Regénybe illő élet 12. rész

12. rész

Castle kiszáradt torokkal olvasta végig újra és újra a sorokat, miközben arra próbált rájönni, hogyan lehetséges az, hogy valakiből ezt váltsa ki a könyve, a saját fantáziája, melyet szavakká, mondatokká formázva lapra vet. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, Espo, Ryan és még Perlmutter is, várakozva néznek rá.

-          Olvasd már fel! Mi áll benne? – követelte türelmetlenül Javi, akinek a legkisebb kedve sem volt végig nyálazni a messziről is túlságosan hosszúnak tűnő levelet, de akinek a kíváncsiság majd’ kiszúrta az oldalát. Castle nagyot nyelt, majd megköszörülve torkát, és megnyalva hirtelen vértelenné, szárazzá vált ajkát, nehezen belefogott.

- Kedves Mr. Castle!

Vajon jó ez a megszólítás? Nem túl bizalmas, így ismeretlenül? Nem is tudom, de úgy éreztem, muszáj írnom magának… hogy tudja, megtettem! Hogy én tettem, én voltam az! Hogy ez a nő nem más keze által halt meg, hanem az enyém! Számtalan levelet írtam Önnek, de egyikre sem reagált, ami bevallom, rosszul esett! Aztán rájöttem, bizonyítanom kell, hiszen maga nyilván, így ismeretlenül, egy kalap alá vesz a többi rajongójával. Nekem kell bizonyítanom, hogy más vagyok, mint a többi! Hogy valóban regénybe illő életem van! Nem olyan vagyok, mint a többi, aki gyáva megtenni, amiről ír… én nem voltam gyáva… megtettem! Ott fekszik maga előtt! Először meg akartam fojtani, de… az túl sokáig tartott… levegő után kapkodott, és sehogy sem akart meghalni! Én meg türelmetlen vagyok, azt akartam, hogy mielőbb értesüljön a bátorságomról. Ezért fogtam a késem, és megszúrtam! Elég gyorsan elvérzett, szinte percek alatt. Érdekes érzés volt, de korántsem olyan jó, mint amikor rájöttem, hogy ezzel valóban megérintem majd magát! Talán így látja végre, hogy érdemes vagyok a figyelmére! Látja? Ugye, látja? Még mindig nagyon izgatott vagyok, remeg a kezem, és csak arra tudok gondolni, hogy ezek után biztosan találkozni akar majd velem… ne aggódjon, nem maradok sokáig ismeretlen! Nekem is minden vágyam, hogy személyesen találkozzunk, mert remélem, hogy így lesz! Sosem szerettem bizonyítani senkinek, de magának fogok! Újra, és újra, egészen addig, amíg be nem látja, hogy szükségünk van egymásra! Nem sokára jelentkezem, de addig is, izgatottan várom, mire jut az áldozatból. Mr. Castle, jegyzeteljen szorgalmasan, mert a regényben, amit rólam ír majd, ennek a gyilkosságnak is szerepelnie kell.

                                                                           „Simon” – ért a levél végére, amit szinte egy levegővel, mégis helyenként megakadva, vadul dobogó szívvel a torkában olvasott fel. Miután végzett, nagyot sóhajtva nézett fel. Espo felhúzott szemöldökkel szívta meg a fogát, Ryan értetlenül, döbbent helytelenítéssel rázta a fejét, mint aki nem akarja elhinni, amit az imént hallott, míg Kate csendben, összeráncolt szemöldökkel töprengve igyekezett befogadni a hallottakat, melyek már másodjára sokkolták. Castle, ahogy végig nézett az arcán, szinte hallotta, ahogy gondolatai versenyt futnak egymással, és egyik lehetőséget, elméletet, megoldást veti el a másik után, hogy a legjobbat találja meg közülük.

-          Szóval, valaki ki akarja nyírni. Micsoda meglepetés! – csendült fel most Perlmutter szarkasztikus, gúnyos hangja, cseppnyi együttérzés nélkül, mire Kate mérgesen összevont szemöldökkel nézett rá, a férfi azonban folytatta – ha felveszi magával a kapcsolatot, csak irányítsa hozzám, tudnék neki tippeket adni! – kacsintott az íróra, mire Castle negédesen mosolygott vissza.

-          Mindenképpen megmondom neki, hogy keresse fel. Azt is hozzáteszem persze, hogy eddig maga miatt nem írtam róla egy sort sem – fűzte hozzá gonoszkodva, mire Perlmutter éppen szóra nyitotta a száját, de Kate közbe vágott.

-          Elég legyen! – csattant a hangja keményen, mire mind a négy férfi meglepetten nézett rá. Ritka alkalom volt, hogy a nyomozónő ennyire erélyes hangot ütött volna meg, így azonnal tudták, hogy véget kell vetniük egymás heccelésének – ha nem tűnt volna fel, van egy hullánk, és mellette egy levél, amely újabbakat ígér, amennyiben nem kapjuk el ezt a beteg állatot! Ahelyett, hogy saját magatokat szórakoztatjátok, koncentráljatok a munkára! Dr. Perlmutter, várom a halál pontos idejét, és okát! Espo, neked a híváslistákkal kellene foglalkoznod, vagy nem? Ryan, neked pedig már rég a nő lakásán kéne lenned! – osztotta ki a feladatokat határozott hangon, mire a két nyomozó bólintva útnak indult, Perlmutter pedig, orra alatt mormogva hajolt le orvosi műszerekkel megpakolt táskájáért.

-          Értem én, hogy védi az írók gyöngyét, de attól még ne higgye, hogy a beosztottjaként kezelhet! Én a rendőrség alkalmazottja vagyok, nem a magáé… - morgolódott haragosan, mire Castle egy lépéssel mellette termett, és közelebb hajolva súgta.

-          Ő a rendőrség – mutatott úgy Beckett felé, mint egy óvodás, aki a játszótér legizgalmasabb mászókáját mutatja éppen kis barátjának, mire Perlmutter felhorkant, de válaszolni már nem volt ideje, mert tekintete találkozott Kate elszánt pillantásával, így a szúrást lenyelve indult a hullaszállító kocsi felé, miközben Castle magában jót mulatva, győzelmét ünneplő mosollyal a száján fordult meg, de azonnal elkomolyodott, amikor majdnem beleütközött a közvetlenül mögötte álló nyomozónőbe.

-          Olyan vagy, mint egy óvodás! Legalább ezt az esetet vedd komolyan, elvégre nemcsak a te, hanem más nők életéről is szó van! – pirított a férfira dühösen, mire Castle kék szemében szomorúság villant.

-          Komolyan veszem, és meg is mutatom mennyire! – jelentette ki eltökélten, amivel elérte, hogy Kate gyanakodva nézze, ahogy zakója belső zsebéből előhalássza telefonját, és néhány ujjérintéssel egy számot keres ki.

-          Mégis, mi a frászt művelsz? – kapta ki a nő a férfi kezéből a telefont, mire Castle úgy nézett rá, mint aki egyáltalán nem érti, mi lepte meg a nyomozót ennyire.

-          Felhívom a riporternőt, és megjelentetek egy cikket arról, hogy új könyvet írok, a főhősömet pedig, Simon-nak fogják hívni – magyarázta természetes hangon az író, mire Kate megrázta a fejét.

-          Nem jó ötlet! – ellenkezett a nő, mire Castle kérdőn pillantott rá.

-          Akkor mit csináljak? Most se vegyem komolyan? – kérdezte számonkérőn. Tudta, hogy igazságtalan, hiszen nem Kate tehetett arról, hogy az a nő halott, mégis úgy érezte, ki kell töltenie valakin a dühöt, amit az gerjesztett benne, hogy egy elmebeteg csak azért öl, hogy őt lenyűgözze – várjam meg, amíg ismét ölni fog, csak hogy felfigyeljek rá? Amíg még ennél is brutálisabb lesz?! – emelte meg a hangját, miközben úgy érezte, rögvest felrobban a feszültségtől, mely benne tombolt.

-          Hagyj minket nyomozni – törte meg a szóáradatot Kate halk, együttérző hangja, miközben tenyerével lágyan simított végig a férfi zakóba bújtatott felkarján, amivel sikerült elérnie, hogy az írónak torkára forrt a szó, és most már csak arra az érzésre figyelt, amit ez a gyengéd érintés kiváltott belőle – volt már dolgom őrültekkel, emlékszel? – utalt arra a férfira Kate, aki Nikkivel azonosította őt, miközben folytatta – keresni fog… érdekelni fogja, mit szóltál a hullához, hogy sikerült-e lenyűgöznie. De addig is! – emelte fel most jobb kezének mutatóujját Kate figyelmeztetőleg a férfi orra elé – hagyj minket dolgozni!

-          Talán igazad van… kissé elhamarkodott döntés volt a riporternőt felhívni – húzta el a száját szégyenkezve Castle, amiért nem neki jutott eszébe, hogy a férfi úgyis keresni fogja majd. – egyébként csak azért van meg a száma, mert azt mondta, bármikor hívhatom, ha valamit még hozzá szeretnék tenni a cikkhez… - kezdett hirtelen magyarázkodni a szám miatt, miközben zavartan pörgette ujjai között a mobilt, melyet akkor adott vissza neki a nyomozónő, amikor már látta a szemében, hogy nem csinál butaságot. Maga sem tudta, miért, de úgy érezte, el kell mondania a nőnek, hogy a riporternő semmit nem jelent a számára, csak munka ügyben adta meg a telefonszámot. Azt akarta, hogy Kate tudja, az idő, amit talán kapott tőle, nem arra kell, hogy ő visszatérhessen régi életéhez, hanem arra, hogy átgondolja, ami velük történt, kettejük kapcsolatát.

-          Nem kérdeztem, Castle – köszörülte meg torkát zavartan Beckett a magyarázatot hallva, miközben igyekezett eltitkolni, mennyire érdekelte a válasz.

-          Nem kérdezted, mert bízol bennem, vagy nem kérdezted, mert nem érdekel? – lépett közelebb hozzá az író egy leheletnyit, mire Kate szíve őrült iramot kezdett diktálni a mellkasában.

-          Számít? – kérdezett vissza ismét válasz helyett, amire csalódott sóhaj volt a felelet. Castle elnéző mosolyra húzta a száját. Miért is gondolta, hogy Kate Beckett egyenes választ fog adni erre a kérdésre? – gondolta szomorkásan, majd még közelebb lépett, úgy suttogta.

-          Igen, Kate. Számít! Sokat számít! Tudnom kell, hogy bízol-e bennem! Kettőnkben! – tört fel belőle a kérdés, mire Kate először körülnézett, majd amikor látta, hogy a kollégák már csak az utolsó simításokat végzik a tetthelyen, és szinte senki nem figyel rájuk, az író felé fordult, és mélyen a kék szemekbe fúrta tekintetét.

-          Mindig bíztam benned! – hangsúlyozta ki az első szót, mire Castle nagyot nyelve várta a folytatást – bennünk is bíztam! Egyszer. – fűzte még hozzá, így utalva arra, amikor odaadta magát a férfinak, aki végül ellökte őt.

-          Akárcsak én – sóhajtotta Rick, de ő, a nővel ellentétben arra gondolt, amikor rájött, Kate hazudott neki, majd hozzátette – úgy tűnik, mindketten okoztunk már csalódást a másiknak… - folytatta volna, de ebben a pillanatban ujjai között megszólalt a mobilja, ő pedig, csodálkozva meredt az ismeretlen számra, mely a kijelzőn villogott.