32. rész
Castle ajkát
összeszorítva tűrte, ahogy Simon a fegyver csövét oldalához préselte, miközben
aprókat lépve igyekezett ki a bárból, ahova a találkozót megbeszélték. Már
akkor tudta, hogy ostobaság volt a részéről egyedül érkezni, amikor meglátta a férfit,
aki kihívó tekintettel, ajkán kárörvendő, győzelemittas mosollyal várt rá.
Külsőleg azonnal észrevehető volt, hogy minden tekintetben hozzá akart
hasonlítani. Frizurája milliméternyi pontossággal volt olyan fazonra nyírva,
mint az övé, öltönye éppen olyan volt, mint amit jelen pillanatban ő is viselt,
amivel egyértelművé vált az író számára, hogy nyomon követte, ahogy elhagyta a
lakást, így is megbizonyosodva róla, hogy egyedül érkezik a találkozóra.
Gyakori pislogása kontaklencsét sejtetett, amivel csak még taszítóbbá vált
Castle szemében. Már az első mondatból rájött a férfi, hogy belesétált egy jól
kitervelt csapdába.
-
Üdvözlöm, Mr. Castle! – intett fejével az egyik székre
Simon, és amikor Castle helyet foglalt, ő is követte – Nagyszerűen forgatja a
szavakat, csavarja a történetet a könyveiben, a magánéletben mégis oly
kiszámítható – húzódott önelégült mosolyra az ajka.
-
Ezt hogy érti? – kérdezte Castle, annak ellenére, hogy
agyában bizseregni kezdett egy baljós gondolat.
-
Tudtam, hogy, ha a barátnője élete a tét, azonnal
ugrani fog, és nem várat tovább – magyarázta meg kijelentését a férfi, amivel
világossá tette az író számára, hogy lépre csalták. Most, ahogy visszagondolt a
néhány mondatos beszélgetésre, átkozta magát meggondolatlansága miatt, mégis
úgy érezte, nem cselekedhetett másképp. Ha Simon figyelte, márpedig nyilván így
volt, ezért is viselhetett ugyanolyan ruhadarabokat, mint ő, akkor látta volna,
hogy nem egyedül indul el. De mi lett volna, ha telefonon értesíti Kate-t? –
tette fel magának a kérdést, miközben beszállt az autóba, és figyelte, ahogy
Simon is, még mindig rászegezve a fegyvert, követi a példáját, majd beindítja a
motort, és elindul.
-
Hová megyünk? – törte meg a beállt csendet Castle, mire
Simon sandán rápillantva válaszolt.
-
Valahova, ahol nem talál magára a múzsája, ahol
nyugalom van, csend és béke. Azok a feltételek, amik a remekművek születéséhez
kellenek – válaszolt halálos nyugalommal, miközben besorolt az egyre sűrűbbé
váló forgalomba.
-
Elrabol? – jött a következő kérdés Castle-től, mire Simon
örömtelenül felnevetett, és megrázta a fejét.
-
Ne legyen már ilyen színpadias, Mr. Castle! Mondjuk
úgy, hogy kölcsönveszem egy kis időre, mint a dvd-ket szokás a Tékából, vili?
Néhány hét az egész, és amikor végez, mehet haza anyuhoz, a lányához, meg a
nőjéhez! – rántott egyet a vállán Simon, mint akit az egész nem is érdekel már,
ha kész a könyv, mire Castle dühösen fújtatott.
-
Értse már meg, hogy egy jó könyv megírásához nem elég
néhány hét! – tört ki belőle indulatosan, mire Simon szúrós tekintettel nézett
vissza rá. – hónapok kellenek hozzá!
-
Akkor kénytelen lesz egy kicsit tovább élvezni a
vendégszeretetemet…vagy… - hagyta nyitva a mondatot, majd ismét az író felé
pillantott – belehúz, és igyekszik minél hamarabb végezni!
-
Miből gondolja, hogy amint szabadon enged, nem küldöm
magára a zsarukat? - vetette fel Castle gúnyosan, mire Simon szája sarkában
magabiztos mosoly jelent meg.
-
Látja, megint alábecsül. Tényleg azt hiszi, hogy
egyszerűen kisétál arról a helyről, és kész? – nézett felé néhány másodpercig,
majd ismét a forgalomra koncentrált, miközben Castle számára egyre
nyilvánvalóbb lett, hogy kivezeti az autót a városból - természetesen, erre is
gondoltam, és ne aggódjon. Mire maga visszaér a szeretteihez, én már
árkon-bokron túl leszek – nevetett fel, majd a további beszélgetést megelőzve,
laza mozdulattal a rádió felé nyúlt, és teljes hangerőre kapcsolta, melyből
éppen, Castle számára ironikus módon, Paul McCartney – This never happend to me
before című száma csendült fel. Annak ellenére, hogy tudta, ez egy szerelmes
töltetű szám, száját elhúzva, lehunyt szemmel konstatálta, hogy még tényleg
sosem történt vele ilyen azelőtt, miközben hátradőlve az ülésben csak két dolog
járt a fejében. Egyrészt, hogy mit fog szólni Kate a hülyesége miatt, és hogyan
fogja megtalálni, hiszen még Mattie és Steve sem tudják, hol találkoztak, és
hova viszi ez az őrült. Nagyot nyelve vette tudomásul, hogy egyedül a jó
szerencséjében bízhat, és abban, hogy mint már annyiszor, mióta a nővel
dolgozott, ezúttal is a segítségére siet a véletlen.
Mattie
összeráncolt szemöldökkel tapasztotta szemét a sötétkék Ford Sierra Sedanra,
miközben Steve, ügyelve a forgalomra, artista mozdulatokkal lavírozott a sávok,
és türelmetlen autósok között.
-
Ott vannak! Most mentek át a zöldön! – mutatott előre
Mattie izgatottan, miközben Steve hajszál híján került el egy ütközést, és
lépett a gázra, hogy ne maradjon le túlságosan a követett autótól, nehogy
nyomot veszítsenek. – nem gondolod, hogy most már tényleg hívni kéne
Lulu-Kate-t? – okoskodott harcias arckifejezéssel Mattie, mire Steve
megforgatta a szemét.
-
Édes, próbálok élve kijutni a New York-i
csúcsforgalomból, mindezt úgy, hogy egy eszementet üldözök, aki foglyul ejtette
a barátunkat! Mit gondolsz, még telefonálni is tudok? – húzta fel számonkérőn,
gúnyosan a szemöldökét, kioktatva élete párját, mire Mattie megrántotta a
vállát.
-
Van, akinek megy! – csipkedte meg a férfit Mattie, mire
az, dühösen felhorkant.
-
Úgy?! Szóval, már erre sem vagyok jó? – kérdezett
vissza sértetten, mire Mattie védekezőn emelte fel a kezét, de ő folytatta –
egyébként pedig, miért nem hívod te?!
-
Hogy én?! – kerekedett ki rémülten Mattie szeme – ha
nem látnád, én teljes gőzerővel figyelem Ricky-boy autóját, nehogy szem elől
tévesszük! Ezen kívül pedig, eszem ágában sincs Lulu-Kate-tel közölni a hírt,
miszerint, hagytuk a szíve szerelmét Rambót játszani! – fonta keresztbe a
karjait elutasítón, miközben fél szemmel látta, hogy Steve a kabátja zsebében
matat a mobilja után. – segítsek? – ajánlotta fel önzetlen mosollyal, mire a
férfi bólintott.
-
Hálás lennék érte! – morgolódott, miközben újabb
dudaszó mellett, egy hosszú kocsisort előzött, a kék sedan azonban, egyre
távolabb került tőle. – A telefonomat, Nyuszi! – pirított rá Mattie-re, aki
egészen más után kutatott, mire az, kuncogva húzta elő a készüléket.
-
Bocsi, nem tudtam megállni. Túl nagy volt a kísértés,
ha érted, mire gondolok - kacsintott szerelmére, mire az is visszamosolygott
rá, majd hirtelen nagyot nyelve hajolt előrébb az ülésben. – mi az? –
kíváncsiskodott Mattie, ahogy meglátta Steve falfehérré változott arcát.
-
Látod, amit én látok? – kérdezte Steve remegő hangon,
mire Mattie összehúzta szemét, úgy hajolt egészen a műszerfalig, de fogalma sem
volt, mire céloz párja.
-
Nem látom… - nyögte erőlködve, mire Steve nagyot
csapott a kormányra.
-
Na, látod! Nem látod, mert nincsenek sehol! Eltűntek! –
fújtatott mérgesen, majd leparkolta az autót, és Mattie felé fordult – annál a
kereszteződésnél még láttam őket, de gőzöm sincs, merre fordultak – mutatott
kinyújtott karral a négysávos út felé Steve, miközben fejét elkeseredetten
hajtotta a kormányra – Lulu-Kate ki fog nyírni, az tuti. Végünk van! Kampec,
finító, game over… - sorolta a szinonimákat szomorkásan, mire Mattie megböködte
a vállát.
-
Tessék, a mobil. Muszáj felhívnunk – sóhajtotta bánatosan,
mire Steve töprengve emelte fel fejét, és nézett bele a szemébe.
-
Nem. Nem muszáj – gondolkodott hangosan, mire Mattie
döbbenten nyitotta szóra a száját, de Steve folytatta – te magad mondtad, hogy
Lulu-Kate kiakad, ha megtudja, mi történt, és ráadásul, a nyomukat is
elvesztettük! De mi van, ha nem hívjuk fel? Elvégre, mi nem is tudhatjuk, hogy
hova ment Ricky boy, nem igaz? – tárta szét kezét ártatlanul – mi csak annyit
tudunk, hogy elment…
-
Akkor közöljük ezt! De tudnia kell róla, hogy már nincs
velünk! – kötötte az ebet a karóhoz Mattie, mire Steve ajkát rágcsálva
gondolkodott.
-
Rendben! Felhívjuk, és megmondjuk neki, hogy Ricky boy
nem olyan régen elhagyta a kecót, de fogalmunk sincs, hova ment. Egyáltalán nem
szólunk róla, hogy követtük, és elvesztettük a nyomát – vázolta fel a
lehetőséget, mire Mattie egyetértőn, buzgón bólogatott – rendicsek?
-
Rendi-bendi! – bólintott határozottan Mattie, majd
párjára kacsintott. – így nem mi leszünk a hibásak, hanem Ricky.
Kate
elgondolkodva fürkészte a fehér táblát, melyre a gyilkosság helyszíne, az
áldozat fodrászüzlete, és könyvesbolt helyszíne volt felrajzolva, térkép
formában, miközben tekintete olykor-olykor a telefonra siklott. Éppen azon
volt, hogy feladva elveit, számolva a gyanúsítással, hogy nem bízik Castle-ben,
felhívja újdonsült barátaikat, hogy a helyzet felől érdeklődjön, amikor
váratlanul megszólalt a mobilja, szíve pedig, a torkába ugrott, amikor
meglátta, hogy Steve keresi ilyen kitartóan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése