Regénybe illő élet 19. rész

19. rész

Castle mélyen magába szívta a nőből áradó friss cseresznyeillatot, miközben úgy érezte, minden egyes levegővétel csak olaj vágyainak tüzére. Nagyot nyelve hajolt még közelebb, miközben már csak arra tudott gondolni, hogy megcsókolja a nőt, aki legnagyobb örömére, úgy tűnt, egyáltalán nem tiltakozik ellene. Ajka éppen csak súrolta a nő ajkát, kiélvezve a pillanatot, várva arra, hogy Kate megnyitva előtte ajkát, engedjen, amikor hirtelen diszkrét torokköszörülés zavarta meg őket.

-          Bármibe is fognátok éppen, várjatok vele, amíg elhagyom a lakást, és tiszta lesz a terep! – hallották meg Martha élénk, visszafogott derűt, sejtető hangját, mire mindketten, égő arccal, zavartan távolodtak el a másiktól.

-          Nem készültünk semmire, és nem akartunk belefogni semmibe – igyekezett azonnal mindent tagadni az író, kerülve Kate pillantását, mire Martha sokat sejtő mosollyal kacsintott rá.

-          Persze, hogy nem, kisfiam! – rázta meg a fejét úgy, mint, aki egy szavát sem hiszi, miközben lelke mélyén öröm járta át. Bízott benne, hogy a fiatalok egymásra találnak, és noha aggódott az ügy miatt, amibe fia ismét keveredett, remélte, hogy a kényszerű együttlét közelebb hozza őket egymáshoz. Abból, ahogy Kate zavartan kerülte a pillantását, és abból, ahogy fia vadul gesztikulálva, felháborodva tagadott, sejtette, hogy jó úton haladnak. Úgy döntött, még nem mondja el nekik, mennyi mindent megtudott Mattie-től, inkább meghagyja őket abban a hitben, hogy a kapcsolatuk, illetve a most közöttük lévő, megoldásra váró feszültség, még az ő titkuk. – nos, akárhogy is, nekem mennem kell! Úgy döntöttem, Párizsba viszem Alexist, szóval… khm… - köszörülte meg torkát sokat mondón, miközben várakozón nyújtotta kezét tenyérrel felfelé fia felé – kellene egy kis hozzájárulás.

-          Anya, nem nyaralni mész! – húzta el a száját Castle, mire Martha megrántotta a vállát.

-          Tudod te, mibe kerül a bujkálás?

-          Ki mondta, hogy bujkálnotok kell? – replikázott vissza Rick, de keze már a zakója belső zsebében kutatott hitelkártyája után.

-          Nem kellett mondani, kitaláltam! Nem Mattie volt az egyetlen, aki látta a leveleidet, Richard! Mit gondolsz, ki vitte őket a dolgozószobádba? – húzta fel a szemöldökét, kiteregetve kártyáit a nő, mire nemcsak Castle-nek, de Kate-nek is tátva maradt a szája. – először nem értettem, miért akarod, hogy eltűnjünk, aztán eszembe jutott az a flúgos, és Mattie. Vele van összefüggésben?

-          Talán – próbálta elkerülni az egyenes választ Rick, miközben arra próbált rájönni, anyja vajon az utolsó levelet is látta-e.

-          Ha igen, akkor sem értem, mi miért lennénk veszélyben? Hitesd el vele, hogy írsz róla egy könyvet, és kész! Értem is számtalan ilyen bolond rajongott – legyintett a kezével Martha, mire Kate és Castle megkönnyebbülten sóhajtottak. Minden jel arra mutatott, hogy a nő nem veszi elég komolyan a levelet, miközben, az, tovább beszélt – az egyik például, követelte, hogy menjek hozzá feleségül, még téged is a nevére vett volna. Joelnek hívták. Joel Lipstick! – merengett el Martha, mire Rick szörnyülködve horkant fel.

-          Lipstick?! Richard Lipstick lettem volna? - rázta meg a fejét borzongva – Rick Lipstick! Úgy hangzik, mint egy fertőző betegség! – rázkódott meg látványosan, mire Kate oldalba bökte.

-          Miért? Dallamos – vigyorgott rá csúfondárosan, mire Castle résnyire szűkült szemmel mérte végig, miközben közelebb lépett, és gonoszkodva mosolyodott el.

-          Gondoljon a kávéjára, nyomozó, amitől egyre távolabb kerül! – fenyegette meg ismét a forró csoda hiányával, mire Kate visszagrimaszolt, Martha pedig, mosolyogva rázta meg a fejét.

-          Még mielőtt ismét belemelegedtek, útnak indulok. Még Alexist is fel kell vennem, és nem késhetjük le a gépet – indult az ajtó felé, miközben finom, nőies mozdulattal húzta ki fia ujjai közül annak hitelkártyáját.

-          Ne terheld meg nagyon! – kiáltott anyja után, de az, csak színpadias mozdulattal legyintett, és már be is zárta maga mögött az ajtót, Castle pedig, savanyú képet vágva állapította meg, hogy infarktus közelbe fog kerülni, amikor majd kézhez kapja a számlát.

-          Nos, Castle, ketten maradtunk, hol a kávém? – szakította ki rémképei közül a férfit Kate, mire az, felhúzva szemöldökét nézett rá.

-          Milyen kávé, Beckett nyomozó? Tudtommal nem érdemli meg – emlékeztette a büntetésre Castle a nőt, mire az, nagyot sóhajtott.

-          Igazad van, nem jár kávé. Kénytelen leszek venni magamnak – indult el ő is az ajtó irányába, miközben magában lassan számolni kezdett. Jól ismerte az írót, és tudta, hogy hamar feladja a sértettségét, és nem is kellett csalódnia. Alig jutott el háromig, Castle hangja állította meg.

-          Várj! Hajlandó vagyok kávét készíteni neked, de csak azért, mert segítesz ebben az ügyben – hajlott a megegyezésre az író, úgy, hogy egyikük büszkesége se sérüljön, mire Kate várt néhány másodpercet, majd megfordult.

-          Rendben, elfogadom – bólintott, majd a konyha felé indult, és ruganyos mozdulatokkal ugrott fel az átadó pult előtti székre, így várva a kiszolgálást. Castle észrevétlenül engedte ki a tüdejében rekedt levegőt, miközben a kávéfőző felé indult. Tudta, hogy Kate csak játszik vele, és esze ágában sincs kávé nélkül távozni, ahogy azt is tudta, hogy a nő ismeri őt, és tisztában van vele, hogy meg fogja állítani, mégsem mert ezúttal másképp reagálni, mint ahogy a nyomozó várta. Megtehette volna, hogy kitart a büntetés mellett, és hagyja elmenni, de ezzel saját magát is büntette volna. El kellett ismernie, hogy élvezte az efféle évődéseket, és noha, többnyire ő maradt alul, még az is tetszett neki. Szerette, ahogy megjelenik a magabiztos mosoly a nő szája sarkában, szerette látni, ahogy Kate megpróbálja elrejteni előle a győzelem mosolyát, sikertelenül, és szerette látni, hogy a nyomozónő ugyanúgy élvezi ezeket a csatákat, ahogy ő. Visszacsempészte a régi szép időket, ő pedig, boldogan fürdőzött benne. Miközben bekészítette a kávét, gondolatai az ügy köré kalandoztak, melynek köszönhetően ismét egy csapatot alkotott Kate-tel. Folyton azon járt az esze, ki lehet a férfi, és miért szemelte ki magának a családját. Mi köze lehet Alexisnek, vagy az anyjának a könyveihez? Vajon, biztonságban tudhatja őket? – Minden rendben lesz, Castle. Nem esik bajuk! – rántotta ki gondolatai közül Kate, mintha csak olvasott volna bennünk, mire a férfi halványan elmosolyodott.

-          Tudom, vagyis remélem – sóhajtott mélyet, miközben helyet foglalt a nő melletti széken – csak egyszerűen nem értem, miért pont őket szemelte ki magának.

-          Nem akarja őket bántani, Castle! Ha őket akarná, már megtette volna – magyarázta türelmesen a nő, gyengéd meggyőzőerővel a hangjában – nem kellett neki másra, csak hogy felhívja magára a figyelmedet, és kiemelje őt a többi zakkant közül, ahogy nevezted a rajongóidat.

-          Nem mindet neveztem annak! Mondtam, hogy tisztelet a kivételnek! – javította ki a nőt Castle tudálékosan, mire Kate elhúzta a száját, ő pedig, elkomolyodva folytatta – nem tartanék most itt, ha te nem vagy. Még ennyit sem tudtam volna meg róla, pusztán azt, amit a könyvesboltban az a srác elmondott.

-          Gondolhattad volna, hogy nem hagylak magadra egy ilyen ügyben – felelte Kate a vallomásra, és nem tudott parancsolni az ösztöneinek. Úgy érezte, muszáj megérintenie a férfit, így is bizonyítva, hogy nincs egyedül. Olyan elesettnek tűnt, annyira kétségbeesettnek, hogy a következményekkel nem számolva simított végig az ingből kilátszó, meztelen alkarján.

-          Nem voltam veled tisztességes Kate. Eltűntem, anélkül, hogy elmondtam volna, csak időre van szükségem, hogy megemésszem a dolgot… - sóhajtott ismét mélyet a férfi, miközben tekintetét rabul ejtette a karját lágyan simogató, kecses ujjakban végződő kéz.

-          Én sem voltam az, Castle. – ejtette ki nehezen a szavakat Kate, mire a férfi megrázta a fejét.

-          Sosem védeném magam ezzel veled szemben – jelentette ki határozottan, majd felemelve fejét, elszakítva pillantását a puha kézről, nézett mélyen a nő gyanúsan csillogó zöldes-barna szemébe, majd lassan közelebb hajolt. Tudta, érezte, hogy most nem zavarhatja meg őket semmi, most kell cselekednie, majd vállalni a következményeket. Miközben vadul dübörgő szívvel tartotta vissza lélegzetét, ajkát finoman a nőéhez érintette, és felsóhajtott, amikor megérezte, hogy Kate nem távolodik el, hanem még inkább közelebb húzódik hozzá, és ajkát résnyire nyitva invitálja beljebb. Nem is késlekedett sokáig, lehunyt szemmel vette birtokba a cseresznyeajkakat, és hívta édes táncra a nő nyelvét, aki boldogan engedett a csábításnak. Nyelvük finoman, puhán találkozott, és kezdett bele a már jól ismert koreográfiába, miközben mindketten úgy érezték, erre a csókra éheztek már hetek óta. Miközben Castle a nő derekára fonta a karját, Kate a férfi hajába túrva hagyta, hogy magához szorítsa, és így merüljenek el még inkább a csók ízében, amikor hirtelen éles zaj ütötte meg a fülüket.