22. rész
Kate
elgondolkodva pörgette meg immár sokadjára eljegyzési gyűrűjét az íróasztalán,
miközben elrévedő tekintettel figyelte a gyémánt ékszert, de ezúttal nem a
szépségében gyönyörködött. Gondolatai elkalandoztak, de a néhány nappal korábbi
szép emlékek helyett, most csak az imént látott képek kavarogtak fejében. Még
most sem tudta elhinni, hogy Castle ezt tette vele. Agya, mint egy filmet
vetítette elé az elmúlt öt évet, melyet egymás társaságában töltöttek, és noha
először csak a férfi gyerekes, komisz pillanatai törtek maguknak utat, amikor
számtalanszor tört borsot az orra alá, lassan, fokozatosan átadták helyüket
azoknak a pillanatoknak, amikor mindent kockára téve vállalta be a legmerészebb
helyzeteket is, csak hogy mellette lehessen, amikor a temetőben elé ugrott, így
próbálva megvédeni őt, vagy amikor könnyes szemmel igyekezett lebeszélni róla,
hogy anyja gyilkosának nyomába eredjen. Ahogy szép sorban haladt a jelen felé,
úgy jelentek meg az együtt töltött boldog órák, szenvedélyes, vagy olykor
gyengéd, szerelmes, játékos szeretkezéseik képei, látta maga előtt az író
szerelemtől, boldogságtól sugárzó kék tekintetét is, ahogy elmondja, mennyire
szereti, hallotta lágy, mély baritonját, ahogy a fülébe suttog, szinte érezte
forró leheletét is. Fejét megrázva igyekezett visszatérni a jelenbe, hogy
mintegy saját maga kínzásaként, ismét maga elé vetítse a kora esti képeket.
Annak ellenére, amit látott, mégsem tudta elhinni, hogy az a valóság. Már
amikor eljött a férfi lakásáról is érezte, hogy valami nem stimmelt a
szituációval, de nem tudta, hogy micsoda. A tett, amit állítólag Rick
elkövetett, összeegyeztethetetlen volt azzal az emberrel, akit megismert,
márpedig, őt még sosem csalta meg az emberismerete. Most, mint külső szemlélő
pergette végig a képsorokat, kockáról, kockára, kezdve onnan, hogy belépett a
hálóba, miközben igyekezett kizárni minden érzelmet. Fejéből nem tudta kiverni
Sue önelégült mosolyát, gonoszan csillogó, hideg, kék szemét, ahogy
magabiztosan megtámaszkodva az ajtófélfánál, csak az ő reakcióit figyeli, és
Castle zavart tekintetét, ahogy fejét kapkodva próbál magyarázatot adni a
történtekre. Fülében újra és újra felcsengtek a férfi komoly, mégis
kétségbeesett szavai: „Tényleg nem tudom,
mi a fene történt!” – harsogott agyában szinte percenként a mondat. Fogalma
sem volt, mit higgyen, ezért nagyot sóhajtva pörgette meg ismét a gyűrűt az
asztalon, és olyan merev tekintettel nézte az ékszert, mintha azt remélné,
hipnózisba esik, és közben rájön a megoldásra, arra, hogy mit tegyen. A
következő pillanatban azonban, egy hatalmas tenyér takarta el szeme elől a
látványt, ő pedig, meglepetten kapta fel fejét.
-
Már késő megbánni! – találkozott tekintete Javi meleg,
barna szemével, miközben cinikusan rávigyorgott – addig kellett volna
visszautasítanod, amíg még lehetett! Most már szemétség lenne visszaadni a
gyűrűt.
-
Még nem állunk az oltár előtt – jegyezte meg Kate
halkan, komolyan, mire Javi arcáról eltűnt a komisz mosoly, és átadta helyét az
őszinte aggodalomnak.
-
Kate? Minden oké? – kérdezte óvatosan, miközben arra
próbált rájönni, felettese vajon ugratja, vagy tényleg azon töprengett, amikor
megzavarta, hogy lefújja az íróval való esküvőjét. Annak ellenére, hogy
rengeteget piszkálta a férfit, őszintén megkedvelte az eltelt évek alatt, és
tudta, hogy a gyerekes álarc alatt, egy hatalmas szívű ember lakozik, aki az
életénél is jobban szereti Kate-t.
-
Javi! Tegyél meg nekem egy szívességet! – nézett fel
most a nyomozóra Kate, figyelmen kívül hagyva a kérdést, és szemében elszántság
villant, majd amikor Espo bólintott, folytatta – nézz utána Sue Parker
múltjának! Valami nem stimmel azzal a lánnyal, és tudni akarom, hogy mi az!
-
Szóval nem csak nekem tűnik kettyósnak? – kérdezte mély
megkönnyebbüléssel a hangjában Espo, mire Kate kérdőn pillantott vissza rá, ő
pedig, magától értetődő mozdulattal rántotta meg a vállát – ugyan már, Beckett!
Csak a vak nem látta, hogy a kiscsajnál nem kicsik a gondok, és most nem a
lábára vagy egyéb testrészére gondolok… - fűzte hozzá sokatmondón, miközben
ujjával halántéka mellett körözött – ne aggódj, utánajárok – kacsintott a nőre,
mire az, hálásan rámosolygott, a következő pillanatban pedig, egy határozott
mozdulattal húzta ujjára a korábban pörgetett gyűrűt, és a lift felé indult –
Te hová mész? – kiáltotta utána Espo összeráncolt szemöldökkel, mire Kate
nagyot sóhajtva válaszolt.
-
Meghallgatok egy magyarázatot! – felelte határozottan,
gombóccal a torkában, majd beszállva a liftbe, azon kezdett tanakodni, vajon
Castle, miért nem jött utána, vagy hívta fel, így kikönyörögve, hogy
meghallgassa.
Castle
türelmetlenül, és idegesen járkált fel-alá a nappaliban, miközben Sue
rezignáltan figyelte, ahogy fekete cipőbe bújtatott lába hangtalanul rója a
köröket a szőnyegpadlón. Az író még mindig a lánytól elhangzottakat igyekezett
felfogni. Gyomra összeszorult a gondolatra, hogy Sue képes lenne megölni
szerelmét, csak azért, hogy téveszméjét valóra váltsa.
-
Ezt nem teheted! Nem ölhetsz meg egy nyomozót! –
torpant meg hirtelen, és kétségbeesetten nézett a lány hideg, kék szemébe, mely
most csúfondárosan villant.
-
Dehogynem! És meg is teszem, ha nem tartja magát a
megállapodásunkhoz! - jelentette ki magabiztosan, és kegyetlenül, mire Rick
lehunyta a szemét, és percekig ki sem nyitotta. Maga sem értette, miért, de
abban bízott, hogy amikor ismét kinyitja, rájön majd, hogy csak elszenderedett
a kanapén, amíg Kate-re várt, és kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz álom.
Sue azonban folytatta – De ne aggódjon! Ahogy elnézem, Beckett nyomozó még
sincs annyira oda magáért, mint ahogy hitte! Nem hallom, hogy vadul dörömbölne
az ajtón a magyarázatát várva – vihogott fel gúnyosan a lány, mire Castle
érezte, hogy minden porcikáját elönti a düh. Maga sem tudta, hogy Sue-ra dühös-e
jobban, amiért el akarja bizonytalanítani, saját magára, amiért ennek hatására
már kezdett kételkedni, vagy esetleg a nyomozóra, amiért nincs még itt, azt
mutatva ezzel, hogy elhitte róla, amit látni vélt. Végül gondolatai más irányba
fordultak, maga elé képzelte, ahogy Kate megjelenik, majd Sue elvakult
tévképzete miatt lelövi az arra nem számító nőt, és már nem is tudta, akarja-e
egyáltalán, hogy szerelme bízzon benne, és eljöjjön. Alig ért gondolatai
végére, amikor a bejárati ajtó zárjában kulcs fordult, ők pedig, egy emberként
kapták oda a fejüket. Castle először örömet érzett, amiért Kate eljött, majd
szinte azonnal félelem, és aggodalom kerítette hatalmába, miközben érezte, hogy
Sue mellé áll, és átöleli a derekát, azzal a kezével, melyben a fegyvert tartotta,
így elrejtve azt a nyomozó szeme elől, aki már beljebb is lépett a lakásba.
Amint meglátta a vele szemben állókat, megtorpant, és csak néhány percnyi
habozás után zárta be maga mögött az ajtót. Tekintete először az író arcára
vándorolt, melyről aggodalmat, és feszültséget olvasott le, majd Sue-ra
szegeződött, aki ártatlanul mosolyogva nézett rá, ő pedig, érezte, hogy gyilkos
indulat keríti hatalmába, mely csak erősödött, amikor meglátta, hogy a lány
jobb karja a szeretett férfi dereka körül pihen.
-
Hallanom kell… - akadt meg a nyomozó hangja, majd
finoman megköszörülve torkát, ismét belefogott – hallanom kell a
magyarázatodat. Tartozom ennyivel. – fűzte hozzá halkan, komolyan, mire Castle
érezte, hogy Sue nem túl erősen, de figyelmeztetőleg ütögeti meg hátát a
fegyverrel, így emlékeztetve őt arra, amit ígért, amennyiben nem tűnik el a
nyomozónő magától az életükből.
