8. rész
Castle nagyot
nyelve, remegő kézzel, vadul dobogó szívvel futotta át még egyszer a levelet,
amelyhez a képet csatolták, és amikor meglátta az utolsó mondatot, egyszerre
árasztotta el minden porcikáját a tehetetlen düh, és a kétségbeesett félelem. A
levél, akárcsak az előző többi, hanyag helyesírással, ronda külalakkal azt
követelte, hogy az író a következő könyvében főszerepet szánjon a küldőnek, de
az utolsóhoz, egy jótékonysági rendezvényen készült képet, és a hozzátartozó
cikket csatolták, mely Castle-t ábrázolta, jobbján Alexis, balján pedig anyja
mosolygott a fotósra jókedvűen. A cikk alá nyomtatott betűkkel írták az utolsó
üzenetet: „Gyönyörű családja van,
vigyázzon rájuk!” – olvasta hang nélkül, lassan artikulálva, minden egyes
szót beleégetve a memóriájába Castle, majd legnagyobb meglepetésére, egy
aláírás is tartozott kivételesen a sorokhoz: Simon. Castle nyugtalanul állt fel
a fotelből, és homlokát masszírozva kezdett fel-alá járkálni a dolgozószobában,
miközben időnként az ajtó felé pillantott, remélve, hogy anyja még jó darabig
az emeleten marad, így el tudja kerülni, hogy fürkésző tekintete kiszúrja, hogy
valami baj van. Minél tovább gondolkodott, annál erősebb lett benne az érzés,
hogy ezeket, a leveleket nem olyan régen kaphatta. Hiába kutatott elméjében,
nem emlékezett, hogy korábban, ilyen stílusban, kapott volna egyet is közülük,
ettől a küldőtől. Mint egy utolsó mentsvárként, ismét az asztalhoz ült, és az
összes levélnek megnézte az alját, melyre a feladó, a hanyag kinézet ellenére, precízen
felvéste a dátumot is, mintha így akarná jelezni az írónak, milyen fontos a
számára a határidő, valamint erre utalt vissza számtalanszor a többi levélben.
Amint meglátta a dátumokat, felsóhajtott. Jól gondolta, kivétel nélkül az után
érkeztek, hogy Kate-t meglőtték, ő pedig, a könyve promóciójába fogva, dedikálásokon,
és felolvasásokon vett részt. Sietve vette elő naptárát, és, mint egy
megszállott egyeztette a dátumokat a fellépéseivel, sorban kihúzva azokat,
amelyek a levelek érkezése előtt voltak, egészen addig, amíg már csak egyetlen
időpont és helyszín maradt. Amint végzett, diadalittasan csapott a levegőbe,
majd automatikusan nyúlt telefonja után, hogy azt a számot tárcsázza, amelyhez
egy gyönyörű arc, és egy ragyogó, mosolygó szempár társult, és amely számot,
már kívülről tudta, félúton azonban, megállt a keze. Nem! – harapta be alsó
ajkát tanácstalanul. Nem hívhatja fel a nyomozónőt, hogy a segítségét kérje,
azok után, hogy olyan nyers, és durva volt vele. Tudta, hogy Kate az első szóra
segítene neki, mégsem akart szemtelen lenni. Nem akarta, hogy a nő azt higgye,
kihasználja, még akkor sem, ha anyjáról, és lányáról volt szó. A tudat, hogy
bánthatja őket valaki, mint egy vasmarok szorította össze a szívét, szíve
pedig, minden dobbanással arra figyelmeztette, hívja fel a nőt, és kérje a
segítségét, ő mégis, képtelen volt megtenni. Bár egyre inkább úgy érezte,
tovább kell lépnie, megbocsátani a nőnek, ahogy az is megbocsátotta, amikor
beleavatkozott anyja ügyébe, azt is érezte, hogy óvatosabbnak kell lennie,
finomabbnak. Azok után, ami a lakásán történt, nem ronthat rá azzal, hogy
készen áll a megbocsátásra, és ha már itt tartanak, segíthetne neki
felgöngyölíteni ezt az ügyet. Ehelyett inkább úgy döntött, maga jár a dolog
végére. Talán az egész nem több, mint egy elvakult rajongó túlkapása, és a
mondat mögött tényleg nincs más, csak felebaráti aggodalom – igyekezett magát
megnyugtatni, majd a leveleket eltéve, magára kapta zakóját, és felkiáltva
anyjának az emeletre, hogy egy fontos ügyben el kell mennie, elhagyta a lakást.
Kate idegesen
dobolt ujjaival az asztalánál, miközben összeráncolt szemöldökkel figyelte a
monitort. Tekintete úgy tapadt a képernyőre, mintha transzba esett volna,
miközben minden egyes sor elolvasása után, egyre biztosabb lett benne, hogy
Mattie talán mégsem rémeket látott, és nem ártana utánanézni a fickónak. Amint
visszaért Castle lakásáról, feltöltötte a képeket telefonjáról a számítógépre,
és azóta is csak azokat olvasta, így próbálva kiűzni agyának legrejtettebb
zugából a beszélgetést, ami lezajlott közte és a férfi között. Annak ellenére,
hogy megértette őt, és tudta, hogy nem számíthat kedves fogadtatásra, hogy
Castle nem fog úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mégis fájt neki, ami
történt. Amikor nem a leveleken rágódott, akkor saját utolsó mondatát próbálta
megfejteni. Hogyan is értette, hogy egyedül hagyja gondolkodni az írót? Várjon
még rá? Egyáltalán érdemes? A férfi időt kért, ő pedig, tartozna neki annyival,
hogy gondolkodni hagyja… - elmélkedett tovább, majd fejét megrázva fordította
ismét minden figyelmét a levelekre. Ahogy pillantása lejjebb vándorolt,
tekintete megakadt a dátumokon. Furcsállotta, hogy bár az egész levél
elhanyagoltnak, és összecsapottnak látszott, mégis mindegyiken szerepelt dátum.
-
Javi! – szólt társának, aki azonnal mellette termett,
és kíváncsian nézett először a felettesére, majd a monitorra, mire Kate
folytatta – szedd elő nekem Castle összes dedikálásának dátumát, kezdve az
elmúlt fél évvel! – utasította a férfit, aki értetlenkedve meredt rá.
-
Minek? – ráncolta össze zavartan szemöldökét, és
arcáról jól leolvasható volt, hogy ehhez még annyira sem fűlik a foga, mint a
jelentésekhez.
-
Mert megkértelek rá! – adott nem éppen logikus
magyarázatot a nő, de Espo túlságosan önfejű volt ahhoz, hogy megelégedjen
ennyivel.
-
Miért nem hívod fel, és kérdezed meg tőle? –
akadékoskodott tovább, miközben karba font kézzel is jelezte, hogy esze ágában
sincs megmoccanni, Kate azonban kitartott.
-
Voltam nála, és nem akarja, hogy beleavatkozzak az
ügybe… - mormolta halkan, amivel még kíváncsibbá tette a nyomozót, aki érezve,
hogy valamit eltitkol a nő, közelebb hajolt.
-
Mibe is nem akarja, hogy beleavatkozz? – nógatta nem
túl finoman Beckett-et, mire az, sóhajtott egyet, és elővéve a levelet, amit
korábban Castle visszaadott neki, a férfi felé nyújtotta, aki gyorsan olvasta
végig a sorokat. – Na, és? Egy újabb félnótás hiszi azt, hogy Castle tud írni –
rántotta meg a vállát nem törődöm módon a nyomozó, amiért Kate egy percig sem
hibáztatta. Az alapján a levél alapján, ő sem gondolta komolynak a problémát,
azóta azonban, olvasta a többit is.
-
Nézd meg ezeket! – fordította a férfi felé a monitort,
aki mellé már Ryan is megérkezett, és bekapcsolódva, együtt futottak végig a
leveleken.
-
Mindegyiken van dátum – jegyezte meg Kevin éles
szemmel, mire Kate elnyomott egy elismerő mosolyt, miközben a férfi folytatta –
jesszus! Milyen elvetemült elme ez?
-
Ezt szeretném kideríteni, de szigorúan nem hivatalosan!
Castle hallani sem akar róla, hogy segítsek neki – fűzte hozzá zavartan, és
mindkét társa tapintatosan hallgatott, miközben sokatmondó pillantást
váltottak, ő pedig, folytatta – megteszed, amit kértem, ugye? – nézett most
Javira, aki végül bólintott, majd néhány perccel később már asztalánál
telefonált, miközben szorgalmasan jegyzetelt. Fél óra múlva, éppen a pihenőbe
indult volna, hogy kávét készítsen magának, mivel azt sem sikerült meginnia,
amivel Mattie-t kínálta meg, amikor Javi jelent meg ismét az asztalánál.
-
Felhívtam Castle kiadóját, ahol lediktálták az összes
dedikálás, és promotáló programot félévre visszamenőleg! – lobogtatta meg
jegyzetfüzetét győzelemittasan a férfi – atyám! El sem tudod képzelni, hány
helyen kell megjelennie! – rázta meg a fejét szörnyülködve, majd amikor
pillantása találkozott Beckett türelmetlen tekintetével, átnyújtotta a papírt,
Kate pedig, alsó ajkát beharapva, szemöldökráncolva kezdte összehasonlítani a
dátumokat a leveleken szereplőkkel. Ahogy haladt sorban, úgy húzkodta ki
azokat, amelyek korábban voltak, miközben érezte, hogy egyre izgatottabb lesz,
egészen addig, amíg végre elérkezett a három hónappal korábbi dedikálásra.
Emlékezett erre az időpontra, és a helyszínre is, már csak azért is, mert
mialatt az író aláírta a könyveket, ő a kirakatüveg mögött állva, saját
példányát a kezében szorongatva gyűjtötte a bátorságot, és az erőt, hogy
belépjen, és a kék szemekbe nézzen, végül gyáva módon megfutamodott. – találtál
valamit? – rántotta ki a múlt mély gödréből Javi kíváncsi hangja, ahogy mögé
lépett, ő pedig, határozottan bólintott.
-
Talán! Úgy tűnik, a levelek három hónappal ezelőtt
íródtak, legalábbis, az az első dátum. Ez közvetlenül a harmadik könyvének
bemutatójára esik. – magyarázta Kate, miközben tollával az említett dátumokra
bökött. – Castle találkozhatott az első levelekkel, de nem tulajdonított
jelentőséget neki, később pedig, amikor a komolyabb fenyegetések jöttek,
beépülésen volt velem, ezért nem olvasta azokat. Ezt azonban a levélíró nem
tudja, ezért lett egyre dühösebb. Azt hiszi, Castle nem foglalkozik vele. –
vélte Kate szája szélét beharapva, elgondolkodva.
-
Igaza is van, Castle tényleg nem foglalkozik vele –
hagyta jóvá az elhangzottakat Javi, mire Kate megrázta a fejét.
-
Én viszont igen, és beszélni akarok a fickóval! –
jelentette ki határozottan, miközben felpattant a székről, és felcsatolta
Glockját, valamint övére tűzte aranyozott jelvényét.
-
Hogy akarod megtalálni? – nézett döbbenten felettesére
Espo, mire Kate magabiztos mosolyra húzta az ajkát.
-
Van egy ötletem! Csak tartsátok a frontot a Vaslady
előtt! – kérte őket, mire az időközben odaérkező Ryannel együtt, Javi
bólintott, ő pedig, eltűnt a lépcső irányában.
Castle elszántan
lökte be az üzlet ajtaját, miközben belépve a helyiségbe, hunyorogva próbálta
szemét a könyvesbolt félhomályához szoktatni. Alig tett néhány lépést, amikor
egy férfi indult felé, és a viszontlátás örömétől csillogott a szeme. Éppen
szóra nyitotta volna a száját, amikor ismerős illat csapta meg az orrát, és
hátra sem kellett fordulnia, hogy tudja, ki áll alig néhány centire, mögötte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése