22. rész
Castle precíz
pontossággal állította le kocsiját a New York Műszaki Egyetem kollégiumának
széles terű parkolójában, melyben drágábbnál drágább autók sorakoztak. Még a
vak is észrevehette, hogy az egyetem matricáját viselő autók tulajdonosainak nem
kell a pénz miatt aggódnia, és az író számára már kezdett kétségessé válni,
hogy ha Donald fia ösztöndíjjal be is jutott volna az egyetemre, és a
kollégiumba, vajon élvezte volna-e az itt létet. Ahogy átvágott a parkon,
tekintete lopva futott végig a padokon ücsörgő diákokon. Lányokon, akik
sminken, vagy a legújabb divaton, esetleg az azt meggyalázó popsztárok
viseletéről vitatkoztak, srácokon, akik ugyanolyan kört alkotva, öten, hatan,
egymás szavába vágva vitatták meg az előző napi, egyetemi bajnokság aktuális
fordulóját, és magányos, stréber tanulókon, akik egyedül, szemüveggel orrukon
magolták a tételeket, hogy aztán évek múlva, magabiztosan nevethessenek a rögbi
eredményen most még hangosan vitázó, és őket tanulási mániájuk miatt kicikiző
srácokon, amikor azok, munkáért kilincselve kopogtatnak majd irodájuk ajtaján.
Töprengve állapította meg, hogy a kollégium vezető halála nem kavart túlságosan
nagy port a diákok körében, legalábbis abból ítélve, hogy ahogy közeledett a
nagy, barna bejárati ajtó felé, egyetlen társaságból sem tudott elcsípni
semmit, ami arra utalt volna, hogy az alig két nappal korábbi gyilkosságról
beszélgettek volna. Csalódottan vette tudomásul, hogy a mai fiatalokat még egy
gyilkosság sem tudja kizökkenteni mindennapi rutinjukból, melyet átsző a
trendnek való megfelelni akarás, az, hogy minél vagányabbak legyenek. Fejét
rázva lépett be az ajtón, és haladt egyenesen az áldozat irodája felé, amikor
megcsörrent zsebében a telefon. Szíve hatalmasat dobbant a lehetőségre, hogy
talán Kate keresi, és annak ellenére, hogy esze figyelmeztette, ne kergessen
illúziókat, izgatottan halászta elő a mobilt. Arcára volt írva a csalódottság,
amikor meglátta, hogy nem a nő keresi, hanem az ügyfele.
-
Castle! – szólt a telefonba szomorkás hangon, miközben
kissé félre állt, hogy a legalább négy lányból álló, hangosan nevetgélő
társaság el tudjon mellette menni a lépcső irányába. Akaratlanul is hallotta
beszélgetésüket, miközben a vonal túl oldalán, Mrs. Tate érdeklődött, hol tart
a nyomozásban.
-
Ugyan már! Mindenki tudja, hogy sosem volt egy szent! –
rántott egyet a vállán a magasabb, szőke hajú, 19-20 év körüli lány, mire a
mellette elhaladó, barna hajú, szolidabb sminket viselő, szemüveges társa
nagyot sóhajtott.
-
Akkor sem érdemelt halált – jegyezte meg halkan, mire a
harmadik, vörös, legalább 180 centi, modell alkatú lány horkant fel.
-
Én meg azt mondom, minden pasi golyót érdemel, aki
félrekefél! – jelentette ki határozottan, majd hozzáfűzte – lehet, hogy éppen a
felesége nyírta ki a drága igazgató urat, miután rájött, hogy az irodában nem a
könyvelés az egyetlen, amin olyan veszettül dolgozik – hahotázta el magát
nyersen, megrázva vörös fürtjeit, melyek rendezetlenül adták meg magukat a
nyitott bejárati ajtón át beáramló szélnek, miközben kiléptek, és a park felé
vették útjukat. Castle bármennyire fülelt, a beszélgetés további részét már nem
hallotta, így durcásan szorította össze a száját. Biztos volt benne, hogy
fontos információ birtokába juthatna a lányoktól, ugyanakkor az irodába is be
kellett jutnia, hogy megszerezze azt a híváslistát, amihez Javi már
valószínűleg gond nélkül hozzájutott, ő azonban kénytelen lesz a titkárnőnél
kilincselni érte. Tekintete tanácstalanul cikázott az iroda, és a bejárati ajtó
között, miközben azon vacillált, melyik vihetné előrébb a nyomozásban.
Gondolatai közül Mrs. Tate hangja rántotta ki.
-
Mr. Castle! Itt van még? – hallotta meg a nőt, mire
minden erejével azon volt, hogy felidézze a mondatait. Nem kellett nagyon
erőlködnie, a sors ismét kegyes volt hozzá, és maga Mrs. Tate sietett a
segítségére azzal, hogy megismételte azokat. – Talált már valamit? Annyira
hiányzik az én Donaldom! – csuklott el a hangja, mire Castle nagy levegőt vett.
-
Megtaláltam a férjét – jelentette be szándékosan egyes
szám első személyt használva, mivel úgy gondolta, ügyfelének nem számít, hogy
ki találta meg, így felesleges a részletekkel untatnia.
-
Micsoda? Megtalálta? Nem viccel? Mikor hozza haza
nekem? – záporoztak a nő izgatott kérdései, és Castle megértőn mosolyodott el.
Mindig is ez volt az a dolog, amit a rejtélyek megoldása mellett élvezett a
Beckett-tel való közös munkában, amikor megnyugvást hozhatott az áldozatoknak,
még akkor is, ha ők többnyire nem ilyen izgatottan reagáltak, inkább csak néma
beletörődéssel, és megkönnyebbült sóhajjal, amiért az, aki elvette tőlük a
szerettüket, rács mögé kerül.
-
Nos, a hazavitellel van egy kis probléma… - fogott
hozzá óvatosan, mire aggodalmas csend támadt a vonal végén, ő pedig, folytatta
– igazából, nem is olyan kicsi. – ismerte el, és mivel Mrs. Tate még mindig
hallgatott, tovább beszélt – mivel a férje hamvait egy olyan tölténybe
töltötték, amivel gyilkosságot követtek el, a rendőrség nem adja ki azokat,
csak miután a törvényszéki labor megvizsgálta. De, amint meglesznek vele, már
szállítom is haza Donaldot! Megígérem! – fűzte hozzá gyorsan, mire hatalmas,
meggyötört sóhajt hallott.
-
Ez annyira szörnyű! Hogy éppen az én férjemmel történt
ez, aki még a légynek sem ártott volna soha! – pityeregte el magát az asszony,
majd halk szipogások közepette köszönte meg az író munkáját, és bontotta a
vonalat, megállapodva abban, hogy türelmesen várakozik. Castle nagyot sóhajtva
csúsztatta zsebébe vissza a telefont, majd miután kipillantva a bejárati ajtón,
megállapította, hogy a lányok, akiket hallott, a parkban találtak maguknak
helyet egy árnyékos fa tövében, határozottan bekopogott az irodában. Csak
néhány másodperc telt el, máris hallotta, ahogy a titkárnő, Faith szabad
belépésre szólítja fel.
-
Jó napot, Ms. Duvall! - olvasta le az asztalon álló, rézből készült
névtábláról a nő nevét az író – Richard Castle vagyok, magánnyomozó, és Arthur
Gelling halála miatt jöttem – mutatkozott be, ahogy belépett a helyiségbe,
felvillantva jelvényét, mire a nő értetlenül ráncolta össze szemöldökét.
-
Azt hittem, abban a New York-i rendőrség nyomoz. Ki
bérelte fel magát? – kérdezte gyanakodva, miután felállt az asztaltól, és
megkerülve azt, egyenesen a férfi szemébe nézett, magyarázatot várva.
-
Besegítek nekik – vágta rá Castle azonnal, behízelgő
mosollyal ajkán, melyről tudta, hogy a legtöbb női szívet meglágyítja,
legnagyobb meglepetésére azonban, Faith arca komoly maradt, így folytatta –
nagyon sok munkájuk van, és néha, szabadúszóként a rendelkezésükre állok. Nem
kell sokat beleképzelni, csak amolyan kulimunka, tudja? – szerénykedett
látványosan az író – adatokat veszek fel, elkérek ezt, azt…
-
Ezt, azt? Mint például? – fonta karba mellei előtt
kezét a nő, miközben kontyba fűzött, tökéletes frizurájából, elszabadult egy
tincs, és ő türelmetlen mozdulattal tűrte azt füle mögé.
-
Mint például híváslista, programfüzet… tudja, a
szokásos holmik, amikből kiderül, hogy az áldozat kikkel beszélt, merre járt,
vagy merre kellett volna járnia – felelt készségesen a férfi, még mindig
rendíthetetlenül mosolyogva – ezzel nagy terhet veszek le a vállukról, és nekem
sem kopik fel az állam. – hazudta szemrebbenés nélkül, majd azonnal a tárgyra
tért – nem is rabolnám sokáig az idejét, csak a híváslistáért jöttem, és a
kollégiumvezető napi programjára is szükségem volna, aztán már itt sem vagyok –
emelte esküre a kezét, és örömmel látta, hogy a nő elbizonytalanodva pillant
hátra íróasztalára.
-
Nem is tudom… még sosem láttam ilyen kisegítőket –
tanácstalanodott el a titkárnő, és Castle érezte, hogy nyert ügye van.
-
Ms. Duvall! Látott már egy millió dollárt kézpénzben? –
kérdezte minden átmenet nélkül, amivel sikerült teljesen kizökkentenie a nőt
korábbi beszélgetésükből, és az, most zavartan nézett vissza rá.
-
Nem! De, hogy jön ez most ide? – értetlenkedett, mire
Castle kissé közelebb hajolt, és magabiztos mosollyal kacsintott rá.
-
Attól még, hogy maga nem látta, létezik, nem igaz? –
húzta ki magát frappáns megoldásáért jutalomként, majd azonnal meg is
magyarázta, látva a nő döbbent, mégis még mindig értetlen arcát – Én is ilyen
vagyok! Attól még, hogy nem látott, létezem. Szóval, megkaphatom a listát? –
nyújtotta ki kezét várakozón, legnagyobb meglepetésére azonban, Faith arca
hirtelen hideg lett, és elutasítón egyenesedett ki.
-
Nem! Túl sok furcsaságról, és aljasságról lehet hallani
a világban ahhoz, hogy hivatalos papír nélkül kiadjak bármit is! – rázta meg a
fejét, mire most Castle-ön volt a sor, hogy értetlenkedjen.
-
Mégis, miféle aljasságot követhetnék el egy
híváslistával, és egy programfüzettel? – kérdezte döbbenten, mire a nő
megrántotta a vállát.
-
Lehet, hogy maga újságíró, és írna valami hazug cikket
szegény emberről! Nem, Mr. Castle! Ha kell az a lista, hozzon végzést, de
minimum egy rendőrrel jöjjön vissza, akinek igazi jelvénye van! – jelentette ki
határozottan, majd asztala mögé sétált. Útközben, a heves mozdulatnak hála,
elsodorta a hófehér lapot, melyen éppen dolgozott, és amelynek széle lelógott
az asztalról, így az, megadva magát a gravitáció erejének, a pillanat tört
része alatt landolt a földön. Castle a koppanásra kapta fel a fejét, és szemét
összehúzva guggolt le a hang forrásáért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése