15. rész
Castle egyik
szemöldökét meglepetten felhúzva, csodálkozva nézett a lányra, aki kék szemeiben
reménykedő csillogással tekintett fel rá, miközben ujjai lágyan simultak az író
alkarjára.
-
Bevallom, Mr. Castle, azt hittem, hogy egy sokkal
közelebbi szobát szán nekem, ha már Ön lesz a védelmezőm – mosolygott
szemérmesen a férfira, aki zavartan húzta félmosolyra az ajkát, és finoman
szabadította ki karját a kéz szorításából.
-
Nos, Sue, biztosíthatlak róla, hogy az emeleten is
maximális biztonságban leszel. – igyekezett nyugodt, magabiztos hangon
beszélni, úgy, hogy véletlenül se lehessen érezni, mennyire kínos neki a
szituáció – Ezen kívül, nem az én védelmem alatt leszel, sokkal inkább Beckett
nyomozó lesz az, aki vigyázni fog rád. – fűzte hozzá őszinte szeretettel a
hangjában, és azonnal feltűnt neki, hogy amint kiejtette menyasszonya nevét, a
lány elvette karjáról a kezét, és rideg arckifejezéssel távolodott el tőle.
-
Régóta együtt vannak? – kérdezte mintegy mellékesen,
nemtörődömséggel a hangjában Sue, mire Castle vállat vont.
-
Hat éve alkotunk egy párt a munkában, és kicsivel több,
mint egy éve a magánéletben. – válaszolt az író készségesen.
-
Az nem is hosszú idő! Honnan tudja, hogy el akarja
venni? Hogy ő az igazi? – kérdezősködött tovább a lány, miközben hanyagul
lehuppant a kanapéra, Castle viszont ugyanott maradt állva.
-
Talán földi időben nem számít soknak, de én úgy érzem,
mintha évek óta velem lenne. Ismerem minden arcrezdülését, minden porcikáját –
révedt el szerelmesen a férfi tekintete – és még mindig képes meglepni… - fűzte
hozzá boldog mosollyal az ajkán – nincs nála csodálatosabb nő a Földön! Szóval,
honnan tudom, hogy el akarom venni? Azt hiszem, már akkor tudtam, hogy nekem
csak ő kell, amikor először bilincset kattintott a kezemre. Kihívást jelentett
a titokzatossága, de legfőképpen az, hogy láthatólag irritálta a jelenlétem. –
vigyorodott el az emlék hatására huncutul az író, mire Sue unottan sóhajtott.
-
Ja, biztos így van – rántotta meg a vállát, és arcáról
lerítt, hogy egyáltalán nem kíváncsi a szerelmes merengésre, mire Castle
összeráncolta a szemöldökét.
-
Miért vagy ilyen ellenséges vele? – kérdezett rá
nyíltan arra, ami már azóta zavarta a lány viselkedésében, amióta először
tapasztalta, milyen utálkozó magatartást vesz fel Sue, amint Beckett a közelben
van.
-
Nem bírom a zsarukat, és ez alól nincs kivétel! –
jelentette ki elszántan Sue, és arcán látszott, nincs semmi, ami megmásíthatja
a véleményét, miközben ölébe vette az egyik kanapén talált díszpárnát, és
minden figyelmét az abból kilátszó cérnaszálak összesodrásának szentelte.
-
Talán, ha adnál neki egy lehetőséget, megtapasztalnád,
hogy ő más, mint a többi rendőr, akit eddig ismertél! – próbálta jobb belátásra
bírni az író – együtt érez a hozzátartozókkal, mindennél fontosabb számára az
igazság kiderítése, és a legvégsőkig elmegy, hogy megtalálja apukád gyilkosát.
– ült le a lány mellé a kanapéra, aki most hirtelen abbahagyta a díszpárna
lassú lebontását, és az íróra függesztette kíváncsi tekintetét.
-
Nagyon szereti, ugye? – kérdezte cseppnyi irigységgel a
hangjában, mire Castle némán bólintott, de szeméből kiolvashatta Sue, hogy
talán még sosem szeretett ennyire senkit. – Nem bánom, kap egy esélyt! –
sóhajtott mélyet, melynek hatására Rick megkönnyebbülten lélegzett fel, a lány
pedig folytatta – de csak azért, mert magának ez ennyire fontos! – tisztázta
egyértelműen a helyzetet Sue, nehogy az író véletlenül is félreértse a
helyzetet, majd hirtelen a férfi felé fordult, és közelebb kúszott hozzá a kanapén
– most pedig, megmutathatná a szobámat! – mosolygott rá negédesen, amitől Castle
megint érezte, hogy kínos feszültség lesz rajta úrrá. Annak ellenére, hogy sajnálta
a lányt, hiszen Alexis-re emlékeztette, és őszintén segíteni akart neki, egyre
kellemetlenebb volt a számára az a rajongás, és ragaszkodás, amit irányába
mutatott. Reménykedett benne, hogy amint Beckett is mellette lesz, és együtt
vigyáznak rá, fellélegezhet egy kicsit, és talán akkor a lány sem kötődik majd
hozzá ennyire.
-
Persze, mehetünk is! – mosolygott vissza feszengve,
majd nagy lendülettel felállt, így elérve, hogy a lány karja lecsússzon az
övéről, és nagy léptekkel indult fel a lépcsőn.
Kate lehangoltan
kattintgatott egyik ablakról a másikra számítógépén. Már legalább egy órája
végezte a műveletet, de még mindig nem sikerült megtalálni, ki lehet a nő a
képen. A technikusok segítségével végül úgy döntött, lefuttat egy kereső
programot, de még a szakemberek sem tudták semmi biztatóval nyugtatni. Mint
mondták, amennyiben a nőnek nincs priusza, esélytelen, hogy megtalálják a
rendőrség rendszerében, melyet a kép korával indokoltak. Amikor sokadjára volt
eredménytelen a keresés futtatása, csalódottan sóhajtott, és felállva asztala
mellől, úgy döntött, engedélyez magának 10 perc pihenőt. Kezében szokásos, kék
kávésbögréjével a pihenő felé indult, hogy készítsen magának egy erős feketét.
Míg az ital készült, ő összeráncolt szemöldökkel terelte vissza gondolatait
Sue-ra. Agya ismét elé vetítette a visszautasító tekintetet, a megfeszülő
testtartást, a gúnyosan elhúzott ajkakat, ahogy becsmérlőn kiejti a rendőr
szót. Akárhogy is töprengett, csak egyetlen dolgot tudott felhozni okként,
amiért ennyire ellenséges vele a lány, ez pedig a munkája volt. Mivel az apja
börtönben ült, egyértelmű, hogy utálatot érez minden rendőr iránt, és talán
ezzel túl is tudott volna lépni a dolgon, ha mindemellett, nem égett volna bele
agyába a kép, ahogyan Sue az íróra néz, ahogy szorosan hozzábújik, mint egy
védelmezőt keresve benne. Végül dühösen rázta meg a fejét, mintha így ki tudná
űzni a nyomasztó gondolatokat. Nem értette, hogyan aggaszthatja egy szegény
lány ragaszkodása az íróhoz, akiben nyilván csak nemrég elveszített apját
látja, és egyszerűen csak így próbálja pótolni a veszteség okozta hiányt. Amint
ezt tisztázta magában, megkönnyebbülve nyúlt az immár elkészült kávé után,
amikor is meglátta, hogy nyílik a pihenő ajtaja, és Castle lép be rajta. Éles
tekintete azonnal kiszúrta, hogy valami nyomasztja a férfit. A huncut mosoly
helyett, most komor volt az arca, a szokásos évődés helyett pedig, csak
közelebb sétált, és finoman megcsókolta.
-
Kapok én is egy csészével? – kérdezte komoly hangon,
mire Kate bólintott, és miközben bekészítette a kért italt, összehúzott szemmel
fordult a férfi felé.
-
Minden rendben? – húzódott közelebb szerelméhez, mire
az, gyorsan rendezte arcvonásait, és a nő számára egyértelműnek tűnő, hamis
mosollyal kérdezett vissza.
-
Mi baj lenne?
-
Ezt szeretném megtudni. Furcsa vagy! – simított végig a
férfi arcán szeretetteljesen a nő, mire Castle halványan elmosolyodott, és a nő
kezére tette a sajátját. – még mindig mérges vagy, amiért hazaküldtem veled
Sue-t? – próbálta kipuhatolni az író komorságának okát Kate, de az, csak
fejrázással válaszolt.
-
Dehogy! Megérdemeltem, elvégre én ajánlottam fel, hogy
vigyázunk rá. Csak nem számítottam rá, hogy ennyire fárasztó lesz. – sóhajtott
mélyet, eltitkolva ezzel búskomorságának valódi okát. Nem szeretett titkolózni
szerelme előtt, de úgy érezte, semmit nem javítana a helyzeten, ha elmondaná,
mi történt otthon. Még most is kirázta a hideg, ha rágondolt. Amint felkísérte
a lányt a szobába, már igyekezett is volna ki onnan, hogy minél előbb Kate-nél
lehessen, de Sue visszatartotta. Sírva mesélte el neki, mennyire retteg, hogy
akik apját megölték, őt is megtalálják majd, és a következő pillanatban már a
karjaiba omlott. Bármennyire próbált is a nyugtató szavak mellett, kibontakozni
az ölelésből, a vékony karok olyan erővel kapaszkodtak belé, mintha az élete
múlt volna rajta, végül, amikor sikerült eltávolodnia, a lány könnyes szemmel ránézett,
és egy halk köszönöm elrebegése közben megpróbálta megcsókolni. Szerencsére
időben reagált, és elhúzódott, majd tisztázta Sue-val, hogy ez még egyszer
eszébe ne jusson, mégis kényelmetlenül érezte magát, és annak ellenére, hogy
nem történt semmi, úgy érezte, most elárulja szerelmét azzal, hogy nem számol
be a történtekről. Pontosan tudta azonban, vagy legalábbis sejtette, hogyan
reagálna Kate a helyzetre, így újabb, ezúttal jobban sikerült mosolyt
erőltetett magára, és finoman megsimogatta a nő arcát. – mi a helyzet a nővel a
fotón? Sikerült találnod valamit? – próbálta elterelni a beszélgetést az ügy
felé Castle, és amikor látta, hogy Kate tekintetéből eltűnik a gyanakvás,
megkönnyebbült, de néma sóhaj hagyta el tüdejét.
-
Nem, a rendszerben nem szerepel! Talán a fiúknak mond
valamit a cellatárs róla is. Javinak már átküldtem a képet. - válaszolta csalódott
arcot vágva, majd amikor végig mérte az író töprengő arcát, kezeit karba fonva,
összehúzott szemmel fúrta elszánt pillantását a kék szemekbe. – Castle, miért
nézel még mindig ostobának? Látom, hogy van valami bajod! Anyáddal ellentétben,
te pocsék színész vagy! – jelentette ki magabiztosan, és Rick már tudta, hogy
nem menekül a vallomás elől. Furcsa módon még jobban is érezte magát a
tudattól, hogy elmondhatja, mi történt.
-
Rendben, igazad van! Nem csupán a fáradtságról van szó…
- fogott bele nehezen, miközben agya vadul kereste a megfelelő kifejezéseket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése