13. rész
Castle nagyot
nyelve nézett a mérgesen villámló zöldes-barna szemekbe. A nő arcáról, és tekintetéből
kiolvashatta, hogy Beckett egyáltalán nincs elragadtatva a hirtelen jött
ötlettől, miszerint, ők majd vigyáznak Sue-ra az ügy lezártáig. Annak ellenére,
hogy számított erre a reakcióra, lelke legmélyén mégis bízott abban, hogy a
nőben felülkerekedik az együttérzés, és megérti, miért döntött így. Ahogy
azonban most végig nézett a feszült testtartáson, a haragosan összevont
szemöldökön, a türelmetlenül doboló, kecses, hosszú ujjakon, már tudta, hogy
tévedett. Félszegen köszörülte meg a torkát, majd óvatosan belekezdett.
-
Kate… tudom, hogy meglepett a Gates irodájában tett
javaslatom, de…
-
Meglepett? Nem, Castle! – rázta meg határozottan a
fejét Kate – én nem vagyok meglepett! Már akkor tudtam, hogy ez a hülyeség ki
fog pattanni a fejedből, amikor Gates felhozta a védőőrizetet! Én dühös vagyok,
amiért a megkérdezésem nélkül döntöttél! – dobbantott mérgesen a lábával
Beckett, mire Castle engesztelőn próbált meg végig simítani a karján, de Kate
hátrébb lépett.
-
Sajnálom, hirtelen ötlet volt, és gondoltam, neked sem
lesz kifogásod a dolog ellen – húzta fel vállait bűntudatosan a férfi, majd
sietve folytatta – amúgy is szorosan az ügyhöz kapcsolódik, és te magad
mondtad, hogy talán vannak a birtokában olyan információk, melyek az első
stressz okozta sokk miatt feledésbe merültek. Talán a nyugalom, ami majd nálunk
körbeveszi, felhozza ezeket az emlékeket… - nézett reménykedve a nőre,
felvonultatva szinte minden érvet a dolog mellett, de Kate arcán látszott, hogy
hatástalan. Ahogy pillantása találkozott az összeszűkült, hideg szemekkel, nagy
levegőt vett, és úgy döntött, megpróbál a nő egójára hatni. – Nem utolsósorban
pedig, te vagy New York legjobb nyomozója, és történetesen az én csodaszép
menyasszonyom, aki éppen nálam lakik. Hol lehetne nagyobb biztonságban, ha nem
a te oltalmad alatt? – mosolygott rá ártatlanul csillogó kék szemekkel, mire
Kate most közelebb lépett, és egész közelről nézett farkas szemet vele.
Tekintetéből jól kiolvasható volt, hogy az udvarlás nem ért célt, amit csak
megerősítettek a szavai, melyek elhagyták cseresznye ajkát.
-
Komolyan, Castle? Hízelgéssel próbálkozol? Nálam? –
húzta fel számonkérőn szépen ívelt szemöldökét a nő, mire Castle elnyomott egy
elgyötört sóhajt, de amikor válaszolt volna, Kate folytatta – Megértem, hogy
segíteni akarsz neki, sőt, még az indokaidat is megértem! De az ég áldjon meg,
Castle! Mégis, hogyan akarsz vigyázni valakire, akiről azt hiszik, hogy egy
gyilkosság szemtanúja, és minden bizonnyal eget-földet megmozgatnak majd, hogy
megtalálják, és megöljék?! Belegondoltál már, micsoda veszélybe sodortad
magad?! – tört fel a nőből az eddig elfojtott indulat, és Castle hirtelen
rádöbbent, hogy a nyomozó ellenkezésének korántsem az volt az oka, hogy nem
akart a lányon segíteni, sokkal inkább őt, és a családját féltette.
-
Kate! Nem lesz semmi baj! – simított végig nyugtatólag
a nő karján – Te meg én folyton együtt vagyunk, szóval, ha bármi történne, te
ott lennél, és megvédenél… - fűzte hozzá mosolyogva, de amikor meglátta a
kérdőn, gúnyosan felhúzott szemöldököt, és a hozzá párosuló elhúzott ajkakat,
egy pillanatra elbizonytalanodott. Élénken el tudta képzelni, hogy amilyen
dühös most rá a nő, talán hagyná, hogy élve koncolják fel, és csak az utolsó
pillanatban nyújtana segítőkezet – khm.. – köszörülte meg zavartan a torkát,
hogy újra fogalmazza mondanivalóját – csak azt akarom mondani, hogy bárki is
keresi Sue-t, az én lakásom az utolsó, amire gondolni fog. Ezen kívül, végig
velünk lesz, tehát…
-
Ezt mégis, hogyan gondoltad? Én nyomozó vagyok, Castle,
nem bébicsősz! – fonta megint karba a kezét dühösen Beckett – nem érek rá egész
nap Sue felett őrködni! Az én dolgom, hogy megtaláljam az apja gyilkosát, ebbe
pedig nem fér bele, hogy mindenhova magammal hurcoljam! – rázta meg a fejét
határozottan, mire Castle nagyot sóhajtott, és közelebb sétálva fonta ujjait
gyengéden a nő karjára, és húzta magához.
-
Rendben. Te nyomozol, én vigyázok rá. – ajánlotta fel
szolgálatkészen, mire Kate rántott egyet a vállán. – Esküszöm, hogy nem lesz
semmi baj! Megígérem! – emelte esküre a kezét, komoly ábrázattal Castle, mire
Kate elfojtott egy apró mosolyt, ahogy tekintete találkozott a komiszul
csillogó kék szemekkel. Nem értette, miért van az, hogy sosem tud ellenállni
ezeknek a szemeknek, ennek a tekintetnek. Ha csak belenézett ebbe a kékségbe,
máris érezte, hogy csatát vesztett, és ez most sem volt másképp. Még mielőtt
bólintott volna, tudta, hogy engedni fog, ráadásul mindent el fog követni, hogy
segítsen a férfinak.
-
Nem bánom, legyen így – egyezett bele nehezen a
nyomozó, mire az író vigyorogva húzta magához, és csókolta meg lágyan, puhán az
ajkait, ő pedig a csókba motyogta a folytatást – de ha bármi bajod esik,
kinyírlak! – fenyegette meg a férfit, mire az csak tovább csókolta. Meghitt
pillanatukat a kapitány erőteljes hangja szakította félbe, ahogy Beckett nevét
kiáltotta. Kate olyan gyorsan bontakozott ki az ölelésből, mintha megmarta
volna valami, és mire az író felfogta, hogy mi történik, már csak azt látta,
hogy kedvese a pihenő ajtaján kiviharozva, asztalánál a kapitánnyal vált néhány
szót. Sietve rendbe szedte magát, ujjaival végig szántott sűrű haján, majd ő
maga is kilépett, nehogy lemaradjon valamiről. Ahogy közelebb ért, akkor látta,
hogy a Vaslady nincs egyedül. Sue Parker három rendőr között ácsorgott,
tekintetében annyi rémület és riadalom tükröződött, hogy Castle azonnal
megsajnálta, és közelebb lépett hozzá.
-
Hello, Sue! – köszönt rá barátságosan mosolyogva, és
megnyugodva tapasztalta, hogy a lány szeme hirtelen megtelt élettel, eltűnt
belőle a félelem, átadva helyét a bizalomnak, és az újralátás örömének.
-
Mr. Castle! De örülök, hogy újra látom! – ölelte át
szorosan a férfit boldogan, mire az meglepetten feszült meg, és döbbenten kapta
pillantását a felhúzott szemöldökkel őket figyelő Kate-re, akit annyira
váratlanul ért a lány érzelmi kitörése, hogy még a megkezdett mondatát is
félbehagyta, amit a kapitánynak szánt.
-
Nahát, ritkán örülnek nekem ennyire – mosolygott
zavartan Castle, segítségért könyörgő pillantással körbenézve, miközben finoman
megpróbálta lefejteni magáról a vékony karokat, melyek meglepő erővel szorították
derekát. Végül a kapitány volt az, aki akarva, vagy akaratlanul, de az író
segítségére sietett, amikor határozott hangon megszólalva, magára vonta a lány
figyelmét.
-
Ms. Parker! Azért hozattam ide, mert egy újságcikknek
hála, veszélybe került az élete. Úgy tűnik, valaki azt állította a lapoknak,
hogy Ön látta az apja gyilkosát. – közölte hideg egyszerűséggel a tényeket
Gates, szenvtelen hangon, mire Sue szemei kikerekedtek, és eltűnt a csillogás,
majd ismét megjelent benne a félelem, és a rettegés, a nő pedig folytatta – a
mai naptól védőőrizet alá kerül. Beckett nyomozó, és Mr. Castle fognak vigyázni
magára.
-
Mr. Castle lesz a védőangyalom? – pirult el Sue
zavarában, és kék szemét csak egy pillanatra emelte a rámosolygó íróra, majd
azonnal szégyenlősen el is kapta róla.
-
Angyal?! Még hogy angyal! – horkant fel a Vaslady – ez
az ember olyan távol áll az angyaloktól, de még a védelemtől is, mint ide
Moszkva! – húzta el a száját utálkozva Gates, mire Rick durcásan grimaszolni
kezdett, Kate elfojtott egy mosolyt, Gates pedig folytatta – Legnagyobb
szerencséjére nem kizárólag a firkászra bízom az életét. Elsősorban Beckett
nyomozó fogja megvédeni, rá pedig, nyugodtan rábízhatja magát! – jelentette ki
magabiztos hangon a kapitány, mire Kate szerényen elmosolyodott, a nem várt
dicséretet hallva, Sue azonban megrántotta a vállát.
-
Csak egy rendőr – motyogta orra alatt fitymáló
hangsúllyal, mire Kate összeráncolta a szemöldökét, de tiszteletben tartva a
lány ellenérzését a rendőrökkel szemben, tekintve, hogy apja már ült börtönbe,
mosolyt erőltetett magára, és barátságos hangon szólalt meg.
-
Igaz, csak egy rendőr vagyok, de vigyázni fogok rád,
megígérem! – igyekezett bizalmat kelteni a lányban, aki azonban elutasító
arckifejezéssel fogadta a gesztust, és látható módon közelebb lépett az íróhoz.
Kate nagyot nyelve akadályozta meg, hogy türelme végére érjen, és nyugalmat
erőltetve magára, folytatta – Tudom, hogy már eleged van a kérdésekből, most
mégis fel kellene tennem még néhányat. Gyere be velünk a pihenőbe, és aztán, ha
végeztünk, Mr. Castle hazavisz, rendben?
-
Haza? Úgy érti, Mr. Castle otthonában fogok lakni?! –
döbbent meg a lány, és arcán látszott, hogy szinte ez volt az egyetlen dolog,
amit felfogott Kate szavaiból.
-
Nem csak az én otthonom, Sue – vonta magára a lány
figyelmét Castle mély baritonja, mire Sue összeráncolt szemöldökkel nézett
vissza rá, ő pedig, folytatta – Beckett nyomozó is ott lakik, valamint az
édesanyám is. Bár ő most elutazott – fűzte hozzá hallható megkönnyebbüléssel a
hangjában, Kate szívét pedig melegség járta át, ahogy meghallotta, hogy a férfi
közös otthonuknak nevezte a lakását.
-
Maguk együtt vannak? – kérdezte elhúzott szájjal a lány,
mire Rick látszólag semmit észre nem véve a reakcióból, bólintott.
-
Beckett nyomozó a menyasszonyom! – jelentette ki büszke
csillogással a szemében, és tekintetéből annyi szerelem áradt, ahogy a nőre
nézett, hogy Kate szíve gyorsabb ütemet kezdett diktálni, és lágyan mosolygott
vissza a férfira.
-
Ha befejezte az élete felvázolását, talán
elkezdhetnének nyomozni! – törte meg a pillanatot ezúttal is Gates türelmetlen
hangja, akiről szinte már teljesen elfelejtkeztek. Castle unottan húzta el a
száját, amiért egy újabb „pillanatgyilkost” írhat Ryan és Espo mellé a listára,
Kate pedig felelősségtudón bólintott, majd Sue-ra nézve, a pihenő felé mutatott.
-
Segítesz nekem? Válaszolsz néhány kérdésemre? –
kérdezte bizakodón, de legnagyobb döbbenetére, Sue megrázta a fejét, és
keményen a szemébe nézve, határozott hangon jelentette ki.
-
Nem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése