A félelem árnyékában 14. rész

14. rész

Castle ijedten fordult hátra, és miközben azon igyekezett, hogy szíve ki ne ugorjon a helyéről, szemét a sötétséghez szoktatva, hunyorítva nézett a sötét sarokba, az asztal sarkán ülőre, aki karba font kézzel, érdeklődve pillantott vissza rá.

-          Úgy tudom, Beckett megtiltotta, hogy belemássz az ügybe. Ebbe, és bármelyikbe – hallotta meg Ryan hangját, aki most ellökte magát az asztaltól, és mellé sétálva, kezeit zsebre dugva, vonta el tekintetét az íróról, és a tükör mögötti eseményeket figyelte. Jól hallható volt, hogy Darell minden igyekezetével azon van, hogy meggyőzze a nyomozónőt, semmi köze a gyilkossághoz, aki ezúttal a jégvágó késről faggatta, és arról, miért tartotta fogva az írót.

-          Nos, megengedte, hogy ebben az ügyben részt vegyek – hazudta látszólagos magabiztossággal az író, mire Ryan gyanakodva nézett rá.

-          Barátodként megérdemlek annyit, hogy ne nézz hülyének, nem gondolod? – beszélt halkan, szokatlanul komolyan a férfi, rámutatva arra, hogy nem hiszi el egy szavát sem, majd folytatta – tudom, mi volt köztetek, és sejtem, hogy Beckett miért rakott ki az őrsről, de ne hidd, hogy ezzel nála elérsz bármit is. Ő nem az a fajta, akit érzelmileg zsarolhatsz, Castle. Azt hittem, ezt tudod. – fűzte hozzá, mire Castle meglepetten nézett rá.

-          Honnan… honnan tudod? – kérdezte, és hangján hallható volt az őszinte döbbenet, mire Kevin halkan elnevette magát.

-          Nemsokkal az után jöttem rá, hogy összejöttetek. Akkor, amikor Hamptonsban voltál, és egy gyilkossági ügy kapcsán kérted a segítségünket. De ez mindegy is. A lényeg, hogy megértelek, de Kate-nek magától kell rájönnie, hogy hibás döntést hozott - magyarázta nyugodtan, most már teljes testével az író felé fordulva, mire az, nagyot sóhajtott.

-          Túlságosan önfejű! Sosem fog engedni – túrt bele reményvesztetten a hajába Castle, leroskadva az asztalra, mire Ryan közelebb lépett hozzá, és megveregette a vállát.

-          Négy évig tartott távol magától, végül mégis rájött, hogy kellesz neki, nem igaz? - emlékeztette arra a férfit, amiben ő is hitt, majd folytatta – most is így lesz, csak türelem kell hozzá. Ne feledd, azok a nők érnek a legtöbbet, akikért harcolni kell – kacsintott az íróra, majd az ajtó felé vette az irányt – a helyedben, nem rontanám az esélyeimet azzal, hogy itt találjon – tette hozzá, majd kilépett, magára hagyva az írót a döntés nehézségével. Castle elgondolkozva dörzsölte meg szemét, miközben arra gondolt, talán igaza van Ryan-nek. Így tényleg nem ér el semmit Beckett-tel, bármennyire is szeretné. Éppen azon volt, hogy ugyanolyan óvatosan kioson a helyiségből, ahogy jött, amikor Kate dühös hangja ütötte meg a fülét.

-          Ne nézzen madárnak, Darell! Nem most jöttem le a falvédőről! – csapott az asztalra Kate ingerülten, mire Marion azonnal összerezzent, és mindkét kezét, melyen bilincs éktelenkedett, védekezőleg emelte maga elé.

-          De, ha egyszer nem én öltem meg! – kiabált vissza kétségbeesetten, mire Kate, felcsapva a mappát, kezdte sorolni a tényeket, melyek mind a bűnössége mellett szóltak.

-          Akkor tehát véletlen, hogy maga annak a fiúnak a legjobb barátja, akinek az apja felkötötte magát, mert nem vették fel az egyetemre a fiát. Az a férfi, akinek a hamvait megtaláltuk annak a pasasnak a testében, akivel látták magát veszekedni, és aki megvétózta, hogy a legjobb barátja egyetemre járhasson!

-          Igen! Véletlen! – bólogatott serényen Marion, mire Kate dühösen fújtatott.

-          Ugyan már! Ennyi véletlent akkor sem találok, ha a világ végére megyek miatta! - gúnyolódott a nyomozónő, mire Castle arcán mosoly suhant át, és tovább figyelte – Könnyítsen a lelkén, és legyen végre őszinte!

-          Az vagyok! – igyekezett visszaszerezni a férfi, az elvesztette bizalmat, de Kate megrázta a fejét.

-          Őszinte a francokat! Azt hazudta, hogy azért ment Arthur Gellinghez, mert bosszantották az új házirendi pontok, de erről szó sincs, igaz?! – szegezte neki a kérdést Kate, majd a választ meg sem várva folytatta – Elmondom, szerintem, mi történt! Segíteni akart Haroldnak, és a családjának, ezért javaslatot tett, hogy pályázzák meg az ösztöndíjat. Arthur viszont, elmondta, hogy nem jogosultak rá, mivel csak egy fiuk van, és mindketten dolgoznak. Elment hozzá, hogy meggyőzze, írja alá a papírt, de nem akarta. Nem akart csalni, ezért bejelentkezett az igazgatóhoz is. Pár nap múlva, Mr. Tate felakasztotta magát, ami dühöt váltott ki magából, és bosszúból, ellopva a hamvait, megölte Arthur Gellinget, hogy igazságot szolgáltasson! – ért mondandója végére Kate, mire Marion rémülten kezdte rázni a fejét.

-          Nem! Esküszöm, hogy nem így volt! Igaz, segíteni akartam, és az is igaz, hogy megpróbáltam rávenni Arthurt, hogy tegyen kivételt. Felkerestem az irodájában, de hallani sem akart róla, hiába bizonygattam, hogy nem fog kiderülni… aztán amikor megtudtam, hogy Mr. Tate megölte magát, nagyon dühös lettem. Elmentem Arthur házába, és vitatkoztam vele. Elmondtam, hogy az egész az ő hibája, de még csak nem is érdekelte…

-          Ezért ölte meg? Mert érzéketlen volt? – ütötte tovább a vasat Kate, de Marion nagyot sóhajtva hajtott le fejét kezére.

-          Mondtam már, hogy nem öltem meg! Mivel nem mentem vele semmire, ott hagytam, és kész! Alibim van! A gyilkosság ideje alatt végig dolgoztam! – állította igazát megingathatatlanul Marion, mire Kate egy jégvágó kést dobott elé, bizonyítéktároló zacskóban.

-          Ezzel fenyegette meg Mr. Castle-t a lakásán, és ezek után azt várja, elhiggyem, hogy egy békés természet, aki csak úgy elsétál, ha nincs igaza? – kérdezte hidegen, mire Darell, könnyeivel küszködve szipogott.

-          Csak megrémültem… el akartam szökni, és azt akartam, hogy békén hagyjon. De nem bántottam volna! Amikor azt mondta, hogy hisz nekem, hajlandó lettem volna beszélgetni vele, de aztán jöttek maguk, és… - csuklott el a hangja, majd erőt véve magán, felnézett – nem én tettem, nyomozó! Hinnie kell nekem!

-          Miért is? – kérdezett vissza a nyomozó, látszólag minden érzelem, vagy együtt érzés nélkül, mire Darell, komolyan ránézett.

-          Mert az igazat mondom, mert dolgoztam, és mert Mr. Tate olyan volt nekem, mintha a második apám lett volna! Sosem loptam volna el a hamvait, így megbecstelenítve! Kérem! – könyörgött nyílt tekintettel a férfi, mire Kate szó nélkül felállt, és az ajtó felé indult. Castle elgondolkodva nézte még egy darabig Marion-t, miközben egy elmélet kezdett körvonalazódni a fejében. Éppen felállt volna, hogy eltűnjön az épületből, mielőtt észreveszik, így megfogadva Ryan tanácsát, amikor nyílt az ajtó, és ő lehunyt szemmel könyvelte el, hogy elkésett. Vele szemben Espo állt, karba font kézzel, dühösen összevont szemöldöke alatt, mogyoróbarna szemében gyanakvás szikrázott.

-          Te mit keresel itt? – vonta kérdőre azonnal, miközben fenyegetőn lépett közelebb, Castle pedig, önkéntelenül is hátrálni kezdett.

-          Tudod, hogy közöm van ehhez az ügyhöz, mármint, magánnyomozó vagyok, és… - próbálta kimagyarázni a helyzetét Castle hadarva, de Espo közbevágott.

-          Ja, igen! A magánnyomozásod, ahol még a hullát is neked kell megkeresned! - gúnyolódott Javi, miközben magabiztosan állta el az író útját, aki azon volt, hogy ki tudjon surranni a férfi mellett. – Castle, ügyről akkor beszélünk, ha van hulla, ami után nyomozni kell. Neked nincs. Nincs hulla, nincs ügy – zárta le gondolatmenetét hanyagul a nyomozó, rá jellemző logikával, mire Castle megtorpant, és elfelejtve távozási szándékát, sértetten fordult a férfi felé.

-          Már megbocsáss, de az is ügy, hogy valakit elraboltak, és haza kell vinnem – túlozta el szándékosan az ügy fontosságát durcásan, mire Javi felhúzta szemöldökét.

-          A fickó halott! Szerintem, teljesen mindegy, hol van éppen! Ami lényegesebb ennél, hogy mi egy gyilkosságban nyomozunk, te pedig, épp abba ütöd az orrod, ráadásul úgy, hogy Beckett világosan megtiltotta azt! – jelentette ki, mire Castle kínosan feszengő mosolyt öltött arcára, és az ajtó felé indult.

-          Én csak informálódni szerettem volna a hamvak után, de látom, hogy nincs új a nap alatt, szóval, azt hiszem… én megyek is – köszörülte meg torkát, és sietősen lépte át a küszöböt, de a következő pillanatban Javi kezét érezte a vállán, aki erőteljesen megszorítva azt, kényszerítette megállásra.

-          Azt már nem! Ne hidd, hogy csak úgy kisurranhatsz innen! – rázta meg a fejét ellentmondást nem tűrően, majd egy laza mozdulattal lökött a férfin akkorát, hogy annak fürgébben kellett szednie a lábait, hogy el ne essen – szépen velem jössz, és elmagyarázod Beckettnek, mit kerestél a megfigyelőben – taszigálta a nő íróasztala felé a férfit. Bár Castle már akkor tudta, hogy lebukott, amikor meglátta, hogy Javi áll az ajtóban, mégis bízott benne, hogy a látszat ellenére, szorult legalább egy csipetnyi együttérzés a férfiba, ha nem is annyi, mint Ryan-be. Be kellett látnia, hogy tévedett. Nem tudhatta, hogy a nyomozónak nem az volt a szándéka, hogy megalázza, sokkal inkább abban bízott, két barátja most rendezni tudja nézeteltérésüket, ezért akarta mindenképpen szembesíteni őket, hogy esélyük se legyen elkerülni a beszélgetést. Amint odaértek az asztalhoz, Kate felpillantott, és elnyílt a szája a csodálkozástól, amikor meglátta, kivel érkezett a társa.

-          Castle?! – látszott az őszinte döbbenet a zöldes-barna szemekben, mely azonban a pillanat tört része alatt adta át helyét a haragnak, Castle pedig tudta, hogy semmi jóra nem számíthat.