Regénybe illő élet 16. rész

16. rész

Castle döbbenten figyelte, hogy az eddig békésen a bőr kanapén üldögélő férfi, hirtelen felsikolt, és miközben artikulálatlanul kezdett üvölteni, a maradék haját tépve püfölte a kanapét. Kate automatikusan nyúlt fegyvere után, miközben elkerekedett szemekkel nézte, ahogy a férfiból kitör a feszültség.

-          Nem, nem, nem!! – üvöltötte torka szakadtából a férfi, miközben még mindig a kanapét rugdalta – látja, nem hagy békén! Én mondtam magának! Rendőröket küldött rám, hogy hazavigyenek! – zokogott fel kétségbeesetten, miközben meg sem fordulva mutatott a még mindig az ajtóban álló nyomozóra.

-          Larry, nyugodjon meg! Biztos vagyok benne, hogy nem magáért jöttek! – igyekezett nyugodt hangon csitítani páciensét az orvos, mialatt Castle hitetlenkedve állapította meg, hogy a pszichiáternél is legalább két személyiséget diagnosztizálnának, hiszen az, akit most látott, nyomokban sem hasonlított arra, aki a titkárnőjével kiabált.

-          De igen! Anyám volt! Ő küldte! Nem akar elengedni! – mordult rá az orvosra a férfi, majd hirtelen Kate felé fordult – Csak, hogy én nem megyek veled sehova, te ribanc! – vicsorgott a nőre szuvas fogaival, és a következő percben, teljes erejével próbálta megütni, Kate azonban ösztönösen lépett oldalra, majd egy jól irányzott ütéssel tarkón csapva a férfit, kente az ajtó melletti falhoz, és miközben kirúgta a lábait, a földön elterülő őrjöngő hátára térdelve, bilincselte meg villámgyors mozdulattal.

-          Nem magáért jöttem, világos?! Azt sem tudom, ki maga! – kapkodta szaporán a levegőt a nyomozó, mert bár, külső szemlélő számára úgy tűnt, semmi nehézséget nem okozott neki a férfi legyűrése, jócskán kivett az erejéből, hiszen még csak négy hónap telt el a merénylet óta. Miközben fogát összeszorítva igyekezett nem mutatni, mekkora fájdalmat okoztak a mozdulatok, a bordáiba tőrszúrásként ért nyilallások, tovább beszélt – Dr. Winstonhoz jöttem, érthető?!

-          Azt hitte, az anyja küldött minket? – guggolt le mellé kíváncsian Castle, mire Larry nagyokat sziszegve nyújtogatta nyakát az író felé.

-          Igen… van egy kis gond az anyámmal való kapcsolatommal – sütötte le szemét szégyenkezve, mire Castle sajnálkozva rázta meg a fejét.

-          Nem, barátom! Kis gondom nekem van anyámmal, a magáé… óriási! – paskolta meg a férfi hátát, mire egy mérges pillantást zsebelhetett be a nyomozótól.

-          Nézze nyomozó, engedje el, kérem! – szólt közbe most meglepően nyugodt hangon az orvos – belátom, hogy a páciensem nem a legjobban reagált, de gondjai vannak, és beteg. Kezelésre szorul, és ha most lecsukja, azzal többet árt, mint használ – igyekezett meggyőzni a nyomozót, mire Kate a kisfiúként a térdei alatt nyüszítő férfira nézett, aki szánalmas látványt nyújtott, ahogy sírdogált. – megígérem, hogy nem lesz gond. Vállalom a felelősséget! – emelte fel kezét a pszichiáter, mintha így akarna fogadalmat tenni arra, amit mondott, mire Kate nehezen bólintott. Tisztában volt vele, hogy a férfinak igaza van, és talán elkerülhették volna ezt az egészet, ha valóban megvárják a kezelés végét, így aztán lassan levette a bilincset róla, és felállt.

-          Menjen! De ha még egyszer gondom lesz magával – mérte végig Larry-t majd gonoszul hozzáfűzte – visszaviszem az anyjához! – fenyegette meg azzal, amitől tudta, hogy a legjobban fél, mire Larry bőszen rázni kezdte a fejét.

-          Már itt sem vagyok! – intett az orvos felé, majd elviharzott, az orvos pedig, nagyot sóhajtva, verejtékező homlokát törölgetve kerülte meg asztalát, és foglalta el a bőr forgószéket, miközben kinyújtott tenyérrel, vendégeit is hellyel kínálta.

-          Sajnálom, ami az imént történt. Tudják, Larry téveszméje, hogy az anyja minden lépését követi, és magához akarja láncolni, akár erőszakkal, a rendőrség bevonásával is. – változott meg a férfi hangszíne a korábbi durva, arrogáns stílus után, mely most lágy volt, és puha, olyan, amilyet nyilván a betegeivel szemben használ, amitől Castle egy kissé rosszul kezdte érezni magát.

-          Valahogy erre tippeltünk mi is – húzta el a száját gúnyosan az író - Én meg még azt hittem, hogy az én anyámmal nehéz együtt élni – rázta meg a fejét hitetlenkedve Castle, mire Jeffrey egy pillanatig ránézett, majd halkan megszólalt.

-          Larry anyja három éve halott, Mr…

-          Castle… Rick Castle – segítette ki az író a férfit, miközben elkönyvelte magában, hogy ebben az esetben a gondok a fickónál nagyobbak, mint azt hitte.

-          Miben állhatok rendelkezésükre? – váltott témát az orvos hirtelen, mire a nyomozó, letelepedve a felkínált székre, belefogott.

-          Moira Zippanov miatt jöttünk, ismeri? – tette fel az első kérdést a férfinak, mire az, összeráncolta a szemöldökét.

-          Ismerős a neve, mintha már hallottam volna róla – felelte elmélázva, mire Kate elhúzta a száját.

-          Talán felfrissíti az emlékezetét, ha elmondjuk, hogy naponta többször is beszélt vele telefonon – szúrta oda Jeffrey-nek, mire az, látványosan a fejéhez kapott, mint, akinek tényleg csak most ugrik be, kiről is van szó.

-          Ja, hogy ő! Igen, valóban hallottam már róla, de, hogy ismerném, az erős túlzás. Felhívott néhányszor, mert zseninek tartotta magát – horkantott lekezelőn az orvos, majd folytatta – azt hitte magáról, hogy pszichiáter, akinek nincs szüksége az egyetemeken oktatott tudásra, mert ő, hogyan is fogalmazott… - gondolkodott el a válaszon a férfi – á, megvan! Azt mondta, ő ösztönösen érzi, mire van szüksége egy páciensnek!

-          Miért hívogatta? – szólalt meg most Castle is, mire a férfi rántott egyet a vállán.

-          Mint mondtam, zseninek tartotta magát, de inkább csak egy szerencsétlen lúzer volt. Azt akarta, hogy legyek a mentora, tanítsam meg bizonyos dolgokra, de én nem vállaltam. Naponta többször is felhívott, de mindig elhajtottam! – legyintett a férfi.

-          Legutóbb mégis tovább tartott a beszélgetés, majdnem 5 percig! – szembesítette a tényekkel Kate, mire Jeffrey bólintott.

-          Ez igaz, mert ezúttal nem a szokásos dologgal hívott fel, hanem tett egy ajánlatot.

-          Milyen ajánlatot? – kérdezték egyszerre, mire alig észrevehetően tekintetet váltottak, és halvány mosoly futott át mindkettejük ajkán.

-          Egy pasasról beszélt, akivel nem tudott, mit kezdeni. Azt állította, hogy teljesen zakkant, és minden vágya, hogy írjanak róla egy könyvet – felelte nyugodtan az orvos, mire Kate és Castle is izgatottan kapták oda a fejüket.

-          Mondta a nevét?! – csapott le azonnal Beckett, de legnagyobb bánatára Jeffrey megrázta fejét.

-          Nem. Gyakorlatilag szinte semmit nem akart elárulni a telefonban. – sóhajtott mélyet a férfi – tudják, olyan volt, mintha félt volna. Azt mondta, a fickó nem normális, és fogalma sincs, hogy lehallgatja-e a telefonját. Mi tagadás, felkeltette az érdeklődésemet, bár abból, amit Moira elmondott, egy egyszerű tévképzetes betegnek gondoltam. De a tény, hogy belőle ekkora rettegést váltott ki, felcsigázott. Meg is beszéltünk egy találkozót ma reggelre, de nem jött el, pedig úgy volt, hogy ott avat be a részletekbe. Emlékszem, azt mondta, ez még nekem is túl nagy falat lenne. – merengett el az emléken Jeffrey, és arcán látszott, még most is nevetségesnek tartja, hogy az ő szakmai múltjával, kifogna rajta egy elmebetegség. – legalább egy órát vártam rá, végül eljöttem. Vártak a betegeim, nem vesztegethettem az időmet egy lehetséges ostobaságra.

-          Moira nem mondta, hogy esetleg feljegyzéseket vezetett volna a férfiról? – kérdezett most ismét Castle, amivel sikerült egy elismerő pillantást kiváltania a nőből, mire Jeffrey lemondón legyintett.

-          Ő? Dehogy! Nem vezet ő semmit! – rázta meg a fejét határozottan – semmit nem tesz, aminek legalább egy kis köze lenne a pszichológiához, vagy a pszichiátriához. Nem más ő, csak egy sarlatán. De árulják már el, mibe keveredett? – könyökölt kíváncsian az asztalra a férfi, mire Kate nagy levegőt vett.

-          Meggyilkolták – jelentette ki tömören, mire Jeffrey-nek elakadt a szava, és néhány másodpercig csak némán meredt maga elé.

-          Ó, te jó ég! – suttogta halkan, miközben az asztalán lévő víz után nyúlt, és nagyot kortyolt belőle – gondolják, hogy az a fickó tette? Mégis mikor történt?

-          Minden jel arra mutat, hogy igen, ő volt. – felelte készségesen Kate, majd folytatta – pontos időpontot a halálra még nem tudunk, de az, biztos, hogy tegnap éjjel történhetett.

-          Tehát ezért nem jött el – hajtotta le a fejét Jeffrey, majd rémült pillantással nézett fel rájuk – mit gondolnak, mondott rólam valamit a fickónak? Elképzelhető, hogy én leszek a következő? – hallatszódott őszinte rémület a hangjában, mire Castle megrázta a fejét.

-          Nem valószínű, sőt, az, hogy félt tőle, azt mutatja, hogy a pasassal sem közölte, hogy elmebetegnek tartja. Valószínűleg, titokban akarta magával megvizsgáltatni, amolyan szakvéleményt kérni… - vélte nyugtatólag, de láthatólag nem sikerült elérnie, amit akart, mert Jeffrey ideges mozdulattal engedte lazábbra eddig szorosan megkötött, öltönyéhez színben passzoló nyakkendőjét.

-          De mi van, ha a fickó megtudta, és ezért ölte meg? Akkor talán már arról is tud, hogy szólt nekem, és azt hiszi, hogy én is őrültnek tartom! Talán védelmet kellene kérnem, nem gondolják? – nézett meggyötörten rájuk, és arcán látszott, már látja magát egy hullazsákba tekerve.

-          Állítok egy rendőrt a lakása és az irodája elé, ez minden, amit tehetek – ígérte meg Kate, majd tekintetével jelezve az írónak, felállt, és az ajtó felé indult. Éppen kiértek az autóhoz, amikor hirtelen megszólalt Castle zsebében a telefon, ő pedig, dübörgő szívvel nyúlt érte, miközben pillantása Kate tekintetét kereste, hogy nyugalmat találjon benne.