37. rész
Simon tekintete
vadul cikázott körbe a ház előtti udvaron, a poros, megfakult játékokon, a
korhadt deszkalépcsőn, a hiányos, omladozó léckerítésen, és a kihalt környéken,
miközben magában suttogott. Castle megfeszült idegekkel figyelte minden mozdulatát.
Kétsége sem férhetett hozzá, hogy a férfi hallhatott valamit, és most azt
hiszi, a rendőrök jöttek érte. Míg ő éppen ebben reménykedett, Simon csőre
töltötte a fegyvert, és arcán látszott, nem egyre vágynak az élettől.
-
Valami nem stimmel, felállni! – utasította az írót,
majd, amikor az, engedelmeskedett, a szobaajtó felé kezdte rángatni, egyenesen
le a lépcsőn – úgy tűnik, alábecsültem a barátnőjét, Mr. Castle.
-
Ezt hogy érti? – kérdezte az író, miközben igyekezett
lépést tartani az őt lökdöső Simonnal, aki egyre hevesebben rángatta egy
pinceajtó felé.
-
Eljött magáért, legalábbis biztos vagyok benne, hogy ő
is itt van – bökött fejével az udvar felé, mire Castle kíváncsian kezdett
nyújtózkodni, de hiába erőlködött, egyik ablakon sem látott semmit – annyi esze
viszont lehetett volna, hogy ne olyanokat hozzon, akik még lopakodni sem
tudnak! Tudja, én itt nőttem fel, minden árnyékot, minden bokrot, minden rohadt
fűszálat ismerek, és ha az embernek ilyen helyismerete van, akkor feltűnik
neki, ha valaminek nem ott van az árnyéka, ahol lenni szokott – okoskodott
nagyképűen Simon, majd zsebéből egy kulcsot halászott elő, és kinyitotta a
pinceajtó zárját – lefelé! – mutatott az alagsorba vezető lépcsőre, mely
legalább olyan korhadt lehetett, mint a verandán lévő, és amely egyáltalán nem
árasztott bizalmat magából.
-
Én ezen le nem megyek! – rázta meg a fejét határozottan
Castle, aki élénk fantáziájának köszönhetően, már látta magát a lépcső alján
feküdni törött nyakkal.
-
Úgy látom, még mindig nem érti, hogy itt én parancsolok!
Mindenképpen le fog jutni oda! A kérdés az, hogy magától, vagy a segítségemmel?
Érthető voltam? – húzta fel a szemöldökét Simon sokatmondón, miközben a
nyomaték kedvéért meglóbálta a fegyvert a kezében, mire Castle nyelt egy
nagyot, és bólintva, apró, lassú léptekkel indult lefelé a rozoga fadeszkákon,
melyek minden lépésénél olyan hangosan recsegtek, mintha azt kiáltozták volna,
hogy hamarosan úgyis leesik. Minden egyes lépcsőfokra úgy lépett rá, hogy
közben imádkozott, az ne szakadjon le a súlya alatt, és amikor leért, magában
gyorsan elmormolt egy hálaimát. A pince alján vaksötét volt, azt sem tudta
merre menjen, de a hátának nyomódó pisztoly csövéből érezte, hogy fogva tartója
szorosan mögötte van.
-
Nem kapcsol villanyt? – próbálkozott Castle nyugodt
hangon, mire halk kuncogás volt a válasz.
-
Minden tartóoszlopot ismerek, ne aggódjon Mr. Castle,
nem fogunk eltévedni. Menjen egyenesen – jött a következő utasítás, és miközben
engedelmeskedett a felszólításnak, az egyetlen, alig 10x10 centiméteres kis
ablak nyújtotta homályban egy sötét alakot vett észre, mely éppen a mögött a
fal mögött várakozott, amerre elindultak, és amerre az író egy ajtót sejtett.
Szinte azonnal felismerte a karcsú, kecses alakot, és szinte orrában érezte az
összetéveszthetetlen cseresznyeillatot. A megkönnyebbülés helyett azonban, amit
éreznie kellett volna a tudatra, hogy Kate eljött érte, inkább félelem kerítette
hatalmába a gondolatra, hogy a nő egymaga néz majd szembe Simonnal.
Kate torkában
dobogó szívvel várakozott a fal mögött, miközben fegyverét rutinos mozdulattal,
kibiztosítva tartotta maga előtt. A következő pillanatban azonban, meggondolta
magát, és halkan a helyére csúsztatta Glockját. Nem így tervezte a támadást,
amikor belépett a kis helyiségbe, még azt hitte, lesz ideje fellopakodni a
lépcsőn, a sors, és Simon azonban megtréfálta. A férfi eléjött, és itt túl
sötét volt ahhoz, hogy biztonságban célba vehesse, ráadásul, mint egy pajzsot
tartotta maga elé az írót, akinek látványától először nyugalom, és
megkönnyebbültség szállta meg a nyomozót, a tudatra, hogy időben érkeztek, és
még életben van, majd nem sokkal később, már az aggodalom járta át, hogy hogyan
fogja hatástalanítani Simont, ilyen közel az íróhoz. Amikor Gates másfél órával
ezelőtt tudomást szerzett a történtekről, azonnal engedélyt adott a ház
átkutatására, Espo pedig, addigra tervet készített a kommandósokkal, melyben
nagy segítségére volt egy műholdfelvétel, és térképek tömkelege, de a dolog
nehézsége csak akkor derült ki, amikor ideértek. Közösen úgy döntöttek, hogy a
csapat kettéválik, mivel előröl és hátulról is megközelíthető volt az épület,
és az egyik kommandós, aki hasonló házban nőtt fel, elmondta, hogy az ilyen
épületekben található egy pince, amelynek a hátsó udvarra nyílik a kijárata. Miközben
Espo és Ryan a ház két oldalánál várakozott a jelre, melyet megbeszéltek, a
kommandósok, előröl, vették fel pozícióikat. Kate egy puma hangtalanságával
nyitotta ki az ajtót, és lépett be a sötét helyiségbe, miközben fegyverét
kibiztosította. Szíve a torkában dobogott, és hirtelen elállt a lélegzete,
amikor meghallotta először Castle, majd Simon hangját, és világossá vált
előtte, hogy éppen lefelé jönnek, oda, ahol ő lesben áll. Először eljátszott a
gondolattal, hogy szól a fiúknak, aztán rájött, hogy nincs annyi ideje. Ha elindulna
kifelé, az ajtóból beáramló fény azonnal odavonzaná Simon figyelmét, és
elhamarkodottan, ösztönösen cselekedne, ami az író életébe is kerülhet. Az,
hogy a pince felé indultak, és amit hallott a beszélgetésből, azt sejtette
vele, hogy Simon valahogy rájött, hogy ők itt vannak, de remélte, hogy arról
sejtése sincs, hogy már a házban is. Miközben a két férfi felé közeledett, ő
minden erejével a következő lépésére koncentrált.
-
Mégis, hová megyünk? – torpant meg hirtelen Castle, így
próbálva több időt hagyni a nyomozónőnek, hogy felkészülhessen, miközben
hátrafordult, és remélte, hogy Simon nem veszi észre a sötétben megbújó alakot.
-
El innen – jött a tömör felelet – nem ez a ház az
egyetlen, ami a birtokomban van.
-
Miből gondolja, hogy ha itt megtalálták, akkor arról a
lakásról nem lesz tudomásuk? – kötekedett tovább Castle, miközben egy lépést
sem mozdult tovább.
-
Higgye el, arról senki sem tud! – mosolygott
magabiztosan Simon, és tovább indult volna, de Castle-nek még mindig nem
akarózott a haladás.
-
Na, és mi lesz anyuval? Itt hagyja? – szemtelenkedett
az író, és elégedetten látta, hogy Simon szája sarka megrándul. Egy pillanatra,
mintha a férfi is elgondolkozott volna, aztán megrázta a fejét.
-
Nem hagyom magára, és ezt ő is tudja! – beszélt úgy a
nőről, mint egy élő személyről, ami csak még betegesebbé tette az egészet, majd
enyhe bűnbánat jelent meg a szemében – amint lecsitulnak a dolgok, visszajövök
érte… - fűzte hozzá úgy, mintha magának a nőnek tenne ígéretet, de Castle
elhúzta a száját.
-
Ugyan! Maga is tudja, milyenek a zsaruk! Ha beteszik
valahova a lábukat, mindent apró darabokra szednek, főleg akkor, ha egy híres
írót kell megtalálniuk – bocsátkozott jóslatokba merészen, majd amikor látta,
hogy Simon még inkább elbizonytalanodik, azonnal folytatta – nekik sem tesz jót
a negatív visszhang, tehát maximális erővel vetik majd bele magukat az ügybe,
hogy engem megtaláljanak. Ehhez viszont, mindent tudniuk kell magáról.
Profilozókat hívnak majd az F.B.I-tól, jut eszembe, van is ott egy ismerősöm –
mosolyodott el kajánul, ahogy eszébe jutott Jordan Shaw ügynök, aki emlékei
szerint, olyan volt, mint egy vadászkutya, ha szagot fogott – na, ő aztán nem lesz
kíméletes szegény anyuval. Alig beteszi ide a lábát, már viteti is a laborba,
hogy nyomokat keressenek rajta, és amikor maga visszajön ide, csak…
-
Elég legyen! Fogja már be! – üvöltött fel hirtelen
Simon elborzadva, majd pillantását aggódva emelte a lépcső irányába. Arcán
látszott, azt fontolgatja, amire Castle számított, hogy visszamegy anyja
testéért, ezzel akaratlanul is időt hagyva a nyomozónőnek, hogy segítséget
hozhasson. Castle nem szólt többet, hagyta, hogy a férfi megeméssze a
hallottakat, miközben tekintete néha a nyomozónő felé vándorolt – nincs időm visszamenni
érte! -–szakította ki gondolatai közül Simon kétségbeesett, meggyötört hangja.
-
Volna ideje, és ezt maga is tudja! Csak azt kell
eldöntenie, mi fontosabb magának. A saját szabadsága, vagy az anyja? – tette
fel a kérdést Castle, mire Simon beharapta alsó ajkát.
-
Természetesen, az anyám! – jött a felelet, majd
elkeseredetten rázta meg a fejét – de mindegy is! Ha visszamegyek és
letartóztatnak, akkor sem lehetek vele, igaz? Ha viszont itt hagyom, hogy
mentsem az irhám, sosem bocsátom meg magamnak, hogy prédaként vetettem a zsaruk
elé, merő önzőségből…
-
Akkor? Mi legyen? – kérdezte egyre türelmetlenebbül az
író, mire Simon arcáról hirtelen eltűnt a tanácstalanság, és magabiztosan
nézett rá.
-
Visszamegyek érte, de nem egyedül! Maga is velem jön,
és ha bármi gebasz lesz, aprókra lyuggatom! – nyomta orra alá a fegyver csövét,
mire Castle nagyot nyelt, és némán engedelmeskedve fordult ismét a lépcső
irányába. A következő pillanatban azonban, amikor éppen megtették volna felfelé
az első lépést, hirtelen erőteljes lökést érzett, és kezével épphogy meg tudott
támaszkodni a falnál, hogy egyensúlyát veszítve el ne essen, miközben
hunyorogva ki tudta venni, ahogy Kate leteperi a földre a megilletődötten ellenálló
Simont. Éppen odalépett volna, hogy valahogy segítsen a földön birkózó
nyomozónőnek, amikor meghallotta az első lövést, majd közvetlenül ezután a
másodikat, a szíve pedig abban a percben hagyott ki egy ütemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése