A félelem árnyékában 15. rész

15. rész

Castle kínosan feszengő mosollyal ajkán igyekezett oldani a feszültséget, miközben a nyomozónő még mindig hitetlenkedve, cseppnyi haraggal a tekintetében nézett vissza rá. Nem tudhatta, hogy a nő ezúttal nem rá dühös, sokkal inkább saját magára, amiért elhitte egy percig is, hogy a kihallgató szobában lezajlott beszélgetés után az író egyszerűen fogja magát, és hazasétál. Most, a nő előtt állva, várta, hogy az, letorkolja, számon kérje, amiért nem engedelmeskedett, és miközben agyában a lehető legjobb védekezést kereste, Espo hangját hallotta meg.

-          A megfigyelő szobában kaptam el. Ott leskelődött. – tájékoztatta felettesét Javi, és képzeletben már a kezét dörzsölte elégedetten, amiért tervei szerint, Kate félrehívja majd a férfit, és megbeszélhetik végre kettejük dolgát.

-          Nem leskelődtem, csak megnéztem a kihallgatást – feleselt sértetten Castle, annak ellenére, hogy tudta, sokkal jobb lenne, ha inkább csendben maradna, miközben pillantása találkozott Ryan rosszallóan csillogó kék szemével. A férfi hitt abban, hogy Castle lelkére tudott beszélni, és az író megértette, hogy semmire nem megy azzal, ha zsarolni vagy idegesíteni próbálja a nyomozónőt, most mégis csalódottan ingatta meg fejét, Castle pedig, nem tudta tovább tartani a szemkontaktust, inkább a vele szemben még mindig hallgatagon ülő nyomozóra nézett.

-          Azt a kihallgatást, amihez semmi közöd! – replikázott vissza Javi, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Ha ő lopta el a hamvakat, akkor jogom van jelen lenni! – védte továbbra is saját álláspontját a férfi, mire Espo csak elhúzta a száját, és várakozón Kate-re nézett.

-          Espo, nézzétek át a kifőzde környéki kamerákat! Darell állítja, hogy végig a munkahelyén volt, és ezt a főnöke igazolja is, de elképzelhető, hogy eltűnt pár órára. Ha vannak kamerák, azok biztosan felvették – állt fel a székből, és mindhárom férfi legnagyobb meglepetésére, még csak rá sem nézett az íróra, nemhogy számon kérte volna a megfigyelő szobában történtek miatt. Espo szóra nyitotta volna a száját, de aztán hirtelen meggondolta magát, és inkább egy vállrándítás kíséretében, elkönyvelve, hogy kudarcot vallott a terve, asztala felé indult. Castle csodálkozva nézett a nyomozónőre, aki most a pihenő felé vette útját, ő pedig, ott maradt, tanácstalanul. Néhány másodpercig még tétován álldogált, majd nagy levegőt vett, és a nő után ment. Kate két tenyerén megtámaszkodva a pulton várta, hogy a bekészített kávé lefőjön, amikor meghallotta, hogy nyílik a pihenő ajtaja. Oda sem kellett néznie, hogy tudja, az író jött utána, aki most halkan bezárta maga mögött az ajtót.

-          Nem mondasz semmit, amiért a tiltásod ellenére beosontam a megfigyelőbe? - kérdezte halkan, mire Kate, anélkül válaszolt, hogy felé fordult volna.

-          Érdekelne? – kérdezett vissza válasz helyett, majd meg sem várva a férfi reakcióját, azonnal folytatta – érdekelt téged egyáltalán valaha, hogy én mit mondtam neked? Belefáradtam, Castle! – sóhajtott mélyet a nyomozó, majd kivette az időközben elkészült kávéscsészét a forró itallal, és az asztalra tette, de nem foglalt helyet, inkább megállva az író előtt, szomorúan folytatta – belefáradtam, hogy minden igyekezetem ellenére, te mész a saját fejed után, és egyáltalán nem érdekel, mekkora veszélybe sodródsz közben. Meg akarod oldani ezt az ügyet? Csak, tessék! De én nem leszek ott, hogy végig nézzem, ha bajod esik! – jelentette ki kissé emeltebb hangon, mire Castle közelebb lépett hozzá.

-          Azt hiszed, csak te rettegsz attól, hogy elveszítesz? Azt hiszed, én nem úgy kelek fel mindennap, hogy attól félek, valami őrült pisztolyának te leszel a célpontja? – kérdezte elkeseredetten Castle, majd folytatta – minden este, amikor melletted fekhettem le aludni, hálát adtam az égnek, hogy ott vagy! De tudod, mi a különbség, Kate? Annak ellenére, hogy láttalak meghalni, a kezeim között ájultál el a vérveszteségtől – idézte fel azt a pillanatot Castle, amikor a temetőben meglőtték a nyomozót – soha eszembe sem jutott, hogy távol maradjak tőled! Éppen ellenkezőleg! Minden pillanatát az életnek veled akartam megélni!

-          A kettő nem ugyanaz! – rázta meg a fejét Kate ellenkezve – te nem érezhetted magad felelősnek a történtekért, én viszont igen!

-          Nem érezhettem magam felelősnek? – nézett rá döbbenten az író – mégis ki túrta elő édesanyád ügyét? Az egész meg sem történt volna, ha én nem vagyok olyan kíváncsi, és erőszakos! Sosem másztál volna bele újra, és sosem lettél volna célpont! – vétózta meg a nő érveit, de Kate megint csak fejrázással válaszolt.

-          Csak hogy, most nem erről van szó! Rendőr vagyok, a munkámmal jár a veszély, te viszont nem vagy az! Ha velem dolgozol, az én kötelességem, hogy megvédjelek! – próbálta ismét megmagyarázni döntésének okát a nő, de Castle láthatóan most sem akarta megérteni, elfogadni, ő pedig, tovább beszélt – éppen elég magamra vigyáznom munka közben, nem járhat folyton azon az eszem, hogy mikor sérülsz meg egy bevetés során, mert nem engedelmeskedsz az utasításaimnak, vagy mikor válsz célponttá, csak, mert hozzám tartozol, velem dolgozol!

-          És, ha megígérem, hogy ezen túl mindent úgy csinálok, ahogy mondod?– kérdezte Castle reménykedő csillogással a szemében, miközben még közelebb lépett, és figyelmét nem kerülte el a nő pillantása, ahogy végig siklott rajta.

-          Nem érted, ugye? – kérdezte lemondó szomorúsággal a hangjában Beckett – A döntésem megmásíthatatlan, fogadd el. Nem engedem, hogy részt vegyél a nyomozásban, és ez az utolsó szavam. Ha minden áron a végére akarsz járni az ellopott hamvak ügyének, tedd azt, de anélkül, hogy beleavatkoznál a mi nyomozásunkba!  - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Annak ellenére, hogy érezte, a férfi érvei bizonyos szempontból célba találtak, még mindig túl élénken élt emlékezetében, figyelmetlenségének következménye.

-          Átlátok rajtad, Kate – felelte halkan a kinyilatkoztatásra Castle, mire Kate kíváncsian pillantott rá, ő pedig folytatta – Tudom, miért nem engeded, hogy részt vegyek ebben az ügyben.

-          Valóban? – húzta fel a szemöldökét Kate, és hirtelen arra a nőre emlékeztette a férfit, aki a levelek tanulmányozása közben ült vele szemben, és kishitű gúnyossággal szólította fel, hogy mondja el, mi az ő története, miért lett belőle nyomozó. Még mielőtt hozzáfogott volna, hogy a kérdésre válaszoljon, már tudta, hogy a nő arcán ugyanazt a változást figyelheti majd meg, mint akkor, négy évvel ezelőtt.

-          Valóban! Félsz! – jelentette ki, mire Kate nagyot nyelt, elkomolyodott, de nem szólt semmit, csak némán várta a folytatást – Félsz attól, hogy ha részt vennék a nyomozásban, rá kellene jönnöd, hogy igazam volt. Be kellene vallanod, milyen jók vagyunk ketten! De tudod, mit? Nem csak ettől félsz, ezt még el tudnád viselni. Magadtól félsz leginkább! Az érzéseidtől, attól, hogy megremeg a hangod, valahányszor közelebb lépek, attól, hogy szíved szerint, megcsókolnál, a karomba bújnál… attól félsz Kate, amit én is érzek, valahányszor a közelemben vagy! – lépett minden egyes szónál egyre közelebb a férfi, majd, amikor mondata végére ért, keze szinte észrevétlenül siklott a nő nyakára, és vonta olyan közel magához, hogy a nő érezte ajkán forró leheletét. – négy évig vártam rá, hogy elfogadd, együtt kell lennünk, és ha kell, újabb négy évet várok, amíg rájössz, nem vállalhatsz felelősséget a tetteimért, és nem taszíthatod el a boldogságot egy mozdulattal, csak, mert félsz a fájdalomtól. – suttogta egyre halkabban, mire Kate nagyot sóhajtott, és homlokát a férfiéhoz érintette, akinek keze finoman cirógatta tarkóját.

-          Miért csinálod ezt? – kérdezte olyan halkan, hogy az író szinte nem is hallotta, mire Castle most kissé arrébb húzódott, és mélyen a szemébe nézve válaszolt.

-          Mert nem bírom tovább nélküled, és mert tudom, hogy te sem bírod tovább! – lehelte egész közel hajolva a választ, majd lágyan a nő ajkára hajolt, és birtokba vette a cseresznyeajkakat. Amint megérezte, hogy azok engedelmesen nyitnak utat kutató nyelve előtt, tüdejéből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, és lehunyt szemmel adta át magát a régóta hiányolt, mámorító érzésnek. Kate, bármennyire is tudta eszével, hogy nem szabadna engednie, képtelen volt eltolni magától a férfit. Érezni akarta újra, ahogy ajka az övéhez simul, ahogy nyelvük ösztönös harmóniában táncolva perzseli fel a másik vágyait, és miközben hagyta, hogy a férfi szorosabban magához vonja, ujjaival már mélyen beleszántott a sűrű, barna tincsekbe. Csókjuk lassú volt, és az elfojtott vágyak ellenére nem követelőző, sokkal inkább gyengéd, szerelmes becézgetés, egészen addig, amíg Castle meg nem szakítva azt, ajkával a nő nyakára vándorolt, és halkan suttogva, mennyire szereti, kényeztette nyaka ívét, majd amikor visszatalált volna ajkához, Kate elhúzódott, és megrázva fejét, lépett kissé távolabb.

-          Ez óriási hiba volt! – kapkodta szaporán a levegőt, és hangjából, arcának pirosságából látszott, még mindig a csók hatása alatt áll, amikor folytatta – nem kezdhetjük megint újra azt, amit már lezártam, Castle! Érted tettem, és tartanom kell magam hozzá, mert ha veled bármi történik, azt sosem bocsátanám meg magamnak! Meg kell értened! – nézett most könyörgőn a férfira, aki hitetlenkedve nézett vissza rá.