Regénybe illő élet 18. rész

18. rész

A magas, legalább 180 centi, barna hajú, 40-es éveinek végén járó, barna szemű férfi kissé kopott farmert, és világos inget viselt sötét zakója alatt. Haja a homlokába hullott, széles mosolya pedig, egy pillanat alatt hervadt le ajkáról, amikor észrevette, hogy az író hezitál elfogadni az üdvözlésre nyújtott kezet. Miközben lassan visszahúzta, tanácstalansággal vegyes szomorúsággal nézett a még mindig a kanapén üldögélő Martha felé, aki most felpattant, és rosszallón nézett a fiára.

-          Richard, az úr Jack Sullivan, üdvözölnéd, kérlek? – pillantott sokatmondón a fiára, mintha az, még mindig kisfiú lenne, akit figyelmeztetni kell a jólneveltség alapvető szabályaira.

-          És mi járatban van itt, Mr. Sullivan? – vette át a szót Kate hivatalos hangon, amivel sikerült elérnie, hogy ezúttal Martha lepődjön meg. Nem szokott hozzá, hogy a nyomozónő ilyen hangot használjon, és értetlenül nézett rá, de Kate csak a férfit fürkészte átható tekintettel, miközben időnként lejjebb vándorolt a szeme, hogy felfedezze a tetoválást a kézfejen. Legnagyobb csalódottságára azonban, annak bal keze a zsebében rejtve maradt.

-          Ő egy rajongóm, aki könyvet készül írni rólam – válaszolt a férfi helyett Martha, mire Kate és Rick sokatmondó pillantást váltottak.

-          Valóban? – húzta fel kérdőn a szemöldökét Rick – nem inkább magáról kellene könyvet írni?

-          Ó, az én életem unalmas, nem való könyvek lapjaira! – szabadkozott szerény mosollyal a férfi, miközben jobb kezével zavartan túrt bele hajába.

-          Ha anyámról akar könyvet írni, és az ő rajongója, miért örült nekem annyira? – tette fel a következő kérdést Castle, miközben figyelmét nem kerülte el, hogy Kate még mindig a pisztolyán tartja jobb kezét.

-          Az édesanyja folyton önről áradozik, rengeteget mesélt magáról, és égtem a vágytól, hogy megismerjem azt a férfit, aki így kitölti az életét – magyarázta Jack, miközben Martha szemét összehúzva nézett hol a nyomozóra, hol pedig, fiára. Érezte, hogy valami nem stimmel, de nem értette, mi bajuk lehet az előttük álló férfival.

-          Mit dolgozik, Mr. Sullivan? – vette át a szót ismét a nyomozó, mire Jack értetlenül nézett Martha-ra, aki csak megrántotta a vállát, így jelezve, hogy ő sem érti, mi folyik itt.

-          Könyvelő vagyok a Hold Banks-nél – válaszolta készségesen, miközben kényelmetlenül feszengve igazította meg zakóját.

-          Szabadságon van? – utalt arra a nyomozónő, hogy még csak kora délután van, és nem indokolt a férfi jelenléte, mire az, ismét Martha-ra nézett, de segítséget ezúttal sem kapott.

-          Nem… vagyis, igen. Illetve, nem, csak elengedtek… ebédelni! – köszörülte meg a torkát a férfi, akin látszott, egyre kényelmetlenebb a szituáció a számára.

-          Ebédelni? Délután kettőkor? – világított rá az egyértelmű hazugságra Kate, miközben azzal a pillantással mérte végig a férfit, amelyet a kihallgató szobában ülők számára tartogatott, és mint, mindig, most is sikerült elérnie, hogy Jack kizökkenjen, főként, miután a férfi tekintete végig szaladt a testén, és felfedezte a nadrágszíjba csúsztatott jelvényt, és pisztolyt.

-          Nem tudtam kivenni délben, szóval…

-          Mondja, Jack… ugye szólíthatom így? – kérdezte Castle, majd, amikor a férfi bólintott, folytatta – szóval, Jack, mióta rajong az anyámért?

-          Már egy ideje… - tért ki az egyenes válasz elől a férfi, amivel csak még gyanúsabbá vált, mire Kate és Castle ismét jelentőségteljes pillantást váltottak.

-          Mi van a zsebében? – kérdezett rá most Kate nyíltan arra, ami a legjobban érdekelte, mire Jack, azonnal kivette kezét a zsebéből, ő pedig, megnyugodva állapította meg, hogy nyoma sincs a tetoválásnak. Úgy tűnt, Castle is erre gondolt, mert ismét egymásra pillantottak. Már tudták, hogy nem Simon, a titkos levélíró áll előttük, és ez megnyugvással töltötte el őket, de mindketten érezték, hogy valami nem stimmel a férfi meséjével.

-          Semmi, igazán semmi! – tette fel mindkét kezét Jack aggodalmas képpel, de a következő kérdésre már nem jutott idő, mert Martha vágott közbe.

-          Elég legyen! Mégis, mit műveltek ti ketten a vendégemmel? – kérte számon mindkettejüket a nő, mire Castle megfogva az anyja karját húzta félre, kissé távolabb.

-          Inkább azt mondd meg, te mit művelsz! Ennél a fickónál még én is nagyobb rajongód vagyok! – bökött fejével Jack irányába az író, mire Martha széttárta a kezét.

-          Jól van, Watson, lebuktunk! Nem a rajongóm, vagyis nem abban az értelemben, mint azt állítottuk – rebegtette meg a szempilláit Martha ártatlanul, mire Castle először értetlenül nézett rá, majd a férfira, végül, amint felfogta a szavak értelmét, döbbenettel, vegyes felháborodással fordult ismét anyja felé.

-          De anya! Legalább 15 évvel fiatalabb nálad! – szörnyülködött olyan hangosan, hogy a szobában mindenki hallotta, mire Jack félszegen mosolygott, Kate pedig, ajkát beharapva igyekezett nem hangosan felnevetni, de Martha csak legyintett.

-          Éppen ez a lényeg! Friss! – kacsintott a fiára, aki látványosan rázkódott meg, majd elkomolyodva folytatta.

-          Nos, ideje lenne, mennie, mert beszélnem kell veled egy nagyon fontos dologról - sóhajtott nagyot, és elég volt az arcára néznie anyjának ahhoz, hogy tudja, fia most nem viccel. Némán bólintva, alig néhány perc alatt szabadult meg vendégétől, majd amikor Jack, az „ifjú” lovag távozott, fia felé fordult.

-          Mi a baj? – kérdezte komolyan, miközben helyet foglalt a kanapén, Castle pedig, letelepedett mellé.

-          Alexisnek és neked, el kellene utaznotok valahová, néhány napra, legfeljebb pár hét lenne belőle – kezdett bele, de Martha félbeszakította.

-          Mi történt? – nézett először fiára, majd, amikor onnan nem kapott választ, Kate felé fordult – Katherine! Mi történt? Miért kell elutaznunk, és Richard miért nem jön velünk?

-          Martha, hidd el, ez csak óvintézkedés… - igyekezett kitérni a válasz elől Kate. Úgy érezte, ha Castle nem avatta be az anyját, nyilván nyomós oka volt rá, és neki nincs hozzá joga, hogy ezt felülbírálja, így inkább hallgatott.

-          A legutóbb, amikor erre kértél, egy atombombát akartak robbantani! – emlékeztette fiát a pár hónappal korábbi eseményekre – most, mi történt? Újabb bomba? Esetleg egy halálos vírus? Ezúttal nem megyünk nélküled, Richard! – jelentette ki elszántan, mire Castle segélykérőn nézett a nyomozónőre, aki most leült Martha-val szembe, és megfogta a kezét.

-          Nincs semmilyen bomba, Martha. Egyszerűen csak, van egy ügy, ami elharapózhat, Castle ezért akarja, hogy elutazzatok. Ígérem, hogy vigyázni fogok rá, egy percre sem hagyom magára! – nézett mélyen a kék szemekbe, melyeket a fia örökölt a nőtől, mire Martha hezitált néhány másodpercig, majd hirtelen mélyet sóhajtott. Bármennyire is ódzkodott attól, hogy az igazság tudta, és fia nélkül utazzon el, belenézve a nyugalmat, és magabiztosságot sugárzó zöldes-barna szemekbe, tudta, hogy fia biztonságban lesz. Tudta, érezte, hogy a nyomozónő szereti a fiát, és sosem hagyná, hogy bántódása essen, azok után, pedig, végképp nem, amit Mattie mesélt neki.

-          Bízom benned, Katherine, és tudom, hogy az életed árán is megvédenéd a fiamat - suttogta halkan, majd felállt, és a szobája felé indult – Alexisszel majd én beszélek.

-          Köszönöm, anya! – szólt utána Castle, majd, éppen amikor felért volna az emeletre, még utána kiáltott – anya!

-          Igen? – fordult hátra lassan Martha, mire Castle elhúzta a száját.

-          Miért Watson? Miért nem Sherlock? – kérte ki magának a korábbi megszólítást, mire Kate megforgatta a szemét, Martha pedig, elmosolyodott.

-          Azért fiacskám, mert kettőtök közül, Katherine a nyomozó, és nem te! Te csak segíted őt az elméleteiddel!

-          Inkább az őrületbe kerget velük – motyogta Kate halkan, mire Castle sértett arccal fordult felé.

-          Ezt hallottam! – jegyezte meg durcásan, mire Kate vidáman mosolygott vissza rá.

-          Jó, mert nem titok!

-          Nem kapsz kávét! – fenyegette meg Castle, mire Kate rántott egyet a vállán.

-          Ki mondta, hogy kérek? – feleselt vissza, miközben észre sem vette, hogy egyre közelebb kerül a férfihoz, és már csak néhány centi választotta el őket egymástól.

-          Délután kettő múlt, ilyenkor mindig iszol kávét – emlékeztette a nőt az író, mire Kate csodálkozva állapította meg, mennyire jól ismeri őt a férfi.

-          Úgy tűnik, ismersz – jegyezte meg halkan, mindenféle gúny nélkül a hangjában, mire Castle elkomolyodva válaszolt.

-          Többé nem ringatom magam ebbe a hitbe – felelte ugyanolyan halkan, majd hozzátette – de minden vágyam, hogy még jobban megismerjelek… - hajolt még közelebb, annyira, hogy szinte már ajkán érezte a nő forró leheletét.