A félelem árnyékában 26. rész

26. rész

Kate adrenalin szintje az egekbe szökött, miközben agya rémesebbnél rémesebb képeket vetített elé, hogy vajon, mi történhet az íróval, és átkozta magát, amiért ellökte a nyomozástól. Hiába próbált józanul gondolkodni, tudván, hogy csak így segíthet a férfin, akit szeret, csak is arra tudott gondolni, hogy az egész az ő hibája. Az apjának igaza volt. A saját félelmeit előtérbe helyezve hozott meg egy döntést, amivel nem csak boldogtalanná tette mindkettejüket, de egy olyan szituációt is generált vele, aminek hála Castle most nagyobb veszélyben van, mintha mellette maradt volna. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy, ha nem távolítja el a nyomozásból és maga mellől a férfit, akkor most itt állna mellette, biztonságban. Ahogy pillantása találkozott Javi tekintetével, a mély barna szemekből kiolvashatta, hogy társának is bűntudata van, akárcsak neki, csak teljesen más okból.

-          Tudja, hova mehetett az édesanyja? – zökkentette ki gondolatai közül Javi ideges hangja, mire a nő gyanakvó tekintettel mérte végig a nyomozókat, mint, aki megfontolja, hogy válaszoljon-e, végül legnagyobb megkönnyebbülésükre, bólintott.

-          Igen. Azt mondta, haza kell ugrania valamiért – felelte még mindig kissé bizalmatlanul, mire Kate azonnal az ajtó irányába indult, és mobiljával már Castle számát tárcsázta, miközben azon imádkozott, hogy a férfi felvegye. Ryan villámsebességgel írta le a címet, melyet a szőke nő bediktált, és figyelmen kívül hagyva az anyjáért aggódó lány záporozó kérdéseit, felettesük után indultak, akit a parkolóban értek utol.

-          Castle-t hívtad? – kérdezte Javi, miközben figyelte, hogy Kate beugrik a volán mögé.

-          Igen, kicsengett, aztán hangpostára kapcsolt – felelte a nő idegesen, megremegő hangon, miközben bekapcsolta a biztonsági övet. Éppen az ajtót rántotta volna be maga után, amikor meglepetésére, Javi keze megállította.

-          Nincs semmi baja, Beckett! Ez biztos! Castle tud magára vigyázni, hidd el! – próbálta megnyugtatni a nőt, de Kate ingerülten vágta be a kocsiajtót, és a letekert ablakon keresztül szólt vissza neki.

-          Igen?! Ebben is olyan biztos vagy, mint abban, hogy nincs semmi a kezében, amiért bajban lehetne? – szúrta oda társának, és az annak arcán végig suhanó árnyékból láthatta, hogy övön alul ütött, és szinte azonnal megbánta, amit mondott, ahogy a szavak elhagyták a száját. Tisztában volt vele, hogy társának anélkül is bűntudata van, amiért elaltatta gyanakvását, hogy ezt az orra alá dörgölné, ahogy azzal is tisztában volt, hogy amit most tett, nem más, mint saját bűntudata miatt érzett mérgének kivetítése a férfira – ne haragudj! – kért rögtön elnézést, és fejét a kormányra hajtotta, hogy kissé megnyugodjon, miközben hallotta, ahogy Ryan telefonon a taktikai egységet Faith házához vezényli – tudom, hogy az én hibám. Ha nem küldöm el magamtól, most biztonságban lenne…

-          Nem lesz semmi baja! Mindketten hibáztunk, de még helyrehozhatjuk – nézett mélyen a nő könnytől csillogó szemébe Javi megértőn, majd félmosolyra húzta a száját – én azzal, hogy többé nem becsülöm le Castle határtalan hülyeségekre való képességét, te pedig azzal, hogy az elkövetkezendő néhány évre magad mellé láncolod! – kacsintott a nőre, és Kate már éppen válaszolni akart volna, hogy szíve szerint, ezt is tenné, amikor Ryan jelent meg mellettük.

-          Az egyik járőr most szólt be, hogy Duvall kocsija a ház garázsa előtt parkol – jelentette felettesének, majd folytatta – a taktikusok már úton vannak.

-          Húzzunk bele, nem akarok lemaradni semmiről! – vetette oda látszólag könnyedén Kate, mintha egy mindennapos akcióról lenne szó, miközben agyában folyamatosan az zakatolt, vajon kap-e a sorstól lehetőséget arra, hogy Javi szavaival élve, jóvá tegye a hibáját.

 Alig negyed órával később fék csikorgatva fékezett le a megadott címtől nem messze, ahol már a taktikai egység várakozott. A fekete egyenruhába, fekete, S.W.A.T felirattal ellátott mellényt viselő férfiak közül kivált egy, és feléjük tartott. A magas, legalább 185 centis, őszülő halántékú, 40-es éveinek végén járó férfi büszke testtartásán, markáns arcán, mely rezzenéstelen maradt, ahogy közeledett, és szigorúan összevont szemöldökén jól látszott, hogy ő a vezetőjük. Amikor odaért Beckettékhez, akik szintén akcióra készen csatolták fel éppen a mellényt, bólintott.

-          Ki a vezetőnyomozó? – kérdezte köszönés helyett, és várakozón nézett a két férfira.

-          Én! – lépett előrébb Beckett, és a férfi magasba szaladó szemöldökéből elégedetten, mégis kissé bosszúsan vette tudomásul, hogy sikerült meglepnie. Még mindig nehezen hitte el, hogy a 21. században léteznek még férfiak, akiknek ennyire idegen legyen, hogy egy nő is elérhet vezető pozíciót, főleg a rendőrségnél – Kate Beckett nyomozó, Ryan és Esposíto nyomozó – mutatta be társait is, mire a férfi ismét bólintott.

-          Ted Marker hadnagy vagyok, a taktikai egység vezetője – viszonozta a gesztust ő is, majd azonnal folytatta, miközben Beckettékkel a nyomában az egyik kisteherautóhoz ment – a házat körbevettük, és infrakamerával átvilágítottuk. Két személy tartózkodik bent, az egyik egy széken ül, valószínűleg megkötözték, mert egyáltalán nem mozdul – folytatta beszámolóját, és Kate-nek nagyot kellett nyelnie, hogy a félelem szülte gombóc, mely a tudatra keletkezett torkában, hogy a megkötözött illető Castle lehet, eltűnjön, és ő, az akcióra tudjon koncentrálni. Tudta, hideg fejre, és profizmusra van szüksége, nem hagyhatja, hogy érzelmei irányítsák, és ezzel még nagyobb bajba sodorja a férfit.

-          Életben van? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára, és rettegve várta a választ.

-          Igen! A hőkamera szerint, 95%, hogy életben van – felelte a hadnagy, majd folytatta – a másik vele szemben áll, és egy pisztoly van a kezében. Mindkét kijárathoz rendeltem embereket, esélye sincs a menekülésre, nyomozó! – biztosította hozzáértéséről a nyomozónőt, majd kis idő múlva hozzátette – amennyiben készen állnak, indulhatunk. – csengett kissé sürgetőn a hangja, mire a nő bólintott.

-          Rendben! – nyögte ki Kate, majd erősen markolva Glockját, szorosan a taktikai egység tagjai mögött haladva közelítette meg két társával egyetemben a bejárati ajtót. A következő pillanatban, miután Marker hangtalanul jelt adott a fekete ruhásoknak, az egyikük egy határozott mozdulattal rúgta be az ajtót, és dobott be egy füstgránátot.

-          Rendőrség! Dobja el a fegyvert! – üvöltöttek egyszerre, több oldalról is az előszobában lévőkre, mire a pisztolyt tartó azonnal a földre hajította a fegyvert, és mindkét kezét a magasba emelve, fuldokolva a gáztól jelezte, hogy megadja magát.

-          Ne lőjenek!! Ne lőjenek, én a jófiú vagyok! – kiáltozta Castle, mire Kate kezében döbbenten hanyatlott le a fegyver, a kommandósok azonban, nem túl gyengéden csavarták hátra az író mindkét karját, aki felváltva sziszegett, és bizonygatta, hogy nem csinált semmi rosszat, Faith Duvall pedig, a széken ülve, mélyről jövő köhögéssel hagyta, hogy Espo és Ryan kioldozza, majd ugyanazzal a lendülettel bilincsre cserélje a kötelet.

-          Hagyják! Ő a mi oldalunkon van! – lépett a kommandósok és Castle közé Kate, mire azok kissé zavartan ugyan, de elengedték az írót, aki most mosolyogva fordult a nyomozónő felé.

-          Becky! Épp most akartalak hívni! – villantotta rá elbűvölőnek szánt mosolyát, és Kate nem tudta, dühös legyen, amiért ő a poklot élte át, a férfi pedig, jól szórakozott, és egyáltalán nem volt veszélyben, vagy ugorjon a nyakába, amiért nem esett semmi baja. Végül az első mellett döntött, és kicipelve a lakásból a friss levegőre, hagyva, hogy a kommandósok és a nyomozók átnézzék a lakást, csípőre tett kézzel fordult felé.

-          Elárulnád, mi a fenét keresel itt?! Tudod, mit? Ne válaszolj! Pontosan tudom, mit keresel itt, csak azt nem tudom, miért! – zúdította rá haragját, mely a megkönnyebbülés helyére költözött, mire Castle védekezőn emelte fel kezét, éppen úgy, ahogy a lakásban tette.

-          Követtem a nyomokat! Amúgy pedig, jelenleg tényleg ártatlan vagyok! Hívni akartalak, de nem vetted fel, és gondoltam… - próbálta megmagyarázni tettét, de Kate beléfojtotta a szót.

-          Mit gondoltál? Hogy visszamész, és kikérdezel egy tanút egy olyan nyomozásban, amihez semmi közöd? Amivel kapcsolatban világosan megmondtam, hogy maradj ki belőle? – jött a következő sortűz a nő részéről, mire Castle nagyot sóhajtott, és érdeklődőn nézett a nőre, aki hirtelen kezdte kényelmetlenül érezni magát a bőrében. Nem is bírta sokáig a kutató kék szemek vizslatását – mi van?!

-          Nem is az a bajod, hogy nyomoztam, ugye? Hanem az, hogy megint veszélyben voltam, te pedig, aggódtál, hogy valami bajom esett, igaz? – tapintott rá azonnal a lényegre, mire Kate először tagadni akarta az elhangzottakat, végül nagyot sóhajtott, és közelebb lépve a férfihoz, bólintott.

-          Igen! Ez a bajom! Elküldtelek, hogy ne legyél veszélyben, te mégis mintha keresnéd azt! – nézett rá értetlenül, mire Castle kisfiúsan mosolyogva rántotta meg a vállát.

-          Melletted is kerestem, Kate, csak akkor mindig ott voltál, hogy megvédj – vallotta be halkan, majd hirtelen elkomolyodott, és úgy szólalt meg – de most nem voltál itt, magamnak kellett boldogulni.

-          Sikerült. – ismerte el Kate elismerőn villanó tekintettel, mely azonban olyan rövid ideig tartott, hogy az írónak komoly kétségei támadtak a felől, hogy nem csak képzelte-e, majd folytatta – egész ügyesen megoldottad a helyzetet… De miért nem hívtál, hogy tudjam, nincs semmi bajod? – szegezte neki a kérdést a férfinak, és magában azért fohászkodott, hogy a válasz ne az legyen, amire gondol.