Regénybe illő élet 35. rész

35. rész

Nem Kate, Ryan és Espo volt az egyetlen, akik az ismerős hang irányába fordultak. Csatlakozott hozzájuk a fél őrs, akik mind azt figyelték, hogy a Steve oldalán a liftből kilépő Mattie hangos kiabálással keresi a nyomozónőt. Néhányan döbbenten, mások elnéző, vagy még inkább vidám mosolygással követték tekintetükkel a furcsa párost, miközben Steve apró ütögetésekkel próbálta csitítani élete párját, akinek úgy forgott a feje körbe a helyiségben, mint a malomkerék, hogy mielőbb észrevehesse Beckettet. Kate lemondón sóhajtva hunyta le szemét, miközben rá sem nézett a szélesen vigyorgó társaira. Éppen elég volt neki a feszültség, melyet Castle eltűnése okozott, és egyáltalán nem hiányzott még mellé két újdonsült barátja, akiknek valahogy érzékük volt hozzá, hogy a legrosszabbkor tűnjenek fel. Éppen azon morfondírozott, hogy felkapva az aktákat, elbújik a pihenőben, amikor hirtelen Mattie örömkiáltása ütötte meg a fülét.

-          Megvan! Nyuszi, ne forgolódj, megtaláltam! Hívd vissza a kereső kutyákat, mert Mattie orra kiszimatolta! – csapta össze tenyerét diadalittasan, miközben nem törődve Steve háborgásával, miszerint, kettejük közül nem ő volt az, aki feltűnően kereste a nőt, sőt, inkább le akarta beszélni róla, hogy idejöjjenek, nőies csípőringatással igyekezett a keresett alany felé. Amint odaért, színpadiasan tette mellkasára a kezét, és hatalmasat sóhajtott – hál’ Istennek, hogy megvagy, és hogy itt vagy! Már azt hittük…

-          Khm! – köszörülte meg torkát figyelmeztetőleg Steve, mire Mattie rosszallón ránézett, majd elhúzva száját, korrigálta mondandóját.

-          Vagyis, hittem, én azt hittem… - hangsúlyozta ki erőteljesebben a személyes névmást, mialatt gúnyos mosolyt küldött párja felé, „így megfelel?” tekintettel – hogy elkéstünk, és nem találunk itt!

-          Mégis, hol lennék? – tette fel az egyértelmű kérdést Kate unott hangon. A legkevésbé sem akart a nyomozás idejéből Mattie-re pazarolni akár egy percet is, mire Mattie értetlenkedve nézett vissza rá.

-          Hogy, hogy hol? Ricky boy nyomában, természetesen! – közölte halálos nyugalommal, mire Kate szeme összeszűkült, Steve pedig, halkan felszisszent.

-          Nem lehetek a nyomában, mert gőzöm sincs róla, hol van! Elvesztettétek a nyomát, rémlik? – szűrte a fogai között visszafojtott indulattal – talán, ha felhívtatok volna akkor, amikor az egész eszement ötlet kipattant a fejéből, hogy egyedül találkozzon Simonnal, ahogy kértem, akkor most valóban éppen azon lennék, hogy kiszabadítsam! – emelte meg egyre jobban a hangját, miközben érezte, hogy mindaz a félelem, és feszültség, mely eddig belülről feszítette, és marta, most hirtelen a felszínre tör.

-          Oki, van benne igazság – gondolkozott el ártatlan tekintettel Mattie, mint akinek semmi nem jött át abból, amit hallott, mire Steve égnek emelte a szemét.

-          Van benne igazság? Minden szava igaz! – értett egyet a nyomozónővel, aki reménykedni kezdett, hogy talán a páros elmegy végre az őrsről, ő pedig, tovább dolgozhat. – Nem is kellett volna idejönnünk, és én ezt előre megmondtam neked! De neeem! Belőled megint előtört a mazo éned, és helybe mész az oltásért! – fordult szembe szerelmével Steve, mire az, éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Kate szólalt meg.

-          Srácok! Nekünk erre nincs időnk! – zárta rövidre a helyzetet a nő – menjetek haza, és hagyjatok minket dolgozni! Meg kell találnunk Castle-t, és most minden perc drága. – igyekezett hatni rájuk, de Mattie csak a fejét rázta.

-          Ezért vagyunk itt mi is! – jelentette ki határozottan, mire mindenki értetlenkedve nézett rá, ő pedig, folytatta – elcsesztük, amikor hagytuk, hogy eltűnjön a szemünk elől. Vagyis, nem is mi csesztük el, inkább csak Steve, mert ugye, én figyeltem erősen, ő meg nem tud vezetni, szóval…

-          Értem, tehát ez is az én hibám! – szakította félbe a másik dühösen, miközben egészen közel lépett szerelméhez – Igazad van! Neked kellett volna figyelned, de te azzal voltál elfoglalva, hogy a zsebemben kotorászva simogasd a…

-          Fiúk! – kiáltotta el magát Kate idegesen, miközben Espo és Ryan döbbenten kapkodták a fejüket. – Elég legyen! Nem érek rá a családi perpatvarotokra! Ha tudtok valamit, ki vele, ha nem, akkor tűnés!

-          Milyen morci – húzta el a száját Mattie, miközben duzzogva lépett arrébb, a tábla elé –igazából, csak arra gondoltunk, hogy elmondjuk, merre is jártunk pontosan, és akkor talán… - magyarázkodott csendesen, mint akit vérig sértett Kate, hirtelen azonban elakadt, és tekintete most egyenesen a nő mellett álló Espora siklott – nini, egy ismerős arc – kacsintott a férfira, aki látványosan undorra húzta a száját, de Mattie ezzel, mit sem törődött – még mindig áll a múlt esti ajánlatom, te spanyol csődör!  - kacarászott kihívóan, mire Steve tátogva kapkodott levegő után, Ryan kajánul, kárörvendve fordult Javi felé, aki magabiztosan rázta meg a fejét.

-          Ő is? Már rá is nyomulsz?! Neked semmi se szent?! – tört fel Steve-ből, mire Kate égnek emelte a szemét, ahogy egy újabb Mattie-Steve harcra készült fel.

-          Jaj, nyugi már! Csak viccelődtem. A spanyol jött letartóztatni, amikor azt a tengerész fiút Lulu-Kate nyakára küldtem, és hát, ja, bejön! És akkor? – tárta szét kezeit vállrándítva Mattie, majd azonnal folytatta – azért a tengerész csávó nagyon jó ötlet volt, ugyi? – kacsintott most Kate-re, aki érezte, hogy kezdenek veszélyes vizek felé evezni. A legkisebb porcikája sem kívánta, hogy a férfi elárulja, együtt töltötte az éjszakát az íróval. Persze, nem akarta örökké titkolni barátai és társai elől, de egyelőre még nem akart beszámolni róla.

-          Mattie, elég volt! – szólt rá a férfira, kissé erőteljesebb hangon, mint szerette volna, mire az, azonnal elnémult, és riadtan nézett rá, ő pedig, lágyabb hangon folytatta – jól esik, hogy segíteni akarsz, de őszinte leszek hozzád. Semmi hasznodat… - kezdett volna bele, de hirtelen elakadt a szava, és most már nem is tudta, hogyan akarta folytatni. Csak a táblára volt képes koncentrálni, és a helyre, ahol Mattie állt. Hirtelen, minden összeállt, már semmi kétsége sem fért hozzá, hogy igaza van.

-          Jól van, na! Tudom én, mit akarsz mondani! – görbült le Mattie szája, miközben karba fonta a kezét – hogy semmi hasznomat nem veszed! Hát jó! Gyere, Nyuszi, elmegyünk – szipogott hangosan, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy megbántódott, miközben ellépett a tábla mellől, de legnagyobb meglepetésére, Kate visszatolta.

