Regénybe illő élet 1. rész

"Sziasztok! :) Ahogy ígértem,  itt az új történet, mely a Látszat néha csal című történet folytatása, és amely a Regénybe illő élet címet viseli :) Nagyon remélem, hogy elnyeri tetszéseteket, és nem okozok csalódást! :) Jó szórakozást kívánok! :) "K.B

1. rész

Castle minden igyekezetével azon munkálkodott, hogy arcára varázsolja a címlapoknak, rajongóknak, újságíróknak, és fotósoknak tartogatott, lehengerlő médiamosolyát, miközben fél szemmel folyamatosan az asztalánál ülő, és látszólag elmélyülten a papírmunkába temetkező nyomozónőt figyelte, fél füllel pedig, a fotóst hallgatta, aki instrukciókkal látta el a következő könyvét promotáló cikksorozathoz készülő fotók zökkenőmentes elkészüléséhez. Két hét telt el azóta, hogy Kate bevallotta, hazudott neki a kórházban, és ő két hete őrlődött kétségek között. Eleinte nagyon dühös volt a nőre, úgy érezte, becsapta, és az orránál fogva vezette, ki akarta törölni az életéből, elfelejteni azt is, hogy ismeri. Csakhamar rá kellett azonban döbbennie, hogy az elhatározás sokkal könnyebb, mint a szerint cselekedni. A szerelmet ugyanis, amit iránta érzett, nem tudta varázsütésre kitörölni a szívéből, mely áruló módon, folyamatosan a nő után sóvárgott, mintha minden egyes dobbanásával a hiányára akarta volna figyelmeztetni. Akárcsak az éjszakai álomképek, melyeknek főszereplője kivétel nélkül egy zöldes-barna szemű démon volt, aki először elcsábította, majd becsapta, magára hagyva viszonzatlan szerelmével, égő testével. Szinte kivétel nélkül fáradtan, leverten ébredt, fejében ezernyi gondolat csapongott, és mind Kate Beckett körül forgott. Agya érzéketlen módon vetítette elé szerelmeskedéseik képeit, majd nyomban ezután a nő rezzenéstelen arcát, ahogy azt mondja, semmire sem emlékszik a lelövése pillanatából, hogy aztán ismét megtréfálva őt, a vallomás délutánjára repítse, ahol Kate szorongó arccal, könnyes szemmel mondta el, mit tett, és kérte, értse meg őt.

-          Mr. Castle! Mondom, balra nézzen! – rántotta ki gondolatai közül a fotós mély, kétségbeesetten csengő hangja, ezzel jelezve, hogy a nap folyamán már nem egyszer kellett alanyát figyelmeztetnie – Úgy érzem, egyáltalán nem is koncentrál! – rótta meg fejcsóválva, miközben barna, félhosszú haját egy mozdulattal dobta félre szeme elől, és csípőre tett kézzel, összehúzott szemmel nézett a vele szemben, ártatlanul mosolygó íróra.

-          Elnézést, elszoktam már az ilyesmitől – tárta szét kezeit bocsánatkérőn az író, udvariasan szabadkozva figyelmetlensége miatt, annak ellenére, hogy a legkisebb porcikája sem kívánta ezt a felhajtást, legkevésbé az őrsön. Amikor Gina felhívta, és közölte, hogy képsorozathoz kell modellt állnia egy cikk miatt, melyben a legújabb Nikki Heat könyvet reklámozzák majd, elhúzott szájjal igyekezett kitérni a feladat elől, a nő azonban hajthatatlan volt, ráadásképpen pedig, vidáman jelentette be, hogy minderre a kapitányságon kerül sor. Castle ordítani tudott volna a tehetetlenségtől. Annak ellenére, hogy szíve, és testének minden porcikája Kate Beckett után sóvárgott, bőre illatára, szeme ragyogására, fanyar humorára, és bársonyos hangjára, nem akart a nő közelében lenni addig, amíg tisztába nem jön saját érzéseivel. Biztosan kellett tudnia, hogy őszinte szívvel képes megbocsátani a hazugságot, mielőtt találkozott volna vele. A kibúvásra azonban esélye sem volt, Gina határozottan lediktálta a részleteket, és már le is vágta a kagylót. Most pedig, feszengő mosollyal az ajkán, remegő gyomorral, és zakatoló szívvel próbál úgy tenni, mintha egyáltalán nem forrósodna fel a teste a nyomozónő látványától, mintha egyáltalán nem bizseregne az ujja, hogy megérinthesse, mintha ajka nem vágyakozna egyetlen csókja után. Tudta azonban, hogy két hét hosszú idő a várakozásra Kate-nek, és még ha most elé is állna azzal, hogy végig gondolta a történteket, akkor sem lehet biztos benne, hogy a nő a karjaiba omlik, és ott folytathatják, ahol abbahagyták.

-          Mr. Castle! – pirított rá ismét a fotós, aki a Marcus nevet viselte, és akinek barna szeme most már villámokat szórt divatos, fekete, vastagkeretes szemüvege fölött. Castle mély levegőt véve, rezignáltan nézett vissza rá.

-          Tarthatnánk egy kis szünetet? Muszáj egy kávét innom, mert felfordulok! – jelentette ki, és a választ meg sem várva már el is indult a pihenő felé, a fotós pedig, először dühösen nézett utána, majd rántott egyet a vállán, és érdeklődve pillantott körbe az őrsön. Hirtelen felcsillantak a szemei, és magabiztos mosollyal az ajkán indult el kiszemeltje asztala felé.

-          Íme a Nikki Heat könyvek inspirálója! – támaszkodott meg lezser, hanyag mozdulattal Kate asztala mellett, mivel azonban a nyomozónő fel sem pillantott a papírokból, megköszörülve torkát folytatta – muszáj készítenem egy képet magáról, különben a kiadó élve megnyúz! – túlozta el munkája fontosságát Marcus, mire Kate lassan felnézett, és komótosan végig mérte a férfit, aki kényelmetlenül kezdett mocorogni a vizslató, zöldes-barna szemek kereszttüzében.

-          Tűnjön el! – intézte el gyorsan a nő, így jelezve, hogy egyáltalán nem akarja, hogy akár egy kép is készüljön róla. Jelen pillanatban éppen elég volt neki elviselni Castle látványát, és a vele járó fájdalmat, amiért a férfi szinte levegőnek nézi, nem hiányzott még egy fennhéjázó fotós is, aki ráadásul látható módon, meg volt győződve róla, hogy minden nő elolvad, ha csak egy percre is a figyelmét magára tudja vonni.

-          Megértem, hogy nem akar a címlapokon szerepelni, bár, ha engem kérdez, ez csúnya önzőség a részéről a férfiakkal szemben… - próbálkozott tovább, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Nem kérdeztem – tett újabb kísérletet, hogy lerázza, mivel azonban a férfi folytatta, ingerülten állapította meg, hogy nem járt sikerrel.

-          De azért, legalább egy képet engedjen meg a saját albumomba, hogy magányos óráimban ábrándozhassam magáról… a gyönyörű szeméről, telt ajkáról… - sorolta tovább érveit zavartalanul, pimaszul vigyorogva Marcus, mire Kate letette a tollát, és immár, minden figyelmét a férfinak szentelte.

-          Tegyen meg nekem egy szívességet, kedves… akárki! – vetette oda flegmán, majd, mit sem törődve a meglepettséget tükröző barna szemek tulajdonosával, akin látszott, nem szokott hozzá, hogy a nőkről leperegjenek a bókjai, folytatta – kezdjen el hátrálni az asztalomtól, amíg el nem tűnök a látómezejéből, világos? Amennyiben pedig, egyetlen kockát is elkattint azzal a vacakkal – mutatott határozottan a férfi nyakában lógó, ránézésre is több ezer dollárt érő fényképezőgépre – lecsukatom a rendőrség munkájának akadályoztatásáért! – fenyegette meg Marcust, akinek arcán már nyoma sem volt a korábbi magabiztos mosolynak, helyette döbbent, és értetlen kifejezés költözött rá.

-          Micsoda? Miért?! – értetlenkedett zavartan, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Négy évig dolgoztam együtt egy íróval, csiszolódott a fantáziám annyit, hogy kitaláljak valamit! – mosolygott ördögien a nő, mire Marcus nyelt egyet, és orra alatt morgolódva kullogott vissza korábbi helyére, ott várva az írót, aki alig pár perccel az incidens után már meg is jelent, és mosolyogva jelezte, hogy folytathatják a munkát.

-          Tudod, haver, szentül meg voltam győződve róla, hogy ezek ketten összemelegedtek a beépülés alatt – szólt oda társának Espo, miközben forgó székében ritmusosan hintázott jobbra-balra, mire a megszólított szintén úgy fordult, hogy minimális mozgással tudja megfigyelni az éppen pózoló Castle-t, és a munkájába temetkező Beckett-et, akik feltűnően tudomást sem vettek egymásról – de most, semmit sem értek! A kertvárosi eset óta Castle az orrát sem dugta be az őrsre, aztán megjelenik egy fotóssal, meg egy riporternővel – bökött fejével egy csinos, 30-as éveinek elején járó, barna hajú nőre, aki egész idő alatt egy kényelmes székben üldögélt, és a fotózás közben kérdésekkel bombázta az írót, aki készségesen válaszolt is valamennyire, a nő pedig, egyetlen tréfás megjegyzésén sem felejtett el hangosan kacarászni – és még csak rá sem hederít Beckettre! Én mondom, történt közöttük valami… - rágcsálta alsó ajkát elgondolkodva Javi, miközben összehúzott szemmel figyelte gondolatmenetének tárgyát. Figyelmét nem kerülte el, hogy valahányszor a riporternő felkacagott, Kate mindannyiszor felpillantott a papírokból, de mindig csak néhány másodpercre, hogy aztán minden figyelmét ismét a dokumentumoknak szentelje.

-          Talán Castle bevallotta az érzéseit, Beckett meg elutasította – vélte Ryan, válaszolva Javi elméletére, miközben ceruzájával ütemesen kopogott az előtte heverő dosszié tetején, úgy, mint amikor egy nehéz eseten töprengenek társával – úgy tűnik, Beckett keményebb dió, mint hittük… - fűzte még hozzá, mire Javi rosszalló tekintettel nézett rá.

-          Vagy Castle megint csinált valami marhaságot, és ezért van büntetésben! Talán Beckett tiltotta meg neki, hogy bejöjjön! – vette azonnal védelmébe felettesüket, mire Ryan kétkedve rázta meg a fejét.

-          És azt is megtiltotta, hogy ha bejön, ránézzen, és szóljon hozzá? – tette fel a kérdést összeráncolt szemöldökkel, mire Javi megrántotta a vállát.

-          Nem ez lenne az első eset, hogy annyira feldühíti, hogy látni sem akarja… - próbálta álláspontját védeni, de Ryan-nek már nem volt ideje válaszolni. Ebben a pillanatban ugyanis, egy határozott hang csattant a levegőben.

-          Mr. Castle!