Regénybe illő élet 2. rész

2. rész

Javi és Ryan egy emberként perdültek székükkel a hang irányába, ahol a Vaslady, irodájának ajtajában állva, csípőre tett kézzel figyelte a filmbe illő jelenetet, ahogy az írót fényképezik, a riporternő pedig, szorgalmasan kérdez, és jegyzetel.

-          Asszonyom, szeretném, ha tudná, hogy nekünk erről fogalmunk sem volt! – pattant fel székéről Ryan, és fejével az író felé intve, megigazítva mellényét, mely színben tökéletesen passzolt szürke öltönynadrágjához, és zakójához, folytatta – de biztosíthatom róla, hogy nemsokára vége, szóval…

-          Csillapodjon Ryan nyomozó! – állította meg a szóáradatot egy kézmozdulattal Gates, mire Kevin elhallgatott, ő pedig, folytatta – Én engedélyeztem ezt a cirkuszt, de arról nem volt szó, hogy egész délelőtt itt fognak lebzselni! – szűkült össze a szeme, miközben egy pillanatra sem szakította el tekintetét az éppen felé közeledő íróról.

-          Ön engedélyezte? – rökönyödött meg Kate, akinek még a toll is kiesett a kezéből a döbbenettől, mire a Vaslady bólintott.

-          Igen. Kell egy kis reklám az őrsnek, és így legalább ingyen van – rántotta meg a vállát, majd gonoszul hozzáfűzte – úgy tűnik, mégis lesz valami haszna a firkásznak.

-          Kapitány, örülök, hogy itt van! – ért oda hozzájuk Castle, aki ezúttal sem nézett a mellette álló Kate-re, úgy folytatta – látom a hírnév illata, előcsalogatta a barlangjából. Esetleg egy közös fotó velem? Szerepelhetne a Vanity Fair címlapján – kacsintott a nőre pimaszul, mire Espo beharapta alsó ajkát, hogy hangosan fel ne nevessen, Kate megforgatta a szemét, Ryan pedig, felszisszent a komiszság hallatán.

-          Hagyja a hülyeségeit, tartogassa a fellépéseire a cirkuszban! – teremtette le ingerülten az írót Gates – inkább azt mondja meg, meddig tart még ez a felhajtás! Amikor a kiadója felhívott az engedélyért, abban állapodtunk meg, hogy egy-két óra alatt végeznek! Már négy órája használják el a levegőt a kapitányságomon! – tört fel belőle dühösen, mire Castle ártatlanul tárta szét a karját.

-          Nem az én hibám! Egyszerűen annyira jól festek minden pozícióból, hogy a fotós nem tud velem betelni. Tökéletes vagyok! – vigyorgott kópésan, kihúzva magát, és ezúttal, most először, mióta megjelent, ránézett a nyomozónőre, akinek nagyot dobbant a szíve, arcáról azonban semmit nem lehetett leolvasni, Castle pedig, csalódottan vette tudomásul, hogy nem kapja meg a szokásos szemforgatást válaszul, amit annyira várt.

-          Maga tökéletesen pofátlan! Ha nem takarítja el magát, meg a sleppjét a kapitányságomról fél órán belül, nem ez lesz az egyetlen fotós, aki több pozícióból fényképezi, világos?! – fenyegetőzött gyilkossággal burkoltan a kapitány, mire Castle elhúzta a száját.

-          Értem a humorát… - felelte durcásan, majd hátat fordítva indult a „sleppje” felé, hogy közölje velük a hírt, de még halkabban hozzátette – csak nem szeretem.

-          Azt hiszi, nem hallom?! – kiáltott utána a Vaslady, mire Castle úgy mosolygott maga elé, mint egy rossz gyerek, aki büntetlenül csúfolhatta ki a szigorú tanár nénit, hogy aztán odaérve a fotós és riporternő elé, szomorú arccal vegye rá őket a távozásra. Alig 20 perccel később, útra készen, kezében a kabátjával lépett oda elköszönni a fiúkhoz.

-          Amint tanúi lehettetek, elzavartak, szóval, mennem kell – sóhajtott bús arccal, mire Espo mosoly nélkül nézett vissza rá, Ryan azonban, együtt érzőn bólogatott. Castle, úgy téve, mint, aki nem vette észre Javi nem törődöm grimaszát, folytatta – jó volt veletek a közös munka, hiányozni fog.

-          Várj csak! Te most elbúcsúzol? – hökkent meg Ryan őszinte megrökönyödéssel a hangjában, mire Rick bólintott.

-          Valahogy úgy…

-          Dehogy búcsúzik! Az első izgalmas ügy hallatán visszakuncsorogja magát Beckettnél, mint általában! – legyintett Javi, mire Castle elkomolyodva nézett rá.

-          Nem, Sito, ezúttal nem. – felelte halkan, olyan komolysággal, mely azonnal gyanússá vált Esponak, és most már kétsége sem volt afelől, hogy valami gond van a két ember között. – Legalábbis, egyelőre úgy tűnik… talán…

-          Mégis mi a frászt műveltél már megint? – fojtotta az íróba a szót ingerültebben, mint szerette volna, de egyszerűen képtelen volt uralkodni a mérgén. Szerette Beckettet, mintha a húga lett volna, és az író is fontos volt a számára, annak ellenére, hogy sokat húzták egymást, az elméleteivel meg egyenesen az őrületbe kergette. Rossz érzés volt látni, hogy semmibe veszik a másikat.