-          Állj! Ott maradsz! – parancsolt rá az értetlenül rábámuló férfira, majd az asztalán lévő, fekete, alkoholos filc után nyúlt, és egy laza, gyors, rutinos mozdulattal rajzolt egy hatalmas x-et a térképre, oda, ahol a férfi állt – oké, eljöhetsz. – adott engedélyt a távozásra, de Mattie kíváncsisága már felülírta sértettségét, és most érdeklődön várakozott, hogy mi fog történni – ezt nézzétek! – mutatott az x-re Kate, miközben egy fekete vonallal kötötte hozzá a gyilkosság helyszínét, a fodrász üzletet, valamint a könyvesboltot.

-          Egyforma távolságra vannak! – jött az azonnali válasz Espo-tól, mire Kate elégedetten bólintott – De mi lehet az a hely, és egyáltalán, hány kilométer lehet?

-           Fogalmam sincs, de az, biztos, hogy a városon kívül van – tippelt a nyomozó, mire Ryan egyszer csak eltűnt, és egy barna borítású, vaskos mappával a kezében tért vissza.

-          A hely, ahova a nyíl mutat, egy tanya! Tagerty nevelőanyja élt ott – felelte Ryan, felolvasva a mappából, mely a gyanúsított adatait tartalmazta – amikor a nő meghalt, a bank lefoglalta a rajta lévő hatalmas, kifizetetlen jelzálog miatt, és ahogy az lenni szokott, hagyták az egészet elenyészni. Egészen tavaly augusztusáig lakatlan volt, de akkor megvásárolta egy idegen.

-          Ki? – lépett közelebb izgatottan Kate, mire Ryan győzelemittasan mosolygott.

-          Simon Rodgers! – bökte ki a nevet, mire Steve elnyomott egy káromkodást.

-          Rodgers? Úgy, mint Castle valódi neve? – kérdezte Espo meglepetten, mire Ryan bólintott.

-          Pontosan! – erősítette meg szavakkal is válaszát, mire Mattie megrázta a fejét.

-          Ez, öcsém, tényleg nagyon beteg! – rázkódott meg látványosan, miközben Kate türelmetlenül csettintett ujjával.

-          Hol a tanya, Ryan? – kérdezte egyre izgatottabban, mire Ryan lapozott néhányat az aktában, és már mondta is a címet, Kate pedig, kabátjáért nyúlva indult a lift felé.

-          Ohó! Hova-hova vadmacska? – állt elé azonnal Mattie, mire Kate szeme résnyire szűkült.

-          A megadott címre megyek, és a srácok is velem jönnek – intett a fiúknak, akik már eleve, kérés nélkül is kabátban álltak mellette, de Mattie megrázta a fejét.

-          Neked sincs minden rendben odafenn, mi? – böködte meg ujjával Kate halántékát, majd azonnal folytatta – ebből a szempontból is tökéletesen összeilletek a fiúddal - kotyogta tudálékosan, majd tovább beszélt – gondolod, hogy az az elmebeteg állat, nem vár rád? Biztos lehetsz benne, hogy számít a megjelenésedre, és kihasználva az alkalmat, azonnal szitává lő – válaszolta meg azonnal a feltett kérdést, majd Espo felé fordult – a te formás popódat is kilyuggatná ám! – fenyegette meg játékosan, mégis komolyan a férfit, majd folytatta – szerintem, vigyétek azokat a palikat, akik a múltkor úgy ránk törtek limbózás közben. Na, ha egy olyan térdel ennek a Simonnak a nyakára, azt tuti megérzi! – jelentette ki büszkén, mire Kate megrázta a fejét.

-          Gondolod, hogy azt nem szúrja ki, ha egy csapat kommandóssal érkezem? Nem! Több esélyem van, ha csak hárman megyünk – felelte meg a kérdést, majd amikor megfordult, riadtan nyelt egy nagyot.