15. rész
Kate
visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy két társa némán tekintetet vált
egymással, így jelezve, hogy ki is kezdje, miközben szíve majd’ kiugrott a
helyéről. Tapasztalt nyomozó lévén, tudhatta, hogy gyermeki naivság a részéről
abban reménykedni, hogy talán már most áttörő bizonyítékot találtak, mégis a
hatodik érzéke, egyfajta ösztön, amit sosem vallott volna be az írónak, de
amiben mindig is hitt, és amire olykor hallgatott is, most azt súgta,
fordulatot vehet az ügy. Érezte, hogy amit a fiúk találtak, kilendíti őket a
holtpontról. Gondolatainak menetét Espo hangja zavarta meg, ahogy finoman
megköszörülve a torkát, átvéve az elsőbbséget társától, belefogott
mondandójába.
-
A telefontársaság együttműködő volt, és viszonylag
gyorsan megkaptam az áldozat híváslistáját – kezdte a tényekkel kimért hangon
Javi – látszólag semmi érdekes nincs benne, sőt, azt mondhatnám, hogy a XXI.
századi emberhez képest, igen keveset telefonált. Viszont, volt valaki, akit
rendszeresen hívott, naponta többször is, és a hívások sosem tartottak
két-három percnél tovább, vagy még addig sem. – nyújtott át egy papírt
felettesének a nyomozó, melyen az összes telefonszám látható volt, a hívás idejével
együtt, és amelyek között vastag, zöld filctollal volt kiemelve az, amelyikről
beszélt – utánanéztem a számnak, egy bizonyos Jeffrey Winston a tulajdonosa,
pszichiáter, itt lakik Manhattanben. – nyújtott át még egy cetlit, az említett
férfi címével.
-
Az érdekessége a dolognak, hogy a lakásán találtam egy
naptárt, amibe piros betűkkel volt írva ennek a fickónak a neve, méghozzá ma
reggelre! – szólalt meg most Ryan is, mire Kate elgondolkodva harapta be alsó
ajkát.
-
Mi köze lehet ennek a nőnek egy pszichiáterhez? –
gondolkodott hangosan, miközben maga elé vetítette az áldozat képét. Attól
eltekintve, hogy egy sikátorban találtak rá, rendezettnek tűnt a külseje, és
noha, nem a legújabb, legdrágább divatot követte, mégsem nevezhette
elhanyagoltnak. A szolid farmer, és blúz, melyet viselt, valamint az egyszerű,
szürke blézer, és a látszólag gondosan ápolt frizura, nem árult el semmit abból,
miért vette volna fel ilyen rendszeresen a kapcsolatot egy elmeorvossal.
-
Talán a pszichiáter a titkos rajongóm! – kotyogott
közbe Castle, mire mindannyian kérdőn fordultak felé, ő pedig, folytatta – gondoljatok
csak bele! A mondás is úgy tartja, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr, és
fordítva. Talán annyi elmeháborodottat kezelt, hogy a végén az ő elméje is
elborult…
-
Kötve hiszem, hogy egy pszichiáter ne venné észre magán
a tüneteket, és ne kezelné ki magát – húzta el a száját lekicsinylőn Javi, mire
Castle csúfolódó fintort vágott.
-
A gyógyuláshoz vezető út első lépcsője, hogy felismerd,
hogy beteg vagy. Amennyiben nem tudsz róla, hogy beteg vagy… - oktatta ki a
férfit tudálékosan, mire Javi közbeszólt.
-
Ó, akkor ez a magyarázata, hogy te még mindig nem állsz
kezelés alatt a C.I.A paranoiád miatt! – gúnyolódott rosszindulatúan, mire
Castle kissé közelebb lépett, és komolyan nézett a sötét, mogyoróbarna
szemekbe.
-
Az nem paranoia! Egyszer igazam lesz, és akkor, kedves
barátom, te leszel az első, aki bocsánatot kér! – jósolta meg a jövőt
baljóslatú hangon, mire Ryan nagyot nyelve nézett Espora, aki csak
hitetlenkedve húzta gúnyos mosolyra a száját, így jelezve, hogy még mindig nem
hisz a dologban, és őrültségnek tartja.
-
Fiúk! Visszatérhetnék a jelenbe, és ehhez az ügyhöz? –
pirított rájuk Beckett, félbeszakítva a társalgást, mire mindhárom férfi
félszegen nézett rá, ő pedig folytatta – Ryan, mit tudtál még meg az
áldozatról?
-
A lakása meglehetősen puritán, és szegényesen
berendezett, a papírjai alapján pedig, orosz bevándorló, aki alig két éve
érkezett az Egyesül Államokba. A szomszédok szerint, nem igazán barátkozott
senkivel, magának való lány volt, és annak ellenére, hogy mindennap eljárt
otthonról, nem tudták megmondani, hogy dolgozott-e valahol, és ha igen, hol. –
felelt a kérdésre Ryan a tőle megszokott precizitással, miközben Kate már
elhagyva a pihenőt, a kabátjáért nyúlva fordult felé.
-
Futtassátok le az adatbázisban! Ha nemrég érkezett az
országba, és erről papírjai is vannak, akkor a bevándorlási hivatalnál kell,
hogy legyen róla valami. Úgy tudom, be kell jelenteni, ha munkát kap, stb.,
szóval lássatok hozzá! – utasította embereit, akik azonnal bólintva láttak
munkához – Castle és én felkeressük a pszichiátert! – fűzte hozzá, majd a
válaszukat meg sem várva, a lift felé indult, az író pedig, mint mindig, most
is hűségesen követte.
Kate egyre
türelmetlenebbül pillantott az órájára, miközben az előtte ülő, szőke, 30-as
éveinek elején járó titkárnő, rájuk sem figyelve, bőszen csak a monitort nézve,
gépelte a mellette heverő aktából a sorokat. Ujjai olyan fürgén szántották a
billentyűzetet, hogy félő volt, az, meggyullad a terhelés alatt. Castle
kíváncsian sétálgatott körbe a hatalmas, iroda előtti fogadóteremben, ahol a
falnak szinte minden négyzetcentiméterén bekeretezett oklevelek hirdették, hogy
tulajdonosuk a szakma legelismertebb tagja, és amiken kivétel nélkül a
pszichiáter neve állt. Ahogy arrébb sétált, komótosan állt meg a titkárnő
asztala mellett, és érdeklődve nyúlt az
asztal szélére elhelyezett örökmozgó felé, mely azonban most nyugalomban
pihent. Az öt kis golyó mozdulatlanul várta, hogy valaki útjára indítsa őket,
és Rick úgy érezte, ő az a személy, akire vártak. Óvatosan, remélve, hogy a
titkárnő nem veszi észre, megfogta a jobb oldali kis golyót, és finoman elhúzta
a többitől, majd elengedte, és kisfiús izgatottsággal várta, hogy nekiütközzön
a másik, még nyugalomban lévő négynek, hogy aztán a túl végen lévő utolsó golyó,
felvéve az ősi ritmust, mozgásba lendüljön. Éppen akkor azonban, amikor a
fizika törvényének engedelmeskedve, megtörtént volna, amire várt, a titkárnő,
elrontva ezzel a játékot, megálljt parancsolt, és határozottan fogta meg a
fémgolyót.
-
Mit is mondott, hogy hívják? – nézett kutatón, szigorú
tekintettel az íróra, de annak nem volt ideje válaszolni, mert Kate lépett oda,
aki eddig fejcsóválva figyelte Castle minden mozdulatát, és már akkor tudta,
hogy nem állja majd meg piszkálás, és nyúlkálás nélkül, amikor még csak az
asztal felé közelített.
-
Kate Beckett nyomozó, a gyilkosságiaktól! – villantotta
fel ismét, már másodjára a jelvényét, de legnagyobb bosszúságára, ezúttal sem
váltott ki semmi reakciót a nőből, akinek nyilván jégcsap volt a jele az
óvodában, legalábbis Kate szerint – a főnökéhez jöttünk!
-
Igen, ezt már mondta – húzta el a száját unottan a nő,
majd ismét a monitorra szegezte a tekintetét, ujjai pedig, felvették a gépírók
által ismert pózt, amikor minden ujjnak megvan a maga helye és szerepe. Láthatólag
készen állt ismét a gépelésre fordítani minden figyelmét – én meg azt mondtam,
hogy a főnöknél éppen beteg van, és nem lehet félbeszakítani az ülést.
-
És mégis, mikor lesz ideje a rendőrségre? – fújtatott
dühösen Kate, mire a nő, a vele szemben lévő faliórára nézett.
-
Még legalább negyven perc – felelte a legkisebb együtt
érzés nélkül a hangjában, mire a nyomozónő először mély levegőt vett, majd
szokatlanul kedves mosollyal az ajkán fordult a nő felé.
-
Tudja mit? Nekem nincs annyi időm! – vágta rá, majd
amikor a titkárnő gyanakodva húzta össze a szemét, folytatta – ez itt – mutatta
fel ismét a jelvényét – szerencsére, bárhova belépő, amolyan V.I.P jegy! –
vetette oda flegmán, és a választ meg sem várva, nyomában a döbbent íróval,
egyenesen a nagy, mahagóni ajtó felé indult. A titkárnő, mint egy riadt madár
rebbent ki az asztal mögül, mely eddig elzárta őt a vendégektől, de már nem
tudta utolérni őket, így alig néhány másodperc múlva, Kate szembetalálhatta
magát egy 40-es éveinek végén járó, őszülő halántékú, öltönybe bújt férfi
meglepett, szürke szemével, és egy alacsony, ritkuló hajú, vékony, bézs
mellényt, és hozzá fehér inget, szürke nadrágot viselő férfi riadalmával.
-
Mégis, ki a fene maga, és hogy képzeli, hogy megzavarja
a kezelést?! – pattant fel a fotelből a szürke öltönyös férfi, akinek kezében
lévő mappája hangos csattanással landolt a mögötte található, barnára lakkozott
asztalon, miközben sűrű szemöldökét morcosan vonta össze hideg tekintete felett.
-
Elnézést, én mondtam neki, hogy nem lehet csak úgy… -
szabadkozott a titkárnő, akin Kate most először látott érzelmet, mióta
találkoztak, ez azonban, inkább volt félelem, és alázat, mint az a nyugodtság,
amit eddig tükrözött.
-
Nem érdekel a magyarázata Cheryl! Mit gondol, minek
tartom?! – förmedt a nőre agresszívan a pszichiáter, mire a titkárnő,
láthatólag a sírógörcsöt visszafojtva, csak bólogatott.
-
Kate Beckett nyomozó vagyok… - törte meg a férfi
kifakadását Kate, mire az, döbbenten meredt rá, ő pedig, folytatta volna, de
ekkor az események olyan fordulatot vettek, amire egyáltalán nem volt
felkészülve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése