Regénybe illő élet 23. rész

23. rész

Castle döbbenten meredt a tele szájjal mosolygó, fehér tengerész egyenruhát viselő, ismeretlen férfira, akinek szintén fehér, tányérsapkája alól kilátszottak fülénél, sűrű, fekete hajtincsei. Ajka mellett, szeme is mosolygott, ahogy végig siklott a nyomozónő alakján, miközben fehér cipője hangtalanul surrant a padlószőnyegen, ahogy közelebb lépett, és átnyújtotta a vörös rózsákból álló csokrot.

-          Meglepetés, Katie! Hazajöttem! – tárta ki karjait szélesen a férfi, mintha arra várna, hogy megöleljék, majd a döbbenten néző Kate-re kacsintott. – ne mondd, hogy nem örülsz nekem!

-          Miért örülnék?! Ki a fene maga?! – tört fel a kérdés a nyomozóból, miközben még mindig a meglepettségét igyekezett feldolgozni.

-          Én vagyok az ajándék, akire vártál – vigyorgott még mindig szélesen a férfi, miközben Castle már azt sem tudta, mit higgyen. Először azt hitte, elkésett a megbocsátással, hogy Kate talán találkozott valakivel, de ahogy most a nő felháborodott, és még inkább döbbent arcára nézett, már teljesen összezavarodott.

-          Nem vártam semmilyen ajándékot, szóval igazolja magát! – nézett határozottan az ismeretlen férfira Kate, mire az, érzékin elmosolyodott.

-          Ezt szeretnéd játszani? Te a rendőr, én meg a tengerész? – húzta fel csábítón szemöldökét, amitől Castle-nek fordult egyet a gyomra, de Kate csak előhalászta jelvényét, és az idegen orra alá dugta.

-          Én nem játszom, szóval azonosítsa magát, vagy azonnal a sittre vágom, ahol nyilván jobban fognak örülni magának, mint én! – jósolt sötét jövőt a férfinak, akinek elég volt egy pillantást vetnie a jelvényre, és a nyomozó oldalán elhelyezkedő fegyverre, hogy tudja, vége a játéknak. Ajkáról villámgyorsan hervadt le a mosoly, és most már szabadkozni kezdett.

-          Elnézést kérek, azt hittem, maga is benne van…

-          Miben vagyok benne? – vált kissé türelmetlenné a nő hangja, miközben Castle is érdeklődve figyelt.

-          Hát, felhívta az ügynökséget egy pacák, ahol dolgozom, és közölték, hogy ma este erre a címre kell kijönnöm, és előadni magának egy műsort. De nem a szokványos műsort kérte, nem sztriptízt, vagy ilyesmit… - hadarta szinte egy levegővétellel a férfi, miközben Kate gyanakodva nézett rá.

-          Mit kért? – sürgette a kérdéssel a folytatást, mire a tengerész tovább beszélt.

-          Azt akarta, hogy úgy adjam elő a műsort, mintha egy pár lennénk… érti, hogy értem, nem? És kikötés volt, hogy csak akkor nyomhatom le, ha Mr. Castle-el érkezik… maga az, ugye? – bökött most fejével a döbbenten rámeredő íróra, mire az, bólintott.

-          Ki? Ki telefonált? – rántotta vissza a férfit Kate, de az, megvonta a vállát.

-          Fogalmam sincs. Nem mutatkozott be, azt mondta, a pénzt még ma este megkapom, ha elvégeztem a dolgom…

-          Hogyan adná oda a pénzt? – ütötte tovább a vasat Kate, akinek ugyan fogalma sem volt, hogy Simonnak, mi volt a célja ezzel, de abban biztos volt, hogy ő a rejtélyes megrendelő.

-          Egy bárba hívott, azt mondta, meg fogom ismerni, és akkor kifizet, de feltétel volt, hogy mindent részletesen el kell mesélnem. Főként azt, hogyan reagál Mr. Castle a látványomra – fűzte hozzá, és arcán látszott, még most igazán érti a kérést – ha engem kérdeznek, szerintem, odáig van, Mr. Castle-ért… - húzta el a száját undorodva, majd Kate felé fordult. – elvégeztem a munkám?

-          Nem! – vakkantotta oda a férfinak, mire az, várt néhány pillanatot, majd félve megkérdezte.

-          Elvégezzem? – jött a halk kérdés, mire Castle és Kate egyszerre morrantak rá.

-          Ne! – dörrent a hangjuk, mire az idegen összerándult ijedtében.

-          Akkor elmehetek? – kérdezett újfent, remegő hangon, de Kate megrázta a fejét.

-          Nem! Itt marad, és a segítségünkre lesz, hogy elkapjuk a megrendelőt. – mondta, miközben már a mobilja után kutatott, és Javi számát tárcsázta.

-          Nem fújja fel egy kissé a dolgot, hölgyem? Elvégre csak egy meglepetés az egész, ártatlan tréfa… gondolom… - jegyezte meg a férfi, de azonnal elhallgatott, amikor Kate gyilkos pillantásával találta szemben magát.

-          Én a maga helyében inkább csendben figyelnék, és azon törném a fejem, hogyan segíthetnék – szólalt meg Castle okoskodón, majd folytatta – ilyenkor roppant dühös tud lenni, nem igazán szereti, ha meglepik. Maga még örülhet, hogy csak a jelvényét dugta az orra alá. Amikor én legutóbb megleptem, majdnem lelőtt– magyarázta mindent tudón, felidézve a pillanatot, amikor Kate-t Nikkivel azonosította egy őrült, ő pedig, egy üveg borral jelent meg nála, miközben agya folyamatosan azon zakatolt, vajon Simon így akarta-e elérni, hogy ő eltűnjön Kate közeléből. Talán azt hitte, ha féltékennyé teszi, azzal eléri, hogy végérvényesen szakítson a nővel, és soha többé ne akarja látni? De honnan sejtené, hogy gyengéd érzelmeket táplál Kate iránt? És egyáltalán, miből gondolta, hogy sikerrel jár? – záporoztak fejében a kérdések, mígnem Kate hangja rántotta ki gondolatai közül.

-          Espo! Gyertek a lakásomra, lenne egy kis munka! – utasította társait a nő, majd kinyitva a bejárati ajtót, széles mozdulattal befelé mutatott – fáradjon beljebb, hadnagy! – gúnyolódott a férfival, aki nagyot nyelve, kínosan feszengve engedelmeskedett, hogy aztán helyet foglalva a kanapén, ismét töviről hegyire minden elmeséljen a titokzatos megrendelőről. Amíg Castle a konyhában tevékenykedett, Kate az ismeretlennel szemben ült, és folyamatosan figyelte, akinek ettől egyre kényelmetlenebbé vált a helyzet.

-          Amúgy David vagyok, David Larosse – jegyezte meg halkan, barátságos hangot megütve, hogy megtörje a feszültséget – Ön pedig, Kate, ugye? – mosolygott a nőre, de Kate nem mosolygott vissza, ő pedig, zavartan vakarta meg feje búbját – én tényleg nem értem, mire jó ez az egész. Én csak kaptam egy feladatot, amit végre kellett hajtanom. Azt sem tudom, ki a fickó, aki megrendelte, szóval…

-          Adott magáról személyleírást, ami alapján megismerheti majd a bárban? – hagyta figyelmen kívül a szóáradatot Kate, miközben Castle három csésze kávéval a kezében tért vissza hozzájuk, melyek közül egyet a nőnek, egyet Davidnek nyújtott, aki hálásan mosolyogva fogadta el.

-          Csak annyit mondott, hogy egy virág lesz a gomblyukában… - gondolkodott a válaszon a férfi, mire Kate közelebb hajolt.

-          Milyen virág? – csapott le a kérdésre, mire az, megrántotta a vállát.

-          Nem tudom, talán… igen, vörös rózsát mondott – derült fel a képe a férfinak, hogy végre valahogy segíthet, mire Castle és Kate összenéztek.

-          Virágok a sírodon! – jelentették ki egyszerre, és egymásra mosolyogtak, miközben tekintetüket egy percre sem vették le a másikról. Mindketten ugyanarra gondoltak, hogy Simon így akar tisztelegni Castle könyve előtt.

-          Pedig, az a könyv nem is a legjobb munkám – húzta el a száját az író, mire Kate rámosolygott.

-          Nem te mondtad, hogy a rajongóid őrültek? Egy őrült nem válogat – csipkedte meg az írót, miközben igyekezett titkolni, hogy ő maga is egy a rajongói közül, és ő maga is olvasta a könyvet. Nem volt azonban szerencséje, mert az író éber volt, és azonnal lecsapott.

-          Talán te is egy ilyen őrült rajongó lennél? – húzta fel a szemöldökét incselkedve, majd amikor Kate csak megforgatta a szemét, folytatta – ismerted a könyv címét, márpedig azt, csak azok tudják, akik olvasták – jelentette ki diadalittasan, mire Kate elhúzta a száját.

-          Csak emlékeztem az első ügyünkből kifolyólag, amikor az alapján gyilkoltak. Ez minden – bagatellizálta el a dolgot, mire Castle nem válaszolt, csak somolyogva elraktározta magában a történéseket.

-          Elnézést, hogy megzavarom ezt az aranyos csevelyt, de mikor mehetek haza? – törte meg a pillanatot David türelmetlen nyafogása, amikor kopogtattak az ajtón, és Javi jelent meg mögötte.

-          Most! – felelte Kate magabiztosan, majd a kérdőn rápillantó Javira nézett – ezt a fickót valószínűleg Simon bérelte fel, hogy előadjon egy magánszámot, de csak akkor, ha Castle is velem lesz – tájékoztatta röviden a nyomozót, aki legalább olyan döbbent arcot vágott, mint egy órával korábban ők. – egy bárban beszéltek meg találkozót, hogy ott fizeti ki…

-          Egy pillanat! – szakította meg Javi – jól értem, hogy Simontól egy sztriptíz táncost kaptál, aki csak Castle jelenlétében műsorozhatott?! – vidult fel Javi képe, és arcán látszott, alig bír magával, hogy fel ne törjön a kacagása, míg Ryan zavartan bólintott a férfi felé.

-          Lényegében véve, igen – szűrte a fogai között a választ Kate, majd folytatta – vidd el a bárba, és figyeld meg, ki várja, aztán hozd be a pasast! – zárta rövidre a témát, és Javinak elég volt belenéznie az elsötétülő tekintetbe, hogy tudja, a nyelve hegyére kívánkozó csipkelődést ezúttal kénytelen lesz lenyelni, így csak bólintott, és Daviddel a jobbján útnak is indult. – Szerinted is Simon szórakozik velünk? – fordult most Castle felé a nő, miközben becsukta az ajtót, mire az író nagyot sóhajtott.

-          Szerintem is – értett egyet a nővel, aki értetlenkedve rázta meg a fejét.

-          Csak tudnám, mi a jó neki ebben? – huppant le a fotelba tanácstalanul, mire Castle is melléült.

-          Fogalmam sincs – hazudta szemrebbenés nélkül, és éppen folytatta volna, amikor megcsörrent a telefonja, ő pedig, nagyot nyelve nyúlt érte. A kijelzőn megint egy ismeretlen szám villogott. – talán most megkérdezhetjük tőle…