A félelem árnyékában 23. rész

23. rész

Akárcsak Castle, a titkárnő is azonnal mozdult a fekete töltőtollért, mely hangos koppanással követte a fehér lapot a padlóra, és amelyről már első pillantásra is látszott, hogy méreg drága lehetett. Az író volt gyorsabb, ő ragadta magához a tollat, és elismerő csillogással a szemében, forgatta meg ujjai között friss szerzeményét, melyen megcsúszott az ablakon beáramló napfény.

-          Gyönyörű toll! Ha jól látom, ez egyedi példány – húzta le a toll kupakját, így megvizsgálva annak hegyét, mely aranyozott bevonatot kapott, majd visszatéve a fekete kupakot, még egyszer megforgatta ujjai között – még hozzá, egy eredeti Montblanc. – mosolyodott el elismerőn, és még bólogatott is hozzá, végig húzva ujjait az aranyozott betűkön – egy Montblanc 334-es. Elég ritka darab, és meglehetősen régi is, szinte antiknak számít. Ha jól tudom, Németországban gyártottak ilyet, 1939-ben, ugye? – nézett várakozón a nőre, aki csodálkozva nézett vissza rá.

-          Nem tudom, gondolom – rántotta meg a vállát, mint, akit egyáltalán nem foglalkoztat a dolog, de arcán látszott, pontosan tisztában van vele, milyen értékes holmi birtokában van.

-          Bizony, 1939 – erősítette meg saját magát az író, majd folytatta – flexibilis hegy, Diamine tinta, Christophe Nieman grafikájával ellátva. Gondolom a havi fizetése bánta, és mégsem tudja, hol gyártják? – nézett töprengve a nőre, aki most hirtelen mozdulattal kapta ki a kezéből a tollat, és rejtette a zsebébe.

-          Ajándékba kaptam, ha annyira érdekli – felelte szúrós tekintettel, mire Castle elrejtette a félmosolyt, mely ajkára kívánkozott. – ha feldolgozta, hogy milyen tollat használok a munkámhoz, talán mehetne is, Mr. Castle, és legközelebb…

-          Tudom, végzéssel, vagy rendőrrel jöjjek vissza – fejezte be a mondatot a nő helyett, majd az ajtó felé indult, és ezúttal megengedte magának, hogy győzelemittas mosolyt öltsön arcára, ahogy eszébe jutott a kupak oldalán látható gravírozás: „Örökké – A.G.” Kiérve az épületből, szinte azonnal meglátta a négy lányt, akiket az előtérben hallott, és akik még mindig ugyanannak a fának a tövében, egy pléden ücsörögtek, könyvekkel körülvéve, melyekre azonban, láthatólag rá sem hederítettek. Magabiztosan szaporázta meg lépteit feléjük, és amikor odaért, sármos mosolyt felvéve köszönt rájuk. – sziasztok lányok!

-          Jó napot! – köszönt halkan, meglepetten a barna hajú lány, míg társai gúnyosan futtatták végig pillantásukat az írón.

-          Kopj le öreg! Keress korodbelit! – bocsátotta volna útjára a vörös hajú lány, mire Castle jókedvűen kacagott fel.

-          Nem akarlak felszedni benneteket, csak beszélgetni jöttem – magyarázta nyugodtan, mire ezúttal a szőke hajú lány pillantott fel rá.

-          Szánalmas, és régimódi dumát nyomsz! Tényleg kopj le! – támogatta barátnője véleményét a lány, mire Castle arcáról lehervadt a mosoly, de a döbbenete és sértettsége csak egy pillanatig tartott, hogy aztán elővéve ellenállhatatlan stílusát, leguggoljon.

-          Talán igazatok van! Le kellene kopnom, elvégre, melyik híres író pocsékolná az idejét buta lánykákra, hogy a következő könyvében írjon róluk, amikor vannak itt sokkal kedvesebb, okosabb lányok is – jelentette ki magabiztosan, és elégedetten látta, hogy mindkét, korábban ellenséges lány, leveszi a napszemüvegét és hirtelen támadt érdeklődéssel pillant végig rajta – megyek is, sürget az idő – állt fel készen arra, hogy távozzon, de csak egy lépést tudott tenni, amikor a szőke lány hangja megállította.

-          Hé! Várjon már! – tért vissza azonnal a magázódáshoz, majd felállt, és közelebb lépett – Diana vagyok, ő itt Rosie – mutatott a barna hajú lányra, aki illedelmesen bólintva üdvözölte az írót – ő Bridget – mutatta be a vörös hajú barátnőjét, majd egy másik szőke lány felé fordult, aki molettebb volt társainál, és velük ellentétben, orrkarikát, és szemöldök percinget viselt – ő meg Libby. Maga tényleg író?

-          Igen – fordult vissza most már teljes testével Rick, és folytatta – Richard Castle vagyok, a Nikki Heat könyvek és a Storm regények írója. 27 bestseller… legalább… - vonta meg a vállát nagyképűen, ahogy azt elvárták tőle, hogy elvarázsolja a lányokat – vagy több. A Nikki könyvek óta nem számolom… - fűzte hozzá, és nyugodtan könyvelte el, hogy bár a lányok valószínűleg sosem olvasták egy könyvét sem, a felsorolás elég volt ahhoz, hogy minden szavát elhiggyék – most is éppen anyagot gyűjtök, és gondoltam, segítenétek nekem. Cserében persze, a következő regényemben felismerhető formában szerepeltek majd – kacsintott rájuk, mire a három vadabb lány viháncolva kezdett nevetni, Rosie azonban, csak elhúzta a száját.

-          Miben tudnánk mi segíteni? – vette át a szót Libby, akinek mély, karcos hangja meglepte az írót.

-          Hallottam, hogy történt itt egy gyilkosság, állítólag megölték a kollégiumvezetőt, vagy kit. Próbáltam bejutni, de a titkárnőnél nem jutottam tovább, ő viszont elhajtott, és csak rendőrökkel engedne vissza… - hajtotta le durcásan a fejét Castle, mint, akit vérig sértettek, mire Diana horkant fel, nem túl nőiesen.

-          Ha azt várja, hogy Ms. Duvall a segítségére lesz, nagyon téved. Az a nő olyan, mint egy anyatigris. Úgy védelmezi ezt a helyet, és a kollégiumvezetőt, mintha az élete múlna rajta – mesélte készségesen, mire Castle látványosan jegyzetfüzetet vett elő, és letelepedett melléjük a plédre.

-          Meséljetek az igazgatóról, milyen ember volt? – kérdezte látszólag ártatlanul, mire Rosie szólalt meg.

-          Végtelenül kedves, jó ember volt, aki törődött a diákokkal. Ha megkérdezte, hogy vagyunk, biztosak lehettünk benne, hogy érdekelte is a válasz – felelte halkan, tisztelettel a hangjában, de folytatni már nem tudta, mert Bridget vágott közbe.

-          Igen, főleg a lányok hogyléte érdekelte! – szúrta oda gúnyos kacaj kíséretében, mire Castle értetlenül, Rosie pedig, rosszallón nézett rá – mindenki tudta, hogy szoknyapecér, még a felesége is, de nem hagyta el, mert szerette a pénzt, amit hazavitt.

-          Gondoljátok, hogy esetleg az asszony tette el láb alól? – kérdezte kíváncsian, izgatott hangon, mire Libby megvonta a vállát.

-          Még az is lehet… bár, egyszer láttam a nőt, és egyáltalán nem olyan, mint, aki le tudná lőni a férjét. Élet is alig van benne. Inkább az a szuicid fajta, tudja, akik öngyik lesznek – magyarázta okoskodva, mire Castle bólintott.

-          Igazából, bármelyik macája lehetett, volt néhány. Még hallgatók is, legalábbis ezt pletykálták az egyetemen – vette át a szót ismét Diana, mire Rosie megint rosszallón rázta meg a fejét – jaj, Rosie! Hagyd már az álszenteskedést! Úgy teszel, mintha nem akart volna rád mozdulni a pasi!

-          Megkörnyékezