19. rész
Castle olyan
sebességgel húzódott el a lánytól, hogy az szinte egyensúlyát vesztette, miközben
feszengve mosolygott az összehúzott szemmel, őt méregető nyomozóra. Kate
tekintetén látszott, hogy egyáltalán nincs elragadtatva attól, amit látott, míg
Sue láthatólag nem zavartatta magát. Fölényes, magabiztos pillantással állta a
nyomozó tekintetét, aki gyanakodva futatta végig rajta pillantását.
-
Én csak… vagyis mi..
-
Javi telefonált! – szakította félbe határozott, rideg
hangon a férfi magyarázkodását, így jelezve, hogy nem kíváncsi rá, majd Castle
lesújtott arckifejezésével mit sem törődve folytatta – a képen szereplő nő
kicsivel több, mint két évvel ezelőtt meghalt. A szomszédok elmondták, hogy
volt egy fia, de az anyja halála után ismeretlen helyre távozott. –
tájékoztatta a férfit nagy vonalakban, a konyhában lezajlott beszélgetésről,
majd megfordult, és az ajtó felé indulva még visszaszólt – megkértem őket, hogy
kerítsék elő, én bemegyek az őrsre!
-
Veled tartok! – jelentette ki Castle sietve. A világ összes
kincséért sem maradt volna kettesben Sue-val, akinek arcáról most világosan
leolvashatta, hogy milyen csalódásként éli meg a választ.
-
De Mr. Castle! Azt hittem, maga itthon marad velem, és
vigyáz rám! – nézett rá kérlelő, bánatos szemekkel Sue, mire Castle elhúzta a
száját, és feszengve válaszolt.
-
Sajnos, nem maradhatok. Tudod, a nyomozó… - fogott bele
a magyarázkodásba, de legnagyobb meglepetésére, Kate félbeszakította.
-
Nem leszel egyedül. Az épület előtt két rendőrtiszt
figyeli meg a házat, ügyelve arra, hogy semmi bántódásod ne essen, és a
biztonság kedvéért a lakás elé is állítatok egyet – mentette meg az írót. Annak
ellenére, hogy még most sem értette, mit is látott, amikor a szobába lépett, és
még most is haragos volt miatta, látta a férfin, milyen kényelmetlen számára a
lány ragaszkodása, ezért úgy döntött, a segítségére siet. Sue durcásan húzta el
a száját, arcán jól látszott, hogy nincs elragadtatva a fejleményektől.
-
A kapitány azt mondta, hogy maga fog vigyázni rám! –
jelentette ki morgolódva, miközben elővette mobilját, és tekintetét fel sem
emelve kezdte húzogatni ujját annak képernyőjén.
-
A kapitány egész pontosan azt mondta, hogy rendőri
őrizet alá kerülsz, Mr. Castle lakásában, ez pedig meg is fog történni –
helyesbített Kate szigorúan, majd amikor látta, hogy Sue még mindig a
telefonját nyomkodja, és oda sem figyel arra, amit mond, erőteljesen csattant a
hangja – figyelsz rám egyáltalán?
-
Nem! – vakkantotta oda foghegyről a lány, anélkül, hogy
akár egy pillanatra is levette volna tekintetét a telefonról, mire Kate dühösen
kapta ki kezéből a mobilt – Hé!! Adja vissza, de rögtön! – kapott a készülék
után mérgesen, de mivel a nyomozó legalább egy fejjel volt magasabb nála,
esélye sem volt, hogy elérje.
-
Hallottál már arról, hogy a mobilod alapján is
bemérhetnek? – szegezte neki a kérdést haragosan Kate. A tudatra, hogy a
gyilkos talán már rég tudja, hol rejtőzködik a lány, mindez köszönhetően annak,
hogy a telefonját használja, elfutotta a pulykaméreg.
-
Nem használtam a telefonomat! – dobbantott hisztisen a
lábával Sue – adja vissza! Ehhez nincs joga! Csak játszottam rajta! –
magyarázkodott tehetetlen dühvel a hangjában a lány, mire Kate maga felé
fordította a telefont, és megnyugodva állapította meg, hogy igazat mond. Annak
kijelzőjén egy kis állatfigura volt látható, olyan, amit olykor a kollégái
gyerekei szoktak mutogatni neki. Ismerte ezt a játékot, hasonlított a 10 évvel
ezelőtt Tamagochi őrületre, azzal a kivétellel, hogy ez egy okostelefon
applikáció volt, de ezeket az állatkákat is ugyanúgy etetni, itatni kellett,
játszani velük, és hasonlók. – Visszakaphatom végre?!
-
Nem! – csúsztatta könnyed eleganciával a zsebébe a lány
mobilját, majd folytatta – Nálam megfelelő helyen lesz, kikapcsolva! – fűzte
hozzá, így jelezve, hogy még a lehetőségét is el akarja vetni, hogy Sue esetleg
használja a készüléket, és bemérhessék.
-
Ki fogja nyírni Poe-t! – fonta karba durcásan a kezeit
Sue, úgy, mint egy ötéves, akitől elvették a kedvenc játékát.
-
Majd én vigyázok rá! – ajánlotta fel Castle, mire egy
szúrós pillantást zsebelhetett be Kate-től, Sue arca azonban felragyogott.
-
Megtenné? Tényleg foglalkozna vele, mintha a pótpapája
lenne? – kérdezte reményteli sóhajjal. Szemében öröm, és megkönnyebbülés
csillogott, és észre sem vette a nyomozó grimaszait, miközben Rick bólintott.
-
Persze! – erősítette meg metajelzéseit a férfi, mire
Kate reményvesztetten felnyögött, és előhalászva zsebéből a mobilt, Castle
kezébe csúsztatta, majd a bejárati ajtó felé indult.
-
Tessék, a fogadott gyereked! Engem megtalálsz az igazi
világban, az őrsön, ahol igazi munkát végzek, élő emberekkel! – szúrta oda,
majd kilépett, hogy a kocsiban várja meg az írót, aki most eltéve a telefont,
mosolyogva fordult a lányhoz.
-
Sue, meg kell értened a nyomozót. Ő egy maximálisan
racionalista felnőtt. – próbálta védeni szerelmét – nem nagyon van érzéke a
játékokhoz… vagyis, van egy-két játék, amiben nagyon jó… - húzódott réveteg,
kópés mosolyra az ajka, ahogy lelki szemei előtt megjelentek játékos
szeretkezéseik emlékképei, majd hirtelen, mintha akkor tudatosult volna benne,
hogy nincs egyedül, visszarántotta magát a valóságba – a lényeg, hogy majd én
vigyázok Poe-ra, megígérem!
-
Köszönöm, Mr. Castle! – lépett megint közelebb a lány,
de a férfi ezúttal óvatosabb volt, és még mielőtt megint megölelhette volna, ő
is a bejárati ajtó felé indult – Mr. Castle! – állította meg Sue hangja, mire
kíváncsian fordult hátra. Azt hitte, a játékkal kapcsolatosan akar még mondani
valamit a lány, de meglepte, amit végül hallott – Tudja, tegnap este, amikor
egyedül maradtam… miután elment lefeküdni… - akadozott a lány hangja – tudja,
én akkor sírtam… - sütötte le a szemét szégyenkezve, mire Castle együtt érzőn
nézett rá.
-
Miért? – kérdezte halkan, holott úgy gondolta, pontosan
tudja az okát. Most veszítette el az édesapját, természetes volt, hogy
elragadják az érzelmei.
-
Semmi, nem fontos, csak azt szerettem volna, hogy tudja.
– válaszolta ugyanolyan halkan Sue – maga jól elvan a barátnőjével, én meg
egyedül vagyok a világban. Senkim sincs, senki nem ért meg… maga nagyon jó
hozzám, de tegnap mégis egyedül hagyott… - próbált lelkiismeret furdalást
kelteni a férfiban, mire Castle kényelmetlenül húzta ki magát.
-
Mennem kell, Sue. Beckett nyomozó már biztos
türelmetlen… - hagyta figyelmen kívül a lány utolsó mondatait. A legkevésbé sem
akarta, hogy sikerüljön elérnie, hogy rosszul érezze magát amiatt, hogy a
menyasszonyával töltötte az éjszakát, ahelyett, hogy a lelkét ápolta volna.
-
Persze, menjen csak! Ne is törődjön velem, én jól
elleszek itt egyedül. Megszoktam már, hogy egyedül vagyok – rántotta meg a
vállát Sue, majd a választ meg sem várva, faképnél hagyva az írót, felsietett a
lépcsőn. Castle tanácstalanul álldogált még egy darabig, egészen addig, míg meg
nem szólalt a mobilja, melynek kijelzőjén szerelme gyönyörű arca mosolygott
vissza rá.
-
Pótpapa! Lejössz végre, vagy menjek egyedül? – csendült
fel a nő türelmetlen hangja a vonal végén, mire Castle sietve biztosította a felől,
hogy percek múlva lent lesz. Amint kilépett a lakásból, szinte beleütközött egy
morcos tekintetű, new york-i rendőregyenruhát viselő, legalább 190 centi magas,
90 kilós férfiba, mely egyértelművé tette a számára, hogy Kate gyorsan
intézkedett, és valóban felküldte az egyik járőrt a lakás elé. Az utat a
kapitányságig szótlanul tették meg, annak ellenére, hogy mindkettejük fejében
hasonló gondolatok kavarogtak, még pedig Sue ragaszkodásának okai, és következményei.
Kate nem tudta kiverni a fejéből, amit látott, amikor a hálóba lépett, Castle
pedig, nem tudott, mit kezdeni azzal az érzéssel, amit a lány utolsó mondatai
váltottak ki belőle. Egyfelől sajnálta, másrészről mérges volt rá, amiért
elérte, hogy rosszul érezze magát, amiatt, hogy egyedül hagyta, és szerelmével
tart az őrsre ahelyett, hogy vele töltené a délutánt, és őrködne felette. Amint
beértek, Kate az asztalához ült, és bekapcsolta a számítógépet, Castle pedig,
elfoglalva szokásos helyét, unottan kapcsolta be Sue telefonját, hogy ellássa a
kis Poe-t, még mielőtt végelgyengülésben kimúlna. Alig egy órája voltak bent,
amikor Castle ráunt a játékra, és kíváncsian kezdte piszkálni a nő asztalán
lévő bizonyítékokat, melyeket Leon széfjében találtak. Egyesével emelte fel a
kulcsot, a fényképet, végül a könyvet.
-
Ha ennyire unatkozol, menj haza Sue-hoz! Vele talán
gyorsabban telik az idő, mint velem, úgyis olyan nagyszerűen szórakoztok
együtt. – törte meg a csendet Kate szarkasztikus hangja, ahogy fel sem
pillantva a gép monitorja mögül, megszólalt.
-
Egyáltalán nem szórakozom vele jól! Veled, sokkal
jobban érzem magam. – jelentette ki határozottan Castle, mire Kate most felé
fordult, és gyanakodva pillantott végig rajta.
-
Biztos ez? Csak azért kérdezem, mert tegnap este
egyáltalán nem zavart, hogy a hálóban várok rád, ma reggel pedig, csak a
konyháig mentem ki, máris egymásra borultatok. – jegyezte meg látszólag
nyugodt, nem törődöm hangon, de Rick résen volt, és közelebb hajolva suttogta.
-
Elhiheted, hogy ez a lány nekem legalább akkora teher,
mint neked, ahogy azt is elhiheted, hogy tegnap éjjel szívesebben szorítottalak
volna téged magamhoz, mint, hogy az ő ujját kötögessem – simított végig a nő
karján finoman Castle, majd folytatta – ma reggel egyszerűen csak letámadott.
Mit kellett volna tennem? – kérdezte sajnáltatva magát, mintha itt ő lenne a
legnagyobb áldozat, de amikor Kate válaszolni akart, egy ismerős hang
szakította félbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése