Regénybe illő élet 17. rész

17. rész

Castle a nélkül emelte füléhez a telefont, hogy a kijelzőre akár egy pillantást is vetett volna, miközben tekintetét még mindig nem vette le a nyugalmat sugárzó zöldes-barna szemekről. Annak ellenére, hogy Kate is érezte, ahogy a szíve gyorsabb ütemre vált, minden igyekezetével megpróbált nyugodt maradni.

-          Castle! – szólt bele a készülékbe az író magabiztos, határozott hangon, miközben pulzusa az egekbe szökött. Agya, mint egy mozivászon vetítette elé a legborzasztóbb lehetőségeket, és szinte már hallotta, ahogy Simon önelégülten számol be egy újabb hulláról, hogy így tegyen tanúbizonyságot bátorságáról.

-          Espo vagyok, Beckett veled van? – csendült fel a jól ismert, de egyáltalán nem várt hang a vonal túlvégén, és az írónak szüksége volt néhány másodpercre, hogy felfogja, nem az őrült rajongója keresi – Castle?! Ott van? – vált kissé türelmetlenebbé Javi hangja, miután nem válaszolt a férfi a kérdésére.

-          Ő, igen, persze, hogy itt van! De miért engem hívogatsz?! A frász kerüldözött! – tolta le sértetten a nyomozót Castle, miközben némán artikulálva adta a mellette álló nő tudomására, hogy társa van a vonalban, mire bosszús fújtatás volt a válasz.

-          Talán azért, mert Beckettet sehogy sem érem el! – adott magyarázatot Javi – add neki a telefont! – utasította az írót, aki egy pillanatig hezitált, majd gondolt egyet, és ahelyett, hogy úgy cselekedett volna, ahogy kérték tőle, kissé eltartva a fülétől a készüléket, oda sem pillantva érintette meg a képernyőt.

-          Inkább kihangosítalak – keresett arany középutat az író, mire Javi beletörődve, tovább beszélt.

-          Próbáltalak hívni, de ki vagy kapcsolva – közölte a nővel köszönés helyett, mire Kate, automatikusan nyúlt a zsebébe, és halászta elő saját telefonját, mely, legnagyobb meglepetésére, valóban nem mutatott aktivitást. Bosszankodva állapította meg, hogy Mattie látogatása, majd a levelek, elterelték figyelmét arról, hogy fel akarta tölteni a mobilt. Miközben magában megfogadta, hogy első dolga lesz töltőre tenni a készüléket, közelebb hajolva az íróhoz, szólalt meg.

-          Lemerültem. – felelte röviden, tömören – mit tudtatok meg a bevándorlásiaknál? - terelte a szót az ügyre azonnal, miközben minden erejével azon volt, hogy elterelje figyelmét az író finom illatáról, testének melegéről, és arról, hogy lehelete a fülét csiklandozta.

-          Megkaptunk minden adatot Moira-ról. Ahogy már mondtuk, két éve költözött ide, Ukrajnából, Kijevből, és azonnal jelentkezett, hogy letelepedési engedélyt kérjen. Megkapta a vízumot, majd az érkezése után nem sokkal, fodrászüzletet nyitott.

-          Így már értem! – kotyogott közbe Castle diadalittasan, mire Kate összeráncolt szemöldökkel nézett rá, ő pedig, folytatta – fodrász, csapos… mindegyik lelki szemetesláda, és Jeffrey is azt mondta, hogy Moira képzetlen pszichológusnak gondolta magát, akinek tanulás nélkül is van tehetsége ahhoz, hogy ápolja mások lelkét. Tulajdonképpen ezt csinálják a fodrászok, nem? – tette fel a kérdést, de azonnal meg is válaszolta azt – meghallgatják nyírás közben a lelki nyavalyákat, és kéretlen tanácsokkal látnak el! Így kerülhetett kapcsolatba Simonnal is!

-          Ezek szerint a vendégei között kell keresnünk. Csodálatos! – húzta el a száját örömtelenül Kate – mennyi vendége lehetett?

-          Arról fogalmam sincs, de Ryan és én elmegyünk az üzletbe kicsit körülszimatolni. Talán vezetett valami nyilvántartást a vendégeiről, naptárban, stb. – ajánlotta Javi, mire Kate halványan elmosolyodott. Elégedettséggel töltötte el, hogy embereivel ekkora összhangban vannak. Ki sem kellett mondania, amire gondolt, a férfi szinte olvasott a gondolatai között.

-          Kivéve, ha fodrásznak is olyan volt, mint pszichológusnak – jegyezte meg gúnyosan Castle, mire Kate nagyot sóhajtott.

-          Reménykedjünk benne, hogy nem – vonta meg a vállát, majd röviden elköszönt társától, és az autó felé vette útját.

-          Most, hova megyünk? – kérdezte látszólag csupán érdeklődve Castle, de a hangsúlyból, amit használt, Kate-nek azonnal feltűnt, hogy amennyiben céltalanul bolyonganának, az írónak lenne ötlete.

-          Hova kellene? – kérdezett vissza válasz helyett a nő, miközben beültek az autóba, és most várakozón nézett az íróra, akinek gondterhelt arcáról, azonnal megállapította, hogy valóban lenne terve.

-          Csak arra gondoltam, szóval, ha nincs más dolgunk, és neked is megfelel… - nyögte zavartan a férfi, megkerülve az egyenes választ, miközben ujjával az ajtó kilincset piszkálta.

-          Castle! Bökd ki! – fogyott el a nő türelme, mire Castle nagyot sóhajtott.

-          Hozzám! Menjünk fel hozzám! – bukott ki a férfiból, mire Kate-nek elakadt a szava, és döbbenten meredt rá. Annak ellenére, hogy érezte, közelebb kerültek egymáshoz, és az eltelt két hét óta már a férfi is több jelet mutatott arra, hogy megbocsátana, most mégis, váratlanul érte a meghívás, és elképzelni sem tudta, vagyis inkább nem akarta, mi történne az író lakásán.

-          Tessék? – hallatszott őszinte döbbenet a nyomozónő hangjában, és Ricknek elég volt egy pillantást vetnie a meglepett arcra, az összeráncolt szemöldökre, hogy rájöjjön, milyen kétértelműen fogalmazott.

-          Mármint, nem úgy hozzám! Vagyis, igen, hozzám, de nem úgy, vagyis nem azért, szóval… ah! – túrt bele idegesen sűrű, barna hajába, mire Kate elnézőn mosolyogva nézett rá. Már az első mondat után tudta, hogy félreértett valamit, mégsem szólt közbe, úgy döntött, hagyja, hogy a férfi saját maga evickéljen ki abból, amibe belemászott. – szóval, csak azért akarom, hogy felmenjünk hozzám, mert muszáj beszélnem anyámmal. – sóhajtott nagyot, mire Kate is elkomolyodott, úgy várta a folytatást – szeretném, ha Alexisszel elutaznának valahova, amíg lezárjuk ezt az ügyet.

-          Megértem. – bólintott Kate, majd indított, és besorolva a sűrű new york-i forgalomba, a kocsit a férfi lakása felé vezető útra kormányozta – addig úgysem tudunk tovább lépni, amíg a fiúk nem végeznek Moira üzletében, szóval, van egy kis időnk.

-          Köszönöm – nézett hálásan a nőre Rick, aki biztatóan mosolygott vissza rá.

-          Mindig – motyogta maga elé olyan halkan az összetartozásukat, kifejező szót, hogy az író szinte nem is értette, mégis szíve megtelt reménnyel, amiért ismét ezt a szót használta a nyomozó. Egy ideig némán folytatták útjukat, miközben Castle folyamatosan azon rágódott, hogyan hozhatta magát ilyen helyzetbe, éppen most, amikor egy puskaporos hordón ülnek, és amikor egy rossz kijelentés bármikor veszekedést szíthat közöttük. Bármennyire is tudta, hogy képes megbocsátani a nőnek, és csak arra vágyott, hogy ismét a karjaiban tartsa, nem akarta így lerohanni. Közeledni akart hozzá, megmutatni neki, hogy tényleg teljes szívéből megbocsátott.

-          Kate… én sajnálom az előbbit… - köszörülte meg torkát félénken a férfi, mire a nő futólag rápillantott.

-          Mit is? – kérdezett vissza, mire az író nagyot sóhajtott.

-          Azt, hogy olyan kétértelmű megjegyzést tettem – emlékeztette szégyenlősen, és mivel nem nézett a nyomozóra, nem láthatta az annak szája sarkában megbújó mosolyt, így folytatta – én tényleg csak anyám miatt… szóval, nem akarom, hogy azt hidd, azért akarlak felhívni magamhoz, hogy…

-          Pedig, lehet, hogy elfogadtam volna – rántotta meg nemtörődöm módon a vállát Beckett, miközben, megérkezve az úti célhoz, leparkolta az autót, mire Castle tátott szájjal nézett vissza rá, ő pedig pajkosan elmosolyodott, és kiugrott az autóból. Már megkerülte a kocsit, amikor a férfi még mindig az anyósülésen ücsörgött, és próbálta feldolgozni, amit halott – mi az Castle? Odafagytál? Gyere már! – szólt rá a nyomozó, mire Castle, erőteljesen megdörzsölve az arcát, mint, aki így akarja felébreszteni magát egy álomból, sóhajtott nagyot, és indult a nő után.

A lakás előtt Rick előhalászta a kulcsot, és elfordítva a zárban, szélesre tárva az ajtót, engedett szabad utat a nyomozónőnek, aki azonban, mihelyt belépett a lakásba, döbbent arccal torpant meg, és segélykérőn nézett a férfira, aki pár másodperc múlva követte.

- Ez meg micsoda?! – döbbent meg Castle is, miközben azon igyekezett, hogy tekintete magába fogadja a látványt, agya pedig, felfogja a képeket. Anyjával szemben egy számára vadidegen férfi ült, és amikor megérkeztek, azonnal felpattant a székről, és elé sietett.

- Mr. Castle, már nagyon vártam magát! Nem is tudja, mennyire vágytam arra, hogy megismerjem! – nyújtotta felé a kezét, mire Kate ösztönösen nyúlt a fegyvere után, Castle pedig, nagyot nyelve hezitált, hogy elfogadja-e a felé nyújtott kezet.