-
Nincs mit megmagyaráznom, Kate – jött az erőtlen,
megdöbbentő felelet az író szájából, olyan hangsúllyal, mintha begyakorolt
szöveget mondana – láttad, amit láttál. – jegyezte még meg, mire Kate
hitetlenkedve ráncolta össze szemöldökét, ő pedig, folytatta – megpróbáltam
hozzád méltó lenni, olyan, amilyet elképzeltél magadnak, de nem sikerült. A
csábításnak nehéz ellenállni, nekem pedig, sosem volt erősségem, hisz tudod. –
mosolyodott el szomorkásan, de Kate még mindig hitetlenkedve rázta a fejét, így
tovább beszélt – Sue aranyos lány, én pedig, haragudtam rád, amiért kihagytál a
kincskeresésből… - halkult el hirtelen a férfi hangja. Képtelen volt tovább
ilyen szemérmetlenül, és mocskos módon hazudni a nőnek, akinek tekintetében
látta a fájdalmat, és az értetlenséget. Ebben a percben megcsörrent Kate
telefonja, aki oda sem nézve emelte füléhez a kagylót, majd néhány másodpercig
csendben figyelt, végül anélkül tette le, hogy bármit mondott volna. Amikor
megszakadt a vonal, még egyszer végig nézett a vele szemben állókon. Tekintete
hosszan elidőzött az író arcán, keskeny ajkán, melyet most feszülten szorított
össze, kék szemén, melyben bánat csillogott, majd tovább vándorolt Sue
önelégült, magabiztos arcára, és gyanakvón mérte végig a kissé görnyedt
testtartást. Úgy tűnt, nem lehet valami kényelmes a lánynak így állni, mégsem
mozdult egy centimétert sem az író mellől. Kate végül nagyot sóhajtott, és
szomorúan mosolygott Castle-re.
-
Talán jobb is így! Inkább most derüljön ki, mekkora
szemét vagy, mint 10 év múlva, amikor már gyerekünk is van – jelentette ki
érzelmek nélkül a hangjában, és a férfi döbbent tekintetéből látta, sikerült
meglepnie, de nem csak őt, hanem Sue-t is, aki most még szélesebben mosolygott,
de továbbra sem szólt egy szót sem. – tessék! Ez még a tiéd! A cuccaimért majd
eljövök, ha nem leszel itthon! – fűzte még hozzá, miközben egy mozdulattal
lehúzta a gyémántot az ujjáról, és ajkát összeszorítva, igyekezve, hogy ne
potyogjanak ki a könnyei, egy lépéssel közelebb ment a férfihoz. Éber
tekintetét nem kerülte el, hogy a távolság csökkenésével Sue idegessé vált, de
úgy tett, mint aki észre sem vette. Ehelyett, finoman megfogta az író kezét, és
tenyérrel felfelé fordítva azt, belehelyezte az ékszert, majd rázárta a hosszú
ujjakat, melyek olyan pontosan tudták mindig, hol és hogyan érintsék meg, hogy
felizzon benne a vágy. Rick összeszorult torokkal engedte a nőnek, hogy a
gyűrűre zárja ujjait, melyet olyan nagy szeretettel vásárolt neki, majd könnyes
szemmel figyelte, ahogy szó nélkül megfordul, és elhagyja a lakást. Meg volt
győződve róla, hogy minden összeesküdött ellene, még érzékei is. Amikor a nő a
kezébe csúsztatta az ékszert, határozottan úgy érezte, mintha Kate finoman
megszorította volna ökölbe húzott kezét, de tudta, ezt csak képzelete játszotta
vele. Gondolataiból Sue elégedett sóhajtása, és vidám hangja rántotta ki.
-
Ez is megoldva! Végül mégsem kellett megölnöm, hála
magának! Egész ügyes volt! – dicsérte meg őszinte elismeréssel a hangjában a
férfit, aki hálát adott anyjának azért, amiért rákényszerítette, hogy néhány
színészi leckét vegyen tőle, miközben Sue folytatta – még várunk néhány percet,
amíg kisírja magát az autóban, és biztosan eltűnik, aztán mi is indulunk! -
fújtatott megkönnyebbülten, majd az író értetlenkedő arcára nézve, még hozzáfűzte
– új élet egy új helyen!
Köszönöm szépen :) örülök, hogy tetszik, ma este érkezik a folytatás :)
VálaszTörlés