-          Miből gondolod, hogy csak én követhettem el valamit? – kérdezett vissza válasz helyett sértetten az író, mire Javi, felhúzott szemöldökkel nézett vissza rá, olyan tekintettel, melyből Rick jól kiolvashatta, mire gondol – oké, igaz, általában…vagyis mindig én szoktam hülyeséget csinálni, de ezúttal… - fogott volna bele a magyarázatba, amikor egy lágy, kellemes hang félbeszakította.

-          Mehetünk, Rick? Megihatnánk valahol egy kávét, még annyi kérdésem lenne! – jelent meg közvetlenül mellettük a riporternő, akinek fekete válltáskája színben tökéletesen passzolt kosztümjéhez, és vörösre rúzsozott ajka csábító mosolyra húzódott.

-          Angelica, had mutassam be Javier Esposíto, és Kevin Ryan nyomozókat – lépett kissé oldalra az író, hogy utat engedjen a nőnek, aki továbbra is bájosan mosolyogva fogott velük kezet – Beckett nyomozó mellett, ők a legjobb rendőrök, akiket ismerek - legyezgette meg a két férfi hiúságát egy kicsit, mire Ryan szerényen vakarta meg füle tövét. Espo azonban, magabiztosan húzta ki magát, mint, aki semmi újdonságot nem hallott.

-          Vagyis Ochoa, és Riley nyomozók, ugye? – kacsintott rájuk a nő, miközben lazán eltűrt egy hajtincset a füle mögé – kíváncsi lennék, mennyire hasonlít a személyiségük a könyvben szereplőkhöz – jegyezte meg összehúzott szemmel, mintha így el tudná dönteni a választ, mire Espo gyanakodva ráncolta össze szemöldökét.

-          Ne aggódj, pajtás, semmiben sem hasonlítasz a könyvbéli karakterre – hazudta szemrebbenés nélkül Castle, majd gonoszkodva tette hozzá – szinte látom a rémületet a szemedben, hogy olvasnod kell!

-          Nem vagy vicces! – szűrte a fogai között a választ Espo, mire Rick szemtelenül vigyorgott vissza rá.

-          Jó, mert nem annak szántam! – kontrázott rá, de amikor meglátta, hogy Espo szeme megvillan, nagyot nyelve nézett az órájára. – nocsak, hogy elszaladt az idő, tényleg mennünk kell! – indult el a lift felé, de Ryan hangja még megtorpanásra késztette.

-          Szóljunk azért, ha van valami? – kérdezte csakúgy, szinte mellékesen, mire Castle először Kate felé pillantott, aki láthatólag most is mélyen a munkába temetkezett, fel sem nézve abból, majd nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét.

-          Nem kell… - nyögte nehezen, miközben azon gondolkodott, bárcsak a szívénél erősebb lenne az esze, bárcsak el tudná feledni a hazugságot, bárcsak dönteni tudna, mit is akar valójában.

Kate minden erejével azon volt, hogy a könnyek, melyek szemébe gyűltek, le ne pottyanjanak az előtte heverő aktára, miközben igyekezett úgy tenni, mint akinek minden figyelmét lekötik a papírra vetett vallomások, és jegyzetek. S bár a testét tudta irányítani, kényszerítve magát, hogy ne nézzen fel, ne kövesse tekintetével az eltűnő író alakját, szívét nem tudta nyugalomra inteni. A fájdalommal, mely két hét óta folyamatosan égette, nem tudott, mit kezdeni, ahogy érzékszerveinek sem tudta megparancsolni, hogy ne hallják a férfi mély baritonját, mely megbizseregtette gerincét, ne érezzék parfümjének férfias illatát, amikor mellette állt a Vaslady-vel szemben. Mégis annak ellenére, hogy mennyire vágyott a férfira, most egyre dühösebb lett rá, ahogy azzal a riporternővel flörtölt, viccelődött, de leginkább az dühítette, ahogy keresztül nézett rajta. Megértette a férfit. Elismerte, hogy igaza van, amiért kerüli őt, és haragszik, hiszen hazudott neki, legalábbis az első héten még megértette. Azonban, amikor már a második hét is eltelt, és Castle nem jelentkezett, egyre inkább kezdte azt érezni, hogy félreismerte az írót, hogy a szerelme talán mégsem volt olyan mély, és őszinte, mint azt állította. Alighogy ezek a gondolatok azonban megszülettek a fejében, szinte azonnal el is vetette azokat. Bármennyire fájt is neki Rick hidegsége, próbálta a helyébe képzelni magát. Ő vajon, hogyan viselkedne vele, ha rájönne, hogy hazudott neki? Tette fel magának újra és újra a kérdést, de a válasz mindig csak az volt, hogy megérdemli, amit kap, elvégre, hazudott, és ő volt az, aki három hónapig felé sem nézett. Annak ellenére azonban, hogy eszével igazat adott az írónak, szívébe fájdalom, és keserűség költözött, és már egyre kevésbé reménykedett, hogy Rick valaha megbocsátja neki, amit tett. Szomorúan megrázva fejét, tolta ki maga alól a széket, hogy egy csésze, forró feketével frissüljön fel, miközben igyekezett kiűzni fejéből a férfival kapcsolatos gondolatokat, de leginkább azt, hogy Rick egy másik nővel hagyta el az épületet. A pihenőbe érve, újabb meglepetés várta. Amikor be akarta készíteni az italt, meglepetten látta, hogy egy csészényire való még ott gőzölög a főzőben. Fájón gondolt arra, hogy Rick a szokásos rutint követve, két adagot készített be, miközben igyekezve nem nagyobb jelentőséget tulajdonítani a dolognak, megfogva a még fogyasztható hőmérsékletű italt, szomorúan telepedett le egy székre, hogy gondolataiba merülve fogyassza el, amikor hirtelen nyílt a pihenő ajtaja, ő pedig hitetlenkedve nézett a belépőre.