Regénybe illő élet 14. rész

14. rész

Castle látszólag értetlenül nézett vissza a rászegeződő zöldes-barna szemekbe, miközben a kezében lévő levelet lobogtatta, mintha azzal próbálná magyarázni korábbi mondatát. Igazából azonban, ő sem tudta, mit csinál, vagy miért csinálja. Egyszerűen csak, az emlék, ahogy a nővel, egymással szemben ülve levelet olvasnak, elévetítette nemcsak azt az időszakot, hanem a későbbi gondtalan időket is, amikor még fájdalom nélkül csipkelődtek a másikkal, amikor minden reggel úgy ébredt, hogy maga elé képzelte a nő gyönyörű mosolyát, orrában érezte a cseresznyeillatot, és alig várta, hogy beérjen az őrsre, és láthassa. Aztán felrémlett előtte az is, amiért ez megváltozott, de azzal ellentétben, hogy eddig kivétel nélkül keserűséget, és csalódottságot érzett az emlék hatására, most, ahogy végig nézett a nyomozónőn, ahogy minden figyelmét a neki szánt levelekre fordítja, csak azért, hogy megvédje őt, és a szeretteit, akik fontosak a számára, már egyáltalán nem érzett mást, csak szerelmet. Szerette az előtte ülő nyomozót, és ha belegondolt, hogy örökre elhagyja, soha többé ne érintse, ne csókolja, belesajdult a szíve.

-          Hallottad, amit kérdeztem? – szakította ki gondolatai közül Kate hangja, mire mély levegőt vett. Döntenie kell, méghozzá most! – határozta el magában, és hirtelen megkönnyebbülést érzett, amikor rájött, már sokkal korábban döntött. Már a könyvesboltban megszületett a döntés, amikor először megörült a nő látványának, majd izgatott lett a tudatra, hogy együtt dolgozhatnak. Érezte, tudta, átlépte saját büszkeségét, nem akart tovább haragudni, nem akart tovább sértetten távol maradni tőle. Mellette akart lenni, szeretni akarta.

-          Mégis, mit csinálok? Leveleket olvasok, épp ahogy te, és közben eszembe jutott egy pillanat a közös múltunkból! – rántott egyet a vállán ártatlan tekintettel az író. Noha, vissza akarta szerezni Kate bizalmát, és szerelmét, azt akarta, hogy ő is kitárulkozzon, legalább annyira, mint akkor, amikor bevallotta, hogy hazudott neki. Újra hallani akarta a szájából, hogy szereti, újra látni akarta szemében a végtelen szerelmet, amit akkor látott, amikor vele töltötte az éjszakát.

-          Nosztalgiázol? – kérdezte Kate gúnyosan, mire Castle hirtelen elkomolyodott, és közelebb hajolt hozzá.

-          Miért ne tehetném? Rengeteg vidám emlékem van kettőnkről – felelte halkan, mire Kate nem válaszolt, ő pedig, folytatta – van rossz is, ez igaz. Merengjek inkább azon? – tette fel a kérdést, majd megrázta a fejét – nem, azokon már eleget töprengtem - legyintett úgy, mintha apró-cseprő gondokról lenne szó, de figyelmét nem kerülte el, hogy Kate feszülten figyeli minden mozdulatát, szavát.

-          Lezártad őket? – kérdezte visszafojtott lélegzettel, mire az író nagyot sóhajtott.

-          Mindketten okoztunk fájdalmat a másiknak, Kate, és egyikünk sem szándékosan - fogott hozzá, miközben a nő észre sem vette, hogy szinte összegyűrte a levelet, amit szorongatott – te megbocsátottál, nekem is meg kell.

-          Nem, Castle, nem kell! – vett mély levegőt Beckett, akinek az utolsó mondat tőrként hasított a szívébe – nem kényszer, sosem adtam ultimátumot!

-          Félreértettél! – szakította félbe Rick, megfogva a kezét, mire Kate döbbenten meredt a kézfejére kulcsolódó erős, mégis gyengéd ujjakra, melyek már első alkalommal is olyan pontosan tudták, hol érintsék meg, hogy a legnagyobb gyönyörben részesítsék – a szívem követeli, hogy bocsássak meg! Eljátszottam, hogy haragszom rád, megpróbáltam úgy tenni, mint akinek nem hiányzol, de elég volt! Most már csak el akarom felejteni, ami akkor történt, és csak arra emlékezni, ami szép volt. Új emlékeket akarok… - fűzte hozzá halkan, majd várakozón nézett Kate-re – veled…- Kate nem tudta, mit mondhatna a vallomásra. Egyfelől érezte, hogy szívéről, mint egy mázsás kő hullik le a kétheti fájdalom és gyötrődés, másfelől, nem tudta, bízhat-e a férfiban. Kétségek gyötörték, ugyanakkor minden vágya az volt, hogy ismét a karjaiba bújhasson, hallhassa szíve dobogását, mely oly gyakran vert egy ritmust az övével. Miközben gondolatai vadul cikáztak a fejében, akarata felett győzött a szíve, és tehetetlenül nézte, ahogy Rick ajka egyre közelebb kerül az övéhez.

-          Castle… - suttogta halkan, és már éppen átadta volna magát a csóknak, amikor kivágódott a pihenő ajtaja, és Gates kapitány lépett be, ők pedig, úgy ugrottak szét, mint, akit tetten értek valami bűntényen.

-          Mégis, mi a nyavalya folyik itt? – csattant a hangja keményen, miközben szigorú, villámokat szóró sötét szeme az asztalon heverő levelek között cikázott – ne mondja, hogy az utasításom ellenére, még mindig a firkász ügyén dolgozik!

-          Jó, nem mondjuk – egyezett bele azonnal Castle kisfiús mosollyal az ajkán – ha magának úgy könnyebb – fűzte hozzá segítőkészen, mire Kate lehunyta a szemét, Gates szeme pedig, szikrákat szórt dühében.

-          Beckett nyomozó, miért nem a hullával foglalkozik inkább a 8. sugárúton, ahova Esposíto nyomozót küldtem?! – kérte számon beosztottját a nő, mire Beckett megköszörülve torkát, felelt.

-          A helyzet az, Uram, hogy éppen azt csinálom – mutatott a levelekre nyugodtan, mire Gates szemét összehúzva lépett közelebb.

-          Ezek Mr. Castle-nek szólnak! Teljesen hülyének néznek?! – lovallta volna bele magát újfent a mérgébe, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, Kate gyorsan folytatta.

-          A kettő ugyanaz az ügy. Castle rajongója ölte meg azt a nőt, ugyanaz, mint aki a leveleket írta – tájékoztatta felettesét precízen, mégis összefoglalva a lényeget – így akarta lenyűgözni Castle-t.

-          Döbbenet… - csóválta meg a fejét a Vaslady, mire Castle is bólogatni kezdett.

-          Ugye? Igazi elmebeteg, hogy ilyenre vetemedik – rázkódott meg látványosan, mire Gates meglepetten nézett rá.

-          Én úgy értettem, hogy az döbbenet, hogy van olyan ember ezen a földön, akinek számít a maga véleménye, vagy elismerése – jegyezte meg rosszindulatúan, majd mit sem törődve az író fintorával, mellyel őt jutalmazta, Kate felé fordult – mit tudnak eddig?

-          A levelekben Simon-nak hívja magát, és éppen a holttestnél helyszíneltünk, amikor telefonált is Castle-nek. Mindenáron azt akarja, hogy írjon róla egy könyvet – felelte azonnal Kate.

-          Az áldozat? – folytatta a kérdezősködést Gates, miközben szeme sarkából jól látta, hogy az író milyen látványosan unatkozik, de nem foglalkozott vele.

-          Moira Zippanov, 25 éves, nem messze a tetthelytől lakik.

-          Tárgyi bizonyíték?

-          Csak a levelek, de nem sokra megyünk velük. Nincs sem ujjlenyomat, sem DNS, és a grafológusok sem tudtak annál többet megállapítani, minthogy erősen túlértékeli önmagát. – felelte csalódottan Kate – Espo lefuttatja a híváslistát, Ryan pedig, Moira lakásán szimatol egy kicsit.

-          A gyilkossággal a képben kénytelen vagyok maguknál hagyni az ügyet, de mindenről tájékoztatást kérek, világos? – jelentette ki a kapitány, mire Kate bólintott, ő pedig, távozott. Castle hatalmas, megkönnyebbült sóhajt kieresztve tüdejéből, huppant le a székre.

-          Uram ég! Ettől a nőtől jobban félek, mint Simon-tól – hunyta le szemét egy pillanatra úgy, mint aki élete egyik legveszélyesebb küldetésén van túl, mire Kate rosszallón húzta össze szemöldökét.

-          Akkor miért idegesíted folyton?

-          Azért, mert vicces – vágta rá Castle szinte azonnal, majd megrántotta a vállát – nálam ez az extrémsport. Olcsó, mégis benne van a veszély, hogy bármikor otthagyhatod a fogad – humorizált, mire egy szemforgatást kapott válaszul. A következő pillanatban azonban, amikor ismét nyílt az ajtó, tekintetébe riadalom költözött, Kate pedig, nem állta meg csipkelődés nélkül, amikor meglátta, hogy csak két társa érkezett vissza.

-          Mi az, Castle? A srácoktól is félsz? – kérdezte csipkelődve, mire Castle elhúzta a száját.

-          Meggondoltam magam, Gates-re sem a félelem a legjobb szó, sokkal inkább a… - gondolkodott hangosan, majd szeme felcsillant, amikor rájött a megoldásra – kihívás! Ez az! Kihívásnak élek meg minden napot, hogy elérjem, hogy megszeressen!

-          Megszeressen? Te viccelsz? – kotyogott közbe Espo, akinek ugyan fogalma sem volt róla, miről volt szó, mégis úgy érezte, elég kompetens ahhoz, hogy hozzászóljon. - annak is örülhetsz, hogy még nem lőtt agyon!

-          Látod? Egyre jobban kedvel! – bízta el magát Castle, mire Kate reményvesztetten csóválta meg a fejét, és a fiúk felé fordult.

-          Találtatok valamit? – kérdezte reménykedve, és hirtelen felvillanyozódott, amikor meglátta, hogy két társa egymásra néz, majd mindketten szinte egyszerre csapják fel noteszüket, ami egyet jelentett azzal, hogy a válaszuk határozott igen lesz.