14. rész
A lány
kijelentésének hallatán, mindhárman egy emberként kapták fel a fejüket. Kate
arcán látszott, hogy egyáltalán nem erre a válaszra számított, Gates pedig
összehúzott szemmel mérte végig először a lányt, aztán a nyomozóját, így
próbálva rájönni, mi lehet az oka Sue egyértelmű ellenszenvének. Castle is
értetlenül nézett bele az elutasítóan csillogó kék szemekbe, és éppen szóra
nyitotta volna a száját, amikor a kapitány megelőzte.
-
Úgy tűnik, valamit félreértett, Ms. Parker! A
védőőrizet nem azt jelenti, hogy hercegnőt játszik a kapitányságomon! – húzta
össze haragosan, fenyegetőn szemöldökét a nő, és sötét szemében rendreutasítás
villámlott, ahogy a lányra nézett, miközben folytatta – nincs olyan
alternatíva, hogy nem válaszol a nyomozó kérdéseire! – jelentette ki ellentmondást
nem tűrő hangon Gates, mire Sue rántott egyet a vállán, így jelezve, hogy a
legkevésbé sem érdekli a kapitány kirohanása. Kate feszengve pillantott körbe,
hogy vajon, ki volt még szemtanúja az esetnek, amikor meghallotta Rick
megnyugtatóan csengő, mély hangját.
-
Sue! Hidd el, hogy a nyomozó csak segíteni akar… adj
neki egy lehetőséget, hogy bebizonyítsa, rendben? – nézett a lányra barátságos
mosollyal, mire annak szeméből eltűnt az elutasítás, és szégyenlősen kapta el
tekintetét a férfiról, majd némán bólintott.
-
Maga is ott lesz, Mr. Castle? – kérdezte reménykedve,
és amikor Rick igennel válaszolt, szó nélkül indult el a pihenő irányába, ügyet
sem vetve arra, hogy bárki, legfőképpen a nyomozó, követi-e. Castle önelégülten
vigyorgott a kapitányra, aki döbbenten figyelte a szeme előtt lezajlott
eseményeket, a férfi pedig, nem állta meg szó nélkül, hogy orra alá ne dörgölje
apró sikerét.
-
Látja, Gates kapitány, mire nem képes a barátságos
modor, és az átható, bizalmat sugárzó kék tekintet? – kacsintott a nőre
pimaszul, a Vaslady pedig még szigorúbban nézett rá, mint eddig bármikor.
-
A tekintete inkább simulékonyságot, és ravaszságot
tükröz, a bizalomhoz cseppnyi köze sincs! A modoráról pedig jobb nem is
beszélni! – feleselt vissza a nő, mire Castle komiszul vigyorogva, büszkén
húzta ki magát, mintha épp most dicsérte volna meg az igazgató az egész osztály
előtt.
-
Köszönöm! – nyájaskodott a nővel, mire az égnek emelte
a szemét, és mérgesen fújtatva tűnt el irodája ajtaja mögött, miközben Kate még
hallotta, hogy orra alatt valami „nyomás dolgozni” és „fékezze meg a firkászt”
mondatokat mormol. Kate nagyot sóhajtva nyúlt asztalán a kép felé, amit a
széfből hoztak el, miközben rezignáltan kérdezte.
-
Muszáj neked állandóan heccelned? – kérdezte szinte
feleslegesen, mert ismervén az írót, pontosan tudta, micsoda élvezetet jelent
neki mások bosszantása. Ő ezt első kézből tapasztalta, amikor Rick minden
alkalmat megragadott, hogy borsot törjön az orra alá – vagy talán te így
udvarolsz? Csak szólj, és kiállok a képből. – tette hozzá gúnyos mosollyal az
ajkán, és elégedetten figyelte, ahogy a férfi arcán az érzelmek színes skálája
vonul végig. Mondatának első felében ördögi mosoly ült a keskeny ajkakon, aztán
ahogy meghallotta a folytatást, először lehervadt a vigyor, majd a
felháborodás, és az elszörnyedés következett.
-
Ezt mégis, hogy értsem?! – kérte ki magának a
feltételezést a legőszintébb hangon az író, mire Kate, immáron hóna alatt a
mappával, és a fényképpel, megrántotta a vállát, és látszólag unottan
válaszolt.
-
Nem is tudom, emlékszem olyan időkre, amikor az én
bosszantásomat is kifejezetten szórakoztatónak találtad, és ha jól tudom, az
egész mögött az állt, hogy szerelmes voltál belém! – jelentette ki magától
értetődő természetességgel, mire Rick megfogva a karját, visszatartotta attól,
hogy belépjen a pihenőbe.
-
Akkor tisztázzuk! Először is, téged azért bosszantottalak,
mert fogalmad sincs, milyen édes vagy, és milyen gyönyörű, amikor a szemöldököd
ráncba szalad, és úgy nézel rám, mint egy elmebajosra – mosolygott szerelmesen
a nőre Rick, és Kate akaratlanul is viszonozta a gesztust, míg ő folytatta –
másodszor, Gates idegesítése egy hobbi, amit csak nem olyan régen fedeztem fel.
Időigényes, és mondhatni extrém sportnak is be tudható, de roppant
szórakoztató. Már, ha túléli az ember – fűzte hozzá huncutul mosolyogva -
Harmadszor pedig, kettőnk közül, te voltál szerelmes, nem én! – fűzte hozzá
nagyképűen, és az addig elnézőn mosolygó Beckett hirtelen elkomorult, és összeráncolt
szemöldökkel nézett a férfira, aki vidáman apró csókot nyomott az ajkára –
látod? Éppen erről beszéltem! Édes vagy! – ismételte meg a csókot, majd a
választ meg sem várva beviharzott a pihenőbe, Kate pedig morcosan lépett be
utána. Sue, amint meglátta a belépő írót, azonnal felugrott a kanapéról, és
kezeit tördelve, idegesen helyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra.
Testtartásán, arcán, és minden mozdulatán látszott, mennyire zavarban van. A
vele szemben helyet foglaló nyomozóval szinte nem is törődött, mintha észre sem
vette volna, és amikor Kate hangja felcsendült, értetlenül összerezzenve kapta
oda a fejét.
-
Sue, mutatok egy képet, nézd meg kérlek! – vette elő a
mappából a nőt ábrázoló, fekete-fehér képet Kate, és a lány elé helyezte az
asztalra, miközben fél szemmel látta, hogy Rick két csészével közeledik
feléjük, mely közül az egyiket a lány elé, a másikat az ő kezébe adta.
Mindketten hálásan mosolyogva fogadták el a forró italt, de Rick csak a
zöldes-barna szemek varázsában merült el egy pillanatra. Sue, látva a nyomozó,
és az író meghitt tekintetváltását, csalódott arccal szentelte most minden
figyelmét a képnek.
-
Mi ez? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, mire Kate,
letéve kezéből a kávés csészét, halkan felelt.
-
Édesapád egy széfet bérelt a Nemzeti Bankban, ezért
járt el otthonról minden héten – világosította fel a lányt finoman, aki most is
értetlenül nézett rá, ő pedig, folytatta – ezt a képet a széfben találtuk. Egy
könyv, és egy kulcs is volt mellette. – vette elő a mappából a többi tárgyról
készült fotókat Beckett, és szép sorban, mindegyiket a lány elé tette. Sue
egyesével emelte fel a fotókat, és percekig csak nézte őket, majd tanácstalanul
rázta meg a fejét.
-
Egyiket sem tudom, mit jelenthet – nézett szomorúan a
nyomozóra, majd Castle-re a lány, míg végül ismét kezébe fogta a nőt ábrázoló
képet – Ő ki? – kérdezte kíváncsian érdeklődő tekintettel a lány, mire Castle
és Kate gyors pillantást váltottak. Arcukon látszott, hogy az utolsó reményüket
vesztették el azzal kapcsolatban, hogy talán az áldozat lánya felvilágosítást
tud adni nekik arról, ki van a fotón.
-
Mi azt hittük, édesanyád az – válaszolt a nyomozó
helyett Rick, mire a lány megrázta a fejét.
-
Nem, biztosan nem ő. Ezt a nőt még sohasem láttam –
jelentette ki határozottan a férfi szemébe nézve, mire Castle csalódottan
sóhajtott, majd kis idő múlva felvette a könyvet ábrázoló fotót.
-
Na és a könyv? Talán van valami köze a térképhez? –
kérdezte cseppnyi izgalommal a hangjában, mire Kate lemondón sóhajtott, és
megforgatta a szemét, Sue azonban megint megrántotta a vállát.
-
Mondtam már, hogy fogalmam sincs, milyen térképről
faggatnak, de az biztos, hogy ez a könyv nem az apámé! Ő életében nem olvasott
még egy könyvet sem! – jelentette ki magabiztosan, Castle pedig már egyre
inkább összezavarodott. Végül Kate volt az, aki meglátta, hogy semmi értelme a
beszélgetésnek, a lánytól nem tudnak meg új, vagy hasznos dolgokat. Nagy
levegőt véve zárta össze a mappát, eltéve a fotókat, majd felállt.
-
Köszönöm Sue, hogy időt szántál ránk – mosolygott a
lányra, de az, figyelmen kívül hagyva a kedves gesztust, megint Castle-re
koncentrált, és boldogan csillogó szemmel kérdezte.
-
Akkor most hazavisz magához?
-
Nos… még volna egy kis… - próbált kibújni a feladat
alól Rick, de Kate beléfojtotta a szót.
-
Pontosan! Máris indultok! – mosolygott álszent
mosollyal a férfira a nyomozó, mire Castle grimaszba húzta ajkát, de szó nélkül
követte a nőt az asztalához, ahol magára kapva kabátját, még utoljára szerelme
felé fordult. – Addig én utánanézek a képnek, hátha kiderül, ki lehet a nő, és
Javiékra is rácsörgök. Jó mulatást! – fűzte hozzá gonoszkodva, majd finoman
szájon csókolta az írót, aki durcásan viszonozta, majd az izgatottan rá
várakozó Sue-val a jobbján elindult a lift felé.
Castle laza
mozdulattal hajította lakása kulcsait az ajtó melletti kis komódra, amikor
Sue-val együtt belépett a tágas lakásba. Amint átlépték a küszöböt, a lány,
arcán átszellemült mosollyal, szemében a lenyűgözöttség csillogásával járta
körbe a helyiséget, úgy, mintha egy szentélybe kapott volna engedélyt a
belépésre. Castle gyanakodva figyelte egy darabig, ahogy centiméterről
centiméterre bejárja a nappalit, konyhát, ahogy ujját finoman, szinte alig
érintve, végig húzza a kanapén, majd amikor látta, hogy a háló felé veszi az
irányt, abba a helyiségbe akarva belépni, ahol ő és Kate a magánéletüket élték,
erőteljesen köszörülte meg a torkát.
- Gyere velem,
megmutatom a szobádat! -–hívta fel magára a figyelmet könnyed hangon, és
megkönnyebbülten állapította meg, hogy a lány keze megáll a kilincsen, és
érdeklődve lépkedett hozzá közelebb. Kezét kinyújtva mutatott az emeletre
vezető lépcsősor felé, de amikor útnak akart indulni, döbbenten állapította
meg, hogy Sue nem tart vele, csak áll egy helyben, majd kissé közelebb lépett,
és vékony ujjait a karjára fonva, mélyen a szemébe nézett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése