Regénybe illő élet 5. rész

5. rész

Castle lehunyt szemmel, fáradtan támasztotta meg hátát az ajtónak, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy agyából kiűzze Kate Beckett gyönyörű haját, szomorúan csillogó, barnás-zöld szemét, telt ajkát. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű a mai nap, amikor Ginától megtudta, hogy az őrsön kell a fotózást lebonyolítani, de arra nem számított, hogy maga lesz a pokol. Látni a nőt úgy, hogy nem szólhatott hozzá, nem érinthette meg, nem csókolhatta meg, igazi kín volt a számára, mégsem engedélyezhette magának, hogy közeledjen. Addig nem, amíg a szívébe még mindig fájón nyilall a hazugság, amíg a keserűségnek ízét érzi a szájában. Nem hagyhatja, hogy a teste és szíve vágyának engedjen. Időre van még szüksége – sóhajtott mélyet, majd ebben a pillanatban hirtelen kinyitotta a szemét, mert úgy érezte, mintha figyelné valaki. Ösztönei nem csaltak, anyja állt vele szemben, és karba font kézzel, összeráncolt szemöldökkel egy pillanatra sem vette le róla tekintetét.

-          Szia Anya! – varázsolt azonnal ajkára Castle egy gondtalanságot, tükröző mosolyt, de Martha-t nem tudta becsapni. Most már nem. A nő hirtelen más szemmel kezdett nézni fiára. Eddig is látta, hogy gyakran elgondolkodik, kevesebbet mosolyog, mint a beépülés előtt, de azt hitte, csak megviselte az ügy, főleg az, hogy Kate is veszélyben volt, és idő kell neki, amíg megemészti. A Mattie-vel való beszélgetés óta azonban, már tudta, mi lapul fia borús hangulata mögött – el sem hiszed, milyen megerőltető órákon át pózolni! – rázkódott meg látványosan a férfi, miközben ellökte magát az ajtótól, és a konyha felé vette az irányt – A fotós folyamatosan ugráltatott, most erre nézzek, most arra, a riporternő pedig, legalább tucatszor tette fel ugyanazt a kérdést, csak átfogalmazva! – nyafogott tovább a férfi, mialatt szélesre tárta a hűtőszekrényt, és elővéve a tejszínhabos flakont, a szájába fújt egy nagy adag tejszínt, gondolatai pedig, a riporternő felé terelődtek. Annak ellenére, hogy egyértelmű volt számára, a nő mindent megtett azért, hogy ne csak, mint riportalanyt ismerhesse meg, illetve vonja magára a figyelmét, sőt, még csinos is volt, benne semmi nem mozdult meg a látványra. Semmi másra nem vágyott a kávézás alatt, csak hogy végre hazaérhessen, és eldőlhessen a kanapén, hogy aztán nyugodtan, zavartalanul, lehunyt szemmel képzelhesse maga elé Kate arcát, mosolyát.

-          Na, és Kate? – rántotta vissza gondolataiból Martha nyugodt hangja, mire Castle zavartan nézett vissza rá.

-          Mi van vele? – kérdezte látszólag nyugodt hangon, miközben arra próbált választ találni, anyja vajon rájött-e, hogy valami nem stimmel közöttük.

-          Ő hogy viselte ezt a felhajtást? – kérdezte érdeklődőn, mire Castle alig észrevehetően engedte ki a tüdejében eddig benntartott levegőt, és laza mozdulattal rántotta meg a vállát, miközben huncut módon mosolygott hozzá, ami azonban, korántsem volt az az őszinte komiszság, amit Martha megszokott tőle, és ezt a nő is azonnal észrevette.

-          Ismered. Majd’ kiugrott a bőréből – humorizált a férfi, mire Martha elhúzta a száját.

-          Egyszóval, ha használhatná a fegyverét, már halottak lennétek – állapította meg apró mosollyal a szája sarkában, miközben élénken el tudta képzelni Kate arcát, amikor meglátta a fotósokat, ahogy ellepik azt a környezetet, ahol igazán önmaga lehetett.

-          Pontosan! – bólintott Castle, majd odalépve anyjához, megpuszilta a homlokát – a dolgozószobámban leszek.

-          Az őrsre nem mész be? – tette fel a kérdést csak úgy mellékesen Martha, és figyelmesen várta fia reakcióját. Fürkésző tekintetét nem kerülte el, hogy Castle a másodperc tört részéig megmerevedik, majd megrázta a fejét, de nem fordult hátra.

-          Nem. Vagyis… talán, most dolgoznom kell – hazudta, majd az újabb kérdés elől a szobájába menekült. Martha ismerte a fiát, tudta, nem akar a dolgokról beszélni, ezért nem is faggatta tovább, de ahogy a férfi elindult, eszébe jutott Mattie, aki ott vár rá, hogy „meglepje”.

-          Kisfiam! – kiáltott utána, de az író rá sem hederített, csak intett, és tovább haladt, majd bezárta maga mögött az ajtót – valaki vár a szobádban – fejezte be a mondatot csak úgy, inkább magának a nő, majd amikor meghallotta fia rémült üvöltését, vállai közé húzva a nyakát sietett fel a hálóba.

Castle, mellkasát szívtájékon masszírozva igyekezett pulzusát a normál tempóba kényszeríteni, miközben tekintete hitetlenkedve futott végig a csupa, szemet bántó, rikító színekbe öltözött Mattie-n, aki éppen az egyik polc előtt álldogálva, kezében néhány papírral, teli szájjal, örömtől csillogó szemekkel vigyorgott rá, majd kitárva kezeit felé indult, és szorosan megölelte.

-          Jaj, én aranybogaram! Ha tudnád, mennyire hiányoztál a kis Mattie fiúnak! – szorongatta meg jó alaposan, miközben Castle tehetetlenül, kezeit széttárva tűrte. Amikor azonban Mattie keze lejjebb csúszott a fenekére, riadtan ugrott hátrébb, eltolva magától a férfit, aki huncutul kacsintott rá – bocsi, de muszáj volt megtennem… olyan feszes…

-          Khm! – köszörülte meg torkát zavartan Castle, majd tisztes távolságot tartva araszolt hátrébb a szobában – mit keresel itt? – tért azonnal a lényegre, mire Mattie megrántotta a vállát, és lazán foglalt helyet az egyik fotelben.

-          Először is, bocsika, hogy halálra rémítettelek! Tényleg nem gondoltam volna, hogy a frászt hozom rád, de azt hittem, anyukád elköpi, hogy itt állok lesben. – tárta szét karját ártatlanul, majd, mivel Castle nem válaszolt, folytatta – ezen kívül, olyan régen láttalak, gondoltam, megnézem, mi újság az én kis mackómmal – kacsintott a férfira, akinek arcáról jól leolvasható volt, hogy szívesen kihagyta volna ezt a találkozót – szóval, te valami hírességféle vagy? – lobogtatta meg a kezében lévő papírokat Mattie, így jelezve, hogy bele is olvasott egy-kettőbe, mire Castle sértetten tépte ki a kezéből.

-          Hírességféle?! – kérdezett vissza felháborodottan, megismételve a Mattie által használt jelzőt – én híres vagyok! Bestseller író, akinek a könyveit viszik, mint a cukrot.

-          Igen, és akinek néhány elmebuggyant szánalmas leveleket ír – húzta el a száját lekicsinylőn Mattie, majd rámutatott egyre – ez például tuti nem százas! Azt írja, regénybe illő az élete, és követeli, hogy írj róla egy könyvet… elég fenyegetőn hangzik - jegyezte meg töprengve, kissé aggódó tekintettel, de az író, csak megrántotta a vállát.

-          Mindig akad közöttük ilyen, nem kell vele foglalkozni – dobta az asztalra a leveleket Castle, így kifejezve, hogy nem sok figyelmet tulajdonít az egésznek – ha csak azért jöttél, hogy láss, akkor, megtörtént. Sajnálom, hogy ki kell dobjalak, de… tudod, rengeteg a munkám, szóval… - próbált finoman megszabadulni nem várt vendégétől, de Mattie határozottan rázta meg a fejét.

-          Igazából Lulu-Kate és miattad jöttem! – terítette ki lapjait Mattie, és elégedetten látta, hogy a döbbeneten kívül, az érdeklődés is megcsillan a kék szemekben, így folytatta – Lulu-Kate mindent elmondott, szóval, tudom a lényeget, és nem hiszem el, hogy ilyen ostobaság miatt nem vagytok együtt! Két gyönyörű ember, aki úgy illik egymáshoz, mint vajhoz a lekvár… bár az, egyesek szerint, undorító… várj, keresek egy másik példát – vakarta meg elgondolkodva feje búbját, de Castle félbeszakította.

-          Ostobaság? Szerinted, az ostobaság, hogy amikor lelőtték a temetőben, szerelmet vallottam neki, ő pedig, azt hazudta, hogy nem emlékszik semmire? Aztán három hónapig felém sem nézett… - tört fel a férfiból mindaz a keserűség, mely már két hete nyomasztotta, mire Mattie szájtátva bámult rá, és még keze is megállt egy pillanatra zsebe felé, ahova éppen az egyik levelet igyekezett eldugni.

-          Ó, te jó ég! Ezt nem is tudtam! Ez tényleg kemény! – rökönyödött meg látványosan, mire Rick, meglepve mérte végig, ő pedig, villámgyors mozdulattal csúsztatta a levelet a zsebébe, még mielőtt az író észreveszi.

-          Azt mondtad, Kate minden elmondott! – szembesítette korábbi mondatával, mire Mattie, zavartan mosolyogva, lányos mozdulattal legyintett jobb kezével.

-          Ó, én csak azt mondtam, hogy elmondta a lényeget… szóval, tudtam, hogy hazudott valamiben, te meg nehezen emészted, és öri-hari van. Mert ez a lényeg, nem? – húzta fel a szemöldökét, mire Castle lemondón sóhajtva ült le.

-          De, ez a lényeg. – bólintott rá, majd nagy levegőt véve folytatta – Nézd, Mattie, jól esik, hogy ennyire segíteni akarsz, de ezen egyedül kell túljutnom… megérted, ugye? – kérdezte reménykedve, és legnagyobb döbbenetére, a férfi felpattant a székről, és az ajtó felé indult.

-          Persze, nem is akartam ám én beleavatkozni, csak jó ürügy volt, hogy megszorongassalak – kacsintott az íróra, majd hagyta, hogy az, a bejárati ajtóig kísérje. Még mielőtt elhagyta a lakást, visszafordult – azért nem árt, ha tudod, Ricky boy, Lulu-Kate nem az a nő, akit sokáig várakoztathatsz. Ha nagyon erős a szerelme, talán az, türelmet ad neki, de a kérdés az, mennyire szeret téged, és mennyire te őt? Te sosem tettél még olyat, amit meg kellett bocsátania? – tette fel a kérdést, majd fejében egy újabb ötlet megszületésével hagyta el a lakást, Castle pedig, elgondolkodva nézett utána.