13. rész
-
Itt Richard Castle! – emelte füléhez a mobilt az író
laza mozdulattal, miközben tekintete találkozott a rászegeződő, élénken
csillogó zöldes-barna szemekkel. Egy pillanatig azt hitte, cseppnyi
féltékenységet látott felvillanni a nő szemében, de az, amilyen gyorsan jött,
olyan sebesen távozott, így kétségek gyötörték, nem csak képzelete játszott-e
vele. – halló! – szólt bele ismét a telefonba, de a túlsó oldalról megint csak
sóhajokat, és halk kuncogást hallott. – Tudod, mit? Szórakozzál a… - fogott
volna bele, hogy melegebb éghajlat felkeresésére invitálja névtelen
telefonálóját, amikor hirtelen, egy suttogó hang szólalt meg.
-
El sem hiszem, hogy magával beszélek… mert maga az,
ugye? – kérdezte még mindig suttogva, annyira halkan, hogy az írónak a füléhez
kellett szorítania a telefont, hogy értse, amit mond.
-
Ki maga? – kérdezte rosszat sejtve, de már azelőtt
tudta a választ, még mielőtt meghallotta volna.
-
De buta vagyok! Simon! Simon vagyok! – ismételte meg
nevét, mellyel a leveleket zárta a férfi, majd sietve folytatta – annyira
izgatott vagyok! Nem bírtam ellenállni, hogy felhívjam! Tudnom kell, hogy
megtalálták-e már a hullát! – kérdezte, és hangjából a suttogás ellenére jól
kihallható volt a visszafojtott öröm, mely talán a gyerekek hangjában érezhető
leginkább, akik a közelgő karácsonyról, és a vele járó sok meglepetésről
mesélnek. Castle szeméből jól kiolvashatta Kate, hogy a telefonáló egyáltalán
nem kellemes meglepetés, de ha ez nem is, az árulkodó lett volna, ahogy az író
vadul gesztikulálni kezdett, és először a telefonjára, majd a még mindig a
nyomozó kezében lévő levél aláírására mutogatott.
-
Honnan tudja a számom? – kérdezte idegessége ellenére a
lehető legnyugodtabb hangon az író, miközben figyelte, ahogy Kate kissé
messzebb sétálva szintén telefonálni kezd. Nem kellett a gondolataiban olvasnia
ahhoz, hogy biztosra vegye, az őrsöt hívja, és éppen utasítást ad, hogy
tapadjanak a telefonjára. Miközben a válaszra várt, az órájára pillantott.
Tudta, hogy legalább 31 másodpercig kell szóval tartania a titokzatos férfit,
hogy a nyomozók bemérhessék, így most a másodperc mutatójával összhangban
dobogó szívvel figyelte az időt.
-
Nem volt nehéz megszerezni, de inkább a kérdésemre
válaszoljon! – csengett lekicsinylés a férfi hangjában – ugye megtalálták? Ugye
meg?
-
Meg – jött az egyszavas felelet, mire kis csend
következett, és egy hatalmas sóhaj, amitől Castle megborzongott. Undort érzett
a telefonáló iránt, és felkavarodott a gyomra, ha arra gondolt, mekkora örömöt
szerzett a férfinak ezzel az egy szóval.
-
Tetszett? – jött a következő kérdés, mire Rick
tanácstalanul nézett a mobilját még mindig némán, a fülén tartó nyomozóra, aki
most válla segítségével, füléhez szorítva a készüléket mutatta neki két kézzel,
hogy még legalább 20 másodpercre szükségük van.
-
Mit mondjak, ledöbbentett! – húzta el a száját Castle,
mire ismét egy sóhaj volt a felelet. Egyértelmű volt, hogy nincsenek
összhangban, és nem ugyanúgy értették az elhangzott mondatot.
-
Ha tudná, mi mindenről írhatna még! Mert ugye, ír
rólam? Hiszen bebizonyítottam, hogy érdemes vagyok rá! – vált egy kissé
türelmetlenné, és ingerültté a férfi hangja, mire Castle egy pillanatra
lehunyta a szemét.
-
Mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet. – tért ki a
válasz elől, de az ezúttal bosszús fújtatásból tudhatta, hogy a hívó fél nem
elégedett a válasszal.
-
Nekem ez nem elég! Ír könyvet, vagy sem?! További
bizonyíték kell? Mert bátor vagyok, nem vagyok gyáva, mint a többi! – ismételte
meg a levélben elhangzottakat Simon, de hangjából most hirtelen eltűnt az
izgatottság, és egyértelmű düh sugárzott belőle.
-
Nem kell bizonyítania semmit! – szögezte le gyorsan
Castle, majd sietve folytatta, miközben Kate sokatmondó pillantást vetett rá,
és ezúttal csak egyik kezét felemelve mutatta, hogy már csak tíz másodpercre
van szükségük – de ez kissé időigényes, érti? A bemutatók az új könyvemmel sok
időt elvesznek, aztán ott van az anyaggyűjtés…
-
Ne nézzen hülyének! – szakította félbe fenyegető hangon
Simon – ne hantázzon, mert nem vagyok ostoba! Még keresni fogom, Mr. Castle, és
ajánlom, hogy addigra tegye magát szabaddá az íráshoz! – csengett vészjóslón az
utolsó mondat, majd megszakadt a vonal. Castle várakozón nézett a nőre, de
minden reménye elszállt, amikor meglátta a csalódott arcot, melyről jól
leolvasható volt a kudarc miatti bosszúság is.
-
Egy hajszálon múlt – sóhajtott Kate, majd a kocsija
felé indulva kérdezte – mit mondott?
-
Az elején ömlengett, és majdnem elélvezett a tudattól,
hogy megtaláltuk a hullát, amit hagyott, aztán ismételte a levélben írottakat,
és követelte, hogy most azonnal álljak neki írni! – tájékoztatta tömören a
hívásról a nőt, mialatt beszálltak az autóba, és az, elfordítva a kulcsot, a
városi forgalomba sorolva vette útját a kapitányság felé, ő pedig, tovább
beszélt – de mégis, mit képzel? Hogyan írjak róla könyvet, amikor semmit sem
tudok róla azon kívül, hogy egy megszállott pszichopata, aki…
-
Ugye nem vetted komolyan, hogy írj róla? – pillantott
fél szemmel döbbenten a férfira Beckett, mire az, elborzadva rázta meg a fejét.
-
Dehogy! Csak mérgelődöm, hogy semmibe veszi az
észérveket! – támasztotta meg állát a kézfején, miközben durcásan nézett ki az
ablakon, és szemével igyekezett követni a mellettük elsuhanó kirakatok színes
kavalkádját.
-
Castle, te azt várod, hogy egy fickó, aki megölt egy
nőt, csak, mert fel akarta magára hívni a figyelmedet, észérvekre hallgasson? –
tette fel a kérdést Kate úgy, mintha egy kisgyereknek próbálná elmagyarázni,
hogy nincsenek szörnyek az ágya alatt. Az elfojtott mosoly éppúgy kihallatszott
hangjából, mint a szelíd elnézés, mire Castle most felé fordult.
-
Természetesen, nem! – fonta karba kezeit, mialatt a nő
ügyesen kormányozta be a Dodge-ot a kapitányság parkolójába, és leállítva a
motort, teljes figyelmét a férfinak szentelte – egyszerűen csak, képtelen
vagyok megérteni, mi visz rá valakit erre? A könyveim még sosem váltották ki
ezt senkiből, vagyis…
-
Állj! – szakította félbe hitetlenkedve az írót Kate, és
ugyan nem láthatta a kék szemeket a mélygarázs félhomályában, mégis szinte
biztosra vette, hogy szomorúság csillog bennünk – Castle, nézz rám! –
fordította gyengéden maga felé a férfi fejét, Castle pedig, engedve a szelíd
erőszaknak, pillantott rá – nem vagy felelős! Ezt nem te alkottad! Nem a te
műved! – jelentette ki Kate olyan hangon, mintha szuggerálni akart volna – te
mondtad egyszer, hogy nem tehetjük magunkat felelőssé az ilyen őrültek miatt.
Mindenképpen ölnének, csak mással magyarázná – ismételte meg szinte szóról
szóra, amit a Nikki ügy során beszélgettek a férfival, mire Castle halványan
elmosolyodott.
-
Ezt nem te mondtad nekem, amikor ott is magamat
hibáztattam? – kérdezte halkan, mire Kate rántott egyet a vállán.
-
Szűrd ki a lényeget! – vetette oda látszólag flegmán,
de a férfit nem tudta becsapni. Abból, ahogy a nő beszélt, a hangjából, a
gesztusaiból, abból, ahogy ujjaival az álla alá nyúlt, világosan érezte a
törődést, féltést, és ez örömmel töltötte el. Egyre inkább érezte, hogy
képtelen tovább haragudni rá, mégis tudta, várnia kell még. Egy alkalmasabb
időpontra, egy nyugodt helyre, amikor és ahol tisztázhatják kettejük viszonyát,
érzéseit.
-
Értem. Tehát a lényeg az, hogy elmebetegek mindig
lesznek, függetlenül a könyveimtől – fogadta meg a tanácsot Rick félig
komolyan, mire a nő is elmosolyogta magát.
-
Nagyjából! Mi pedig, meg fogjuk őket találni, és
elzárjuk a külvilágtól! – jelentette ki magabiztosan, majd kissé eltávolodva,
hogy kivonja magát a finom illatú arcszesz bűvköréből, nyúlt a kilincs után –
de ahhoz az kell, hogy ismét átnyálazzuk magunkat a leveleken. – húzta el a
száját kedvtelenül, miközben már a lift felé tartottak - remélhetőleg a
grafológusok már végeztek vele, és talán találtak is valami használhatót. –
fűzte hozzá bizakodva, de reménye azonnal elszállt, amikor átvéve a papírokat
Karpowsky-tól, a nő közölte, hogy semmi új nyomra nem bukkantak. Csalódottan és
egy kávé társaságában foglaltak helyet a pihenőben, mindegyikük előtt levelek
voltak az asztalon szétterítve, és mindketten elmélyülten olvasgatták a sorokat
újra, és újra, remélve, hogy találnak valamit, ami eddig elkerülte a
figyelmüket. Kate éppen egy újabb levélért nyúlt volna, amikor észrevette, hogy
Castle a saját levele felett kukucskálva figyeli. – Mi van? – tört fel belőle a
kérdés úgy, mint amikor életükben először ültek így egymással szemben,
leveleket böngészve, mely emlék mosolyt csalt a férfi arcára.
-
Tudsz róla, hogy amikor koncentrálsz, egy kis ránc
jelenik meg a homlokodon? - kérdezte a férfi, szó szerint megismételve a négy
évvel korábbi mondatát, ami láthatólag Kate-nek is eszébe jutott, mert nagyot
nyelt, és nem válaszolt, ő pedig, folytatta - aranyos – mosolyodott el lágyan,
mire Kate nagy levegőt vett.
-
Castle, miért csinálod ezt? – sóhajtott mélyet,
miközben letette a levelet, és várakozón nézett a férfira.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése