7. rész
Castle döbbenten
meredt az előtte álló nyomozóra, akinek feszengő tartásán látszott, legalább
olyan kényelmetlenül érzi magát a szituációban, mint a férfi. Az író, miközben
érezte, hogy szíve a torkában dobog a nő puszta látványától is, agyában számtalan
gondolat kizárásával próbált rájönni, vajon, mit akarhat a nő, miért kereste
fel a lakásán azok után, hogy ő két hétig, a mai napig semmiféle életjelet nem
adott magáról. Bármennyire is szerette volna hinni, hogy a türelmetlenség, vagy
az ő hiányának csillapítási vágya hozta őt ide, esze, mely igyekezett a
realitás talaján tartani, tudta, hogy Kate Beckett nem az a nő, aki
megalázkodna egy férfi előtt, és a bocsánatáért könyörögne. Egyszer már
bocsánatot kért, könnyek között mondta el, mennyire sajnálja, amit tett, most
rajta áll, hogy mit kezd vele.
-
Szia! – törte meg a pillanatnyi csendet Kate nyugodt,
halk hangon, mire az író kizökkent gondolatai közül, és megköszörülve torkát,
nagyot nyelve szólalt meg.
-
Szia! Mi szél hozott erre? – kérdezett rá arra, ami a
legjobban izgatta fantáziáját, miközben érezte, hogy szíve egyre gyorsabb
ütemet ver.
-
Beszélnünk kell, bemehetek? – kérdezett vissza válasz
helyett a nyomozónő, mire Castle először tétován körbe nézett, mint, aki
vacillál, hogy beengedje-e a nőt, amivel sikerült szúró fájdalmat kelteni a
nőben, majd egy másodperccel később félreállt, így engedve utat mégis, mialatt
elkönyvelte, hogy ennek a pokoli napnak sosem lesz vége, és az eddigi
gyötrelmeit csak tetézi, hogy most egy légtérben lesz a nővel, akihez nem
közeledhet.
-
Nos? – zárta be maga után az ajtót Castle, nyugalmat
erőltetve remegő kezére, és kérdőn fordult a nő felé, így várva magyarázatot.
Legnagyobb meglepetésére, Kate a zsebébe nyúlt, és egy négyfelé hajtogatott,
kis papírlapot vett elő.
-
Emiatt jöttem! Mattie hozta… aggódik érted – magyarázta
Kate halkan, miközben szemével a férfi arcának minden rezdülését nyomon
követte, így jól láthatta a kezdeti meglepettséget, mely hamarosan átadta
helyét a csalódásnak, hogy aztán egy merev, semmiféle érzelmet nem mutató
álarcot vegyen fel.
-
Ennyi? Ezért jöttél? – kérdezett vissza, miközben
elvette a levelet, és néhány másodperc alatt végigfutott rajta tekintete. –
Számtalan ehhez hasonlót kapok, nem kell vele foglalkozni. Nyilván ez is egy a
sok rajongó közül, aki pár perc hírnévre vágyna. – nyújtotta ismét a nő felé,
így jelezve, hogy nem tulajdonít nagy jelentőséget az egésznek. Ahogy Kate
kissé hitetlenkedve elvette a levelet, kezük egy pillanatra összeért. Gerincén,
mint az áramütés, rohant végig a bizsergés, és ő meglepve rántotta el, mintha
megégette volna magát.
-
Mattie szerint, több ilyen levél is akad, és azok
sokkal fenyegetőbb hangot ütnek meg – vetette fel hivatalos hangon, remélve,
hogy a férfi figyelmét elkerülte az iménti kis közjáték, mire az író
megrántotta a vállát.
-
Lehet. Még nem volt alkalmam elolvasni a leveleimet,
mióta visszajöttünk a beépülésről – emlegette fel az utolsó ügyet, akarva, vagy
akaratlanul fájó, mégis gyönyörű emlékeket ébresztve a nőben, aki lehajtotta
fejét, majd zavartan tűrt el egy előrehulló tincset az arcából. Castle előtt
azonnal felrémlett a kép, amikor a hálószobában, az ágyon a nő fölé térdelve, ő
maga tűrte el fülé mögé a selymes tincset. – Ezért jöttél? Mert Mattie aggódik?
– kérdezte újra, mintha abban reménykedne, talán nem ez volt az egyetlen oka a
nő ittlétének.
-
Én is aggódom… azt hiszem… - ráncolta össze szemöldökét
Kate. Ha őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy a levél egymaga
még kevés lett volna ahhoz, hogy beleavatkozzon a dolgokba. Abban, hogy itt
van, nagy szerepe volt Mattie-nek, és annak, amilyen képeket felvázolt elé,
melyek aztán elindították a kétkedést, és az aggodalmat.
-
Kedves tőled – mosolyodott el kesernyésen az író, majd
folytatta – akkor nem aggódtál értem, amikor a szemembe hazudtál? Vagy, amikor
hirtelen úgy érezted, hogy fel kell tépned a régi sebeket, és bevallani, hogy
semmi sem volt igaz abból, amit a kórházban mondtál? – szembesítette tetteivel
ismét a nőt, aki minden egyes szó után úgy érezte, mintha késsel szurkálták
volna.
-
Nem azért jöttem, hogy erről beszéljünk, Castle! –
fojtotta a férfiba a további szóáradatot a nő – tisztában vagyok vele, hogy
megbántottalak, és bocsánatot is kértem miatta. Őszintén sajnálom, de ennél
többet, nem tehetek! Fogalmam sincs, mit vársz tőlem! – tört fel a nőből
tanácstalanul, miközben nagyot fújtatott, de leginkább magára volt dühös,
amiért elveszítette érzelmei felett a kontrollt, miközben az írónak el kellett
ismernie, hogy a nyomozónőnek igaza van. Hogyan tehetné jóvá, amikor még ő sem
tudja, mit akar? – Nem foglak sürgetni, nem fogok könyörögni, hogy bocsáss meg.
Tiszteletben tartom a döntésedet, egyszerűen csak segíteni jöttem!
-
Köszönöm, de nincs rá szükségem – hárította el az
ajánlatot Castle, miközben tekintetével az ajtó felé pillantott, néma jelzést
adva a nőnek, hogy távozzon. Annak ellenére, hogy érzékei szinte itták magukba
a nő látványát, illatát, úgy érezte, egyedül kell lennie, gondolkodnia kell.
Ebben a pillanatban, Martha hangja csendült fel az emeletről, ahogy fiát
szólította, kérve, hogy menjen fel – egy pillanat – kért elnézést a nőtől, majd
villámgyorsan, kettesével szedve a fokokat rohant az emeletre. Kate csak egy
percig hezitált, mielőtt döntött. A másodperc tört része alatt lépett be a
férfi dolgozószobájába, és tüdejéből megkönnyebbülten áramlott ki a levegő,
amikor észrevette, hogy az író lustaságának köszönhetően, még mindig az
asztalon hever az összes levél, amit Mattie olvasott. Miközben tized
másodpercenként pillantott az ajtóra, fülei pedig, mint egy jól beállított
radar figyeltek minden mozgásra, ami kintről érkezett, ujjai fürge mozdulattal
fényképezték le az összes levelet, amit talált. Mire az író lépteinek zaja,
ahogy lefelé közeledett, elértek hozzá, ő úgy állt az előszobában, mintha egy
lépést sem mozdult volna onnan.
-
Amennyiben nincs szükséged a segítségemre, elmegyek –
döntött a férfi helyett a nő, megkímélve mindkettejüket egy megalázó
helyzettől, mire Castle hirtelen nem tudta, akarja-e egyáltalán, hogy a
nyomozónő távozzon. Egyfelől egyedül akart maradni gondolataival, másfelől
fogalma sem volt, mikor látná legközelebb, és minden porcikája tiltakozott a
magány ellen. Amikor a nő keze már a kilincsen volt, nem bírta tovább, és mint
egy sóhajtás tört fel tüdejéből, torkából a nő neve.
-
Kate! – állította meg halkan, mire Kate csak a fejét
fordította kissé oldalra, de nem fordult meg. – Kell egy kis idő… - nyögte
nehezen, nagyot nyelve. Annak ellenére, hogy még nem állt készen a
megbocsátásra, a felejtésre, hiszen a tüske még fájón szúrt, tudta, hogy
képtelen lenne végérvényesen elengedni a nőt. Kate lehunyt szemmel vett mély
lélegzetet, miközben a férfi folytatta – Nem tudlak elengedni, de most magam
mellett sem akarlak… - beszélt tovább, minden egyes szót jól átgondolva, mire
Kate most megfordult.
-
Volt idő, amikor fogalmam sem volt, mit érzek irántad –
felelte csendesen, mélyen az író kék szemébe nézve, szomorkás mosollyal az
ajkán – de a jelenlétedre mindig szükségem volt. Két hétig vártam rád, Castle,
és sokat segített volna, ha legalább annyit tudok, hogy gondolkodnod kell. Nem
szemrehányásnak szánom, elvégre én sem voltam fair veled szemben, de a kérdés
adja magát. – folytatta nagy levegőt véve – ha nem érzed, hogy szükséged van
rám, mire kell az idő? – tette fel a kérdést, de a választ nem várta meg, csak
folytatta – megkönnyítem a dolgod, elmegyek, és annyi időt kapsz a jelenlétem
nélkül, amennyit csak akarsz! – ért mondandója végére, majd szó nélkül távozott,
bezárva maga mögött az ajtót, mely hangos csattanásával olyan volt, mintha egy
hatalmas kapu zárta volna be szárnyait, elvágva ezzel egy korszakot a jövőtől.
Castle döbbenten nézett utána, miközben a nő utolsó mondatainak értelmét
próbálta megfejteni. Mit jelenthetett az, hogy annyi időt kap, amennyit csak
akar? Várni fog rá? Vagy ez azt jelenti, hogy befejezte? Hogy nem vár tovább? –
záporoztak fejében a kérdések, miközben dolgozószobája felé tartott, és
elgondolkodva huppant bele bőrfoteljébe. Akaratlanul is Mattie szavai kezdtek
cikázni a fejében. Mi van, ha túl sokat gondolkodott? Mi van, ha túl sokáig
nyalogatta a sebeit? Egyáltalán, mit számít már, mi történt három hónappal
ezelőtt, amikor a beépülésen egyértelműen átadta magát Kate a szerelemnek?
Azért büntetem, mert őszinte volt? Mert nem akart hazudni? – tette fel magának
a kínzó kérdéseket, majd, hogy figyelmét kissé elterelje, mivel válaszokat nem
talált, az asztalon lévő leveleket kezdte tanulmányozni, melyeket akkor kapott,
amikor a nővel közös ügyön dolgoztak, és amelyeket azóta sem volt ideje átfutni.
Elhúzott szájjal dobta arrébb őket, megállapítva minden egyes darabnál, hogy
Mattie, aki tapasztalatlan volt ezen a téren, joggal gondolta őrültnek a
levélírót, egészen addig, amíg kezébe nem akadt az utolsó, melyben vörös tollal
voltak írva a sorok, és amely mellé, legnagyobb döbbenetére egy újságcikket is
mellékeltek. Ahogy maga elé emelte a képet, hogy jobban szemügyre vegye,
ereiben meghűlt a vér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése