36. rész
Vele szemben
Gates állt, csípőre tett kézzel, szúrós tekintettel várva a magyarázatot,
melyet ő egyáltalán nem akart megadni neki. Mattie hangosan felszisszent, Ryan
és Espo pedig, tanácstalanul néztek először egymásra, majd felettesükre.
-
Elmondaná, mégis hova készülnek egészen pontosan? –
kérdezte vészjósló hangon a kapitány, ami sejteni engedte, hogy nagyjából tudja
a választ, mégis megadja nekik a lehetőséget, hogy őszintén valljanak.
-
Utána nézünk néhány nyomnak – hazudta Kate szemrebbenés
nélkül, mire Mattie felhorkant.
-
Nem is igaz! Ki akarják szabadítani Ricky boyt, és nem
akarja a fekete ruhásokat vinni! – mártotta be azonnal a nőt, mint egy óvodás,
aki fenyegetőn villantotta rá zöldes-barna szemét, de a férfi csak kiöltve rá
nyelvét tudatta vele, hogy egyáltalán nem veszi komolyan. Meg volt győződve
róla, hogy az életét menti meg, és bármire hajlandó lett volna ezért.
-
Nem bizonyított, hogy Castle ott van! Éppen ennek
akarunk utánajárni! – vágta ki magát szemfülesen Beckett, de Gates felemelt kézzel
némította el.
-
Egy pillanat! Mr. Castle-t elrabolták, és fogva tartják
valahol? – kérdezett rá baljós hangon, mire Mattie elhúzta a száját.
-
Pfh! Ezt sem tudta? – kérdezte lekicsinylő hangon –
mégis, milyen kapitány maga? Az emberei ki-be járkálnak, titkolóznak,
magánakciókat folytatnak… - sorolta a negatívumokat Mattie, mire Gates szeme
minden egyes szónál még inkább összeszűkült, és látszott rajta, hogy mindjárt
felnyársalja.
-
Mégis, mit képzel magáról, kicsoda, hogy kritizáljon
engem és azt, ahogy az őrsöt vezetem? – csengett vészjóslóan halkan a kapitány
hangja, miközben Kate még mindig a liftajtóval szemezett. Úgy érezte, minden
porcikája bizseregve hajtaná a tanyára, hogy kiszabadítsa Castle-t, de utólag
belegondolva, Mattie-nek igaza van. Ki tudja, milyen csapdákkal készül ellenük
Simon, nem kockáztathatnak.
-
Én? Csak egy egyszerű kívülálló, aki mellesleg jó
megfigyelő is – válaszolta meg azonnal a költői kérdést Mattie, kizökkentve
ezzel gondolataiból Beckettet, és még jobban feldühítve a kapitányt.
-
Nos, akkor, mint kívülálló, a jó
megfigyelőképességével, és a barátjával együtt, hordja el magát innen! –
mutatott kinyújtott karral a kijárat felé Gates, mire Mattie sértetten húzta
fel az orrát.
-
Ő nem csak a barátom, hanem az élettársam! – javította
ki a nőt, aki most egy leheletnyivel közelebb lépett, és szinte fekete szeméből
csak úgy sütött az indulat, amikor megszólalt.
-
Ha nem takarodnak el most rögtön, hamarosan az özvegye
lesz! – jósolta meg a sötét jövőt Gates, mire Mattie döbbenten hőkölt hátra, és
a következő pillanatban a kijárat felé kezdte húzni élete szerelmét.
-
Te dög! – morogta orra alatt a választ, majd
visszafordulva, Kate felé pillantott - értesíts, ha megmentetted! – kérte
könnyekkel küszködve, majd néhány másodperc múlva folytatta – akkor is, ha nem
sikerült. Mondjuk, ha te halsz meg, nem tudsz hívni, akkor Ricky boy hívjon… -
variálta megint túl a dolgokat, mire Beckett felhúzott szemöldökkel nézett
vissza rá, Gates pedig, türelmetlenül dobbantott a lábával.
-
Tűnjenek már el innen! – emelte meg hangját
határozottan, mire Steve karon ragadta szerelmét, és a lift helyett, a lépcsőt
választotta távozásuk eszközének. – maga pedig – fordult most a kapitány Kate
felé – bejön az irodámba, és részletes vallomást tesz mindenről!
-
De, Uram… - próbálkozott Kate, aki úgy érezte, már így
is túl sok időt vesztegettek el, de a Vaslady kemény maradt.
-
Amíg maga beszámolót tart, Esposíto nyomozó felhívja a
kommandósokat, és tervet kovácsol velük! – nézett a detektívre, aki
engedelmesen bólintott – nélkülük ugyanis, nem megy sehova! – fűzte még hozzá
magabiztosan, mire Kate sóhajtva nézett az órájára. Csak remélni merte, hogy
Castle lassan írja a könyvet, amit Simon kér tőle.
Castle már
legalább három órája egyfolytában gépelt. Az ujjai elgémberedtek, nem akartak
engedelmeskedni, minden második szóban hiba volt, és kénytelen volt
visszatörölni, miközben gondolatai is folyton elkalandoztak. Képtelen volt a
Simon által diktált történetre koncentrálni, csakis Kate járt a fejében. Vajon
a nő tudja már, hogy fogva tartják? Ha igen, mit szólt? Őt hibáztatja? Nyilván
– tette fel, és válaszolta meg magának a kérdéseket szinte azonnal, miközben
azon rágódott, hogyan magyarázza meg Kate-nek ezt az újabb hülyeséget. Csak
abban bízhatott, hogy a nő megérti majd, hogy szerelemből és aggodalomból
tette, hogy így akarta megóvni őt. Arra persze, nem számíthatott, hogy Simon
elrabolja, és most csak abban reménykedett, hogy Mattie vagy Steve már rég
telefonált a nyomozónőnek, hogy mi történt, aki nyilván majd kikérdezi a bár dolgozóit,
akik azonban semmit nem tudnak majd mondani arról, hova vihette Simon. A férfit
egyáltalán nem ismerősként üdvözölték, látszólag olyan volt, akár a többi
vendég, így pedig, sosem jön rá Kate, hol tartják fogva. Vajon a fantomképpel,
amit a nyomozónő adott Simonról, mennek valamire? Mi van, ha nincs is
nyilvántartásban? – forogtak fejében a gondolatok, miközben ismét visszatörölt
egy szót, és gyors tempóban javította.
-
Ekkor fordultam a könyvei felé – szakította ki
gondolataiból Simon megtört hangja, aki a három óra alatt még csak az egyetemi
éveinek elejéig jutott, pontosabban addig, hogy anyja halála után nem vették
fel az egyetemre, rejtélyes módon azért, mert túl labilisnak találták,
Castle-nek azonban volt egy olyan sejtése, hogy ez egyedül Simon számára volt
rejtélyes – minden összeesküdött ellenem! Anyám halála, az egyetemi eltanácsolás…
de a maga könyvei! – mosolyodott el először, mióta diktált Simon – olyan
világba repítettek el, ahol én voltam Derrick Storm! Minden akadályt legyőztem,
minden ellenséget elpusztítottam! Tényleg, miért ölte meg? – fordult érdeklődve
az író felé, de a választ nem várta meg – had találjam ki! Amiatt a szuka
miatt, ugye? Mégis, mit tud az a nő, amit Derrick Storm nem tudott?! -
háborodott fel őszinte haraggal, mire Castle-nek réveteg mosolyra húzódott a
szája, ahogy eszébe jutott első találkozásuk. Már akkor teljesen lenyűgözte a
nő, amikor a kihallgató szobában hatástalan maradt a sármja, amikor egyetlen
mondattal képes volt őt helyrerakni, majd elméjében utat tört magának számtalan
meghitt pillanatuk, közös élményük. Pillanatok, amikor életveszélyben voltak,
amikor a nyomozónő apránként fedett fel magából kis morzsákat, amikor tanúja
lehetett kitartásának, és igazságszeretetének, amikor majdnem elveszítette,
amikor először látta a zöldes-barna szemekben a féltékenység, majd a szerelem
szikráit, és amikor először szerethette őt.
-
Azt maga elképzelni sem tudja! – sóhajtott szerelmesen,
mire Simon undorodva húzta el a száját.
-
Mindegy, a lényeg, hogy most itt van, és az én
történetemet írja, nem az övét! - rántotta meg a vállát hanyagul, majd
megköszörülve torkát folytatta – szóval, ott tartottam, hogy Derrick Storm lett
az a karakter, akinek a bőrébe bújva megélhettem azokat a dicsőségeket, amik az
életemből kimaradtak. A rabja lettem a könyveinek, Mr. Castle, és egyre csak az
járt a fejemben, hogy olyan akarok lenni, akikről ír.
-
Ne haragudjon, hogy megzavarom a krónikákat, de még
mindig nem látom, mitől regénybe illő az élete – fordult a férfi felé pimaszul
az író – vagyis, amit most elmondott, azt számtalan rajongóm elmondhatja
magáról, mégsem gyilkol meg ártatlan nőket, vagy rabol el, hogy írjak róla
könyvet…
-
Hány rajongója tartja viaszba öntve az anyját a
házában? – jött a kérdésre kérdés válasz gyanánt, mire Castle úgy tett, mint
aki gyorsan fejszámolást végez, majd lemondón sóhajtott – na, látja! És hány
rajongója mondhatja el magáról, hogy valóban gyilkolt? Azt akarom, hogy írja
meg, mi vezetett odáig, hogy öltem! Érezni akartam az ízét, és azt akartam,
hogy figyeljen rám! Írja meg, hogy mindent elterveztem, és sosem kaptak el!
-
Ebben nem lehet biztos – kotyogott közbe Castle, mire
Simon lenézőn horkantott.
-
Ó, persze, a kis barátnője! A zseniális Kate Beckett! –
fújtatott gúnyosan, miközben egészen közel hajolt az íróhoz – mindketten
tudjuk, hogy ha egy csepp esély is lenne arra, hogy megtalálja magát, már régen
itt lenne. Kivéve persze, ha örül, hogy végre megszabadult magától –
gonoszkodott Simon, mire Castle megrázta a fejét, így jelezve, hogy ennek még a
gondolatát is elveti – de ne fecséreljük az időt, írjon!
-
Tartsunk egy kis szünetet! Több órája gépelek, és az
ujjaimat már nem is érzem a sajátjaimnak! – panaszkodott Castle, így remélve,
hogy tovább húzhatja az időt. Simon láthatólag elgondolkozott a dolgon, majd
néhány pillanat múlva bólintott.
-
Rendben. Kap egy órát, addig pihenjen le. Kér egy kis
kenyeret? Házi. – kínálta étellel a férfit, aki azonban úgy érezte, egy falat
sem menne le a torkán, annak ellenére, hogy régen volt már a reggel, amikor a
nyomozónő ágyba hozta neki a reggelit. – ahogy gondolja. Egy óra múlva itt
vagyok, és folytatjuk – indult az ajtó felé Simon, majd hirtelen megtorpant, és
fegyverét előhúzva lopakodott a szobában lévő egyetlen ablakhoz, mely egyenesen
az első udvarra nézett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése