázta hadarva, remélve, hogy szerelme minden szavát az
agyába vési, és feldolgozza – Lulu-Kate azonnal Ricky boy után rohan, Simon
pedig, amint meglátja, talán mindkettejükkel végez, de Luluval bizonyosan! –
szólította ezúttal akaratlanul beépült nevén a nőt.
-
Vagyis? Mi a zseniális ötleted? Hagyjuk, hogy Ricky
egyedül sétáljon be az oroszlán barlangjába, hátha nem éhes? – használt
hasonlatot a helyzet felvázolására Steve, majd a választ meg sem várva,
hozzáfűzte – figyu. Én láttam már ezt a nőt, amikor dühös! Ha rájön, hogy
nemcsak hagytuk, hogy a pasija egyedül flangáljon egy gyilkos pszichopata után,
hanem még nem is hívtuk, holott kifejezetten ezért adta meg a számát,
mindkettőnket kinyír! Lassan! És még élvezni is fogja! – vetített eléjük sötét,
fájdalmas jövőt Steve, mire Mattie láthatóan megborzongott, ahogy maga elé
képzelte Kate-t, amint rajtuk tölti ki mérgét. Tisztában volt vele, milyen tud
lenni a nő, elvégre látta már dühösnek ő is, amikor a beépülés során
találkoztak a nőgyűlölő Leslie-vel.
-
Nem azt mondtam, hogy egyáltalán nem hívjuk, csak azt,
hogy most nem – mosolyodott el félszegen, mire Steve gyanakodva ráncolta össze
szemöldökét, ő pedig, folytatta – gondolj csak bele, mit mondott Simon! Nem
lehetnek zsaruk! Nos, mi nem vagyunk azok, szóval… elmehetnénk arra a
találkozóra, mint két szerelmes ifjú, akik beülnek iszogatni. Megnézzük, mi a
szitu, Simon azt hiszi, Ricky egyedül ment, ha pedig, forró a talaj, még mindig
felhívhatjuk Lulu-Kate-t, aki villámsebességgel terem ott, mint egy hős lovag,
hogy megmentsen mindannyiunkat. – ért mondandója végére büszke mosollyal az
ajkán, majd könyörgőn rebegtette meg szempilláit párja felé, olyan átéléssel,
hogy a legprofibb színésznő is megirigyelhette volna – kérlek, Nyuszifül! Tedd
meg értem, jó? Lécccccííííííí!! Ha megteszed, és segítesz, akkor esküszöm, hogy
nem csallak meg…
-
Tényleg?! Megtennéd?! – lepődött meg őszinte örömmel a
hangjában Steve, mire Mattie beharapta alsó ajkát.
-
Úgy egy hónapig… - fejezte be megkezdett mondatát, mire
Steve rosszallón húzta össze szemöldökét – oké, legyen kettő, és tudod, hogy
nálam ez már hatalmas teljesítmény! – emelte fel szabad kezének mutatóujját
figyelmeztetőleg Mattie, mire Steve nagyot sóhajtott.
-
Legyen három, és mondd a címet! – nyújtotta kezét
telefonja után, mire a férfi vidám viháncolás közepette adta át a készüléket,
és iramodott meg az ajtó felé, mint egy ötéves, akivel éppen most közölték a
szülei, hogy elviszik a vidámparkba.
-
A Moonshine-ba megyünk, hallottam, amikor az a
félkegyelmű közölte Maci Lacival, hogy ott találkoznak – csivitelte hátra a
kocsi felé menet – szedd a lábad, bébi, a végén még lekéssük őket, és tényleg
Lulu-Kate kezei között végezzük! – pirított rá szerelmére, aki morcosan
követte. Egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, amit Mattie kitalált, de
mindannak ellenére, hogy nem volt romantikus fajta, és igazat adott párjának
abban is, hogy nem értett a szerelemhez, azt tudta, hogy őt szereti, és sosem
tudott nemet mondani a kéréseire.
-
Megtennéd, hogy legalább akkor nem becézed, amikor csak
ketten vagyunk? Lassan hányingerem lesz attól az ömlengéstől, ahogy beszélsz
róla – morgott Steve, miközben beültek az autóba, de Mattie csak legyintett.
-
Tudod, hogy tartja a mondás! Csábítani lehet ezret is,
de megcsalni csak egyet! - idézte fel nem éppen pontosan a mondást, mire Steve,
miközben elindította az autót, elhúzta a száját.
-
Mintha nem a legjobban emlékeznél erre a közmondásra –
motyogta maga elé, de Mattie már túlságosan izgatott volt a rájuk váró kaland
gondolatától ahhoz, hogy odafigyeljen rá.
Kate már
tucatjára nézte meg a mobilját, és ezúttal is megnyugodva állapította meg, hogy
sem Mattie, sem Steve nem kereste, ami csak azt jelenthette, hogy semmi
érdemleges nem történt. Mindkét férfiban megbízott, annak ellenére, hogy rövid
ideje ismerték egymást, mégis úgy érezte, a szövetségeseik, drukkoltak nekik,
legalábbis Mattie mindenképpen, és elég volt Steve szemébe néznie, amikor
átadta a telefonszámot, hogy tudja, ha baj van, hívni fogja. Nyugalmába azonban
cseppnyi bűntudat is vegyült, ha arra gondolt, micsoda kínokat kell kiállnia
szerelmének, amiért éppen Mattie-vel zárta össze a lakásában. Tudta, hogy Rick
nem rajong a férfiért, legfőképpen azért, mert szerelmes bókjaival folyton
kínos helyzetbe hozza, de meg kellett tennie. Biztonságban akarta tudni, és ha
Simon valóban rá vadászik, akkor mellette nem lett volna. Éppen itt tartott
gondolatban, amikor Javi jelent meg asztala mellett.
-
Utánanéztünk a rendszámnak, ahogy kérted – fogott bele,
miközben felcsapta noteszét – egy szürke, BMW e46-os sedanhoz tartozik, de
lopott. A tulajdonosa két hete jelentette be, hogy eltűnt a lakása elől, szóval
zsákutca.
-
Mi a helyzet a fantomképpel? – siklott el a
használhatatlan információ felett azonnal Kate, mire Javi megvonta a vállát.
-
Ryan most futtatja az adatbázisban. Egyébként
gratulálok, meglehetősen pontos képet adtál a fickóról – nézett végig elismerőn
felettesén Javi, de Kate csak idegesen dobolni kezdett ujjával az asztalon.
-
Elég közel voltam hozzá, hogy jól megfigyelhessem a
képét. Még mindig nem értem, miért várt olyan sokáig, hogy elmenjen. Már
majdnem odaértem, mire megmozdult, és még akkor sem volt neki sietős. -
töprengett hangosan, miközben ajkának szélét harapdálta, éppen úgy, ahogy
minden alkalommal, amikor valamin törte a fejét, de a többi ilyen pillanattal
ellentétben, most nem volt itt az író, hogy, néha talán túlságosan is
elrugaszkodott elméleteivel, segítse a munkáját – és ha én vagyok a célpont, ha
velem akar végezni, miért nem lőtt le? Miért nem használta ki az alkalmat?
-
Talán túl egyszerű lett volna – vélte Javi
elgondolkodva, majd hirtelen elhallgatott, és amikor Kate várakozón ránézett,
megvonta a vállát, mintha egy semmiség jutott volna eszébe – vagy mi van akkor,
ha ez az egész dolog a te megöléseddel, csak egy trükk? Úgy értem, egy trükk
arra, hogy Castle találkozzon vele? – kérdezte elgondolkodva, majd kérdőn
nézett Beckettre – tényleg, hol van most?
-
A lakásomon – jött a gyors, meggondolatlan válasz, mire
Javi érdeklődve húzta fel szemöldökét, majd mindent tudón elmosolyodott – nem
kell félreérteni! Gates a felügyeletemre bízta, és mivel akkor még úgy tudtuk,
hogy Simon őt akarja, hozzá nem mehettünk, ezért… - próbált magyarázkodni, mert
még egyáltalán nem akarta, hogy kitudódjon a kapcsolatuk. Tudta, mit ír a
szabályzat a munkahelyi kapcsolatokról, és nem akarta kockáztatni, hogy Ricknek
el kelljen hagynia az őrsöt, márpedig, Gates kapva kapna a lehetőségen.
-
Hát peerszeee – bólogatott vigyorogva Javi, mire Kate
szeme összeszűkült.
-
Szeretnél mondani valamit? – kérdezte kihívón, szigorú
arcot öltve, mire Javi csak legörbített ajkakkal rázta meg a fejét.
-
Semmit. Az égvilágon semmit – motyogta, majd asztala
felé indulva, még hátrafordult – ismerve Castle-t, szerintem, hívd fel –
mutatott a nő mobiljára az asztalon, aki tanácstalanul sóhajtott. Nem tudta,
mit tegyen. Ha telefonál, azt a benyomást kelti, hogy nem bízik a férfiban,
másfelől azonban, ahogy Castle ismerte őt, ő is ismerte a férfit, és tudta,
hogy nem ül meg egy helyben, pláne nem olyan társaságban, mint Mattie és Steve.
Talán hiba volt nem magával hozni? – tette fel magában a kérdést gyötrődve.
Steve és Mattie
úgy száguldottak be a meghitt félhomályú helyiségbe, mint akit üldöznek, hogy
aztán villámgyorsan futtassák körbe tekintetüket, remélve, hogy nem késtek el.
-
Elkéstünk! Nincsenek itt! – súgta Mattie a kiborulás
szélén, reszkető ajkakkal, mire Steve hirtelen egy asztalhoz rántotta, és
leültette.
-
Nem! Ott vannak, nézd! – bökött fejével egy sarok
asztal felé, ahol látszólag mintha két Castle ült volna, akik azonban a
következő pillanatban felálltak, és kifelé indultak. Simon a megszólalásig
hasonlított az íróra, ugyanaz az öltöny, ing kombináció, a haja milliméterre
pontosan ugyanúgy vágva, sőt még a szeme színe is kék volt, amiről azonban nem
lehetett megállapítani, hogy valódi, vagy kontaklencse. Ahogy elhaladtak
mellettük, Mattie és Steve látványosan az étlapba temetkezett, még Castle sem
vette észre őket, ők azonban jól látták, ahogy az író oldalának egy kis
kaliberű fegyver feszül.
-
Ó, baszkula! – sápítozott Mattie – láttad? Láttad? –
ismételgette jajveszékelve, mire Steve felhorkant.
-
Láttam! Azt hiszem, itt az ideje telefonálni, nem
gondolod? – dörrent párjára „én megmondtam” arckifejezéssel, mire az,
bólintott, majd meglepve hagyta, hogy felhúzza a székről, és a kocsi felé induljanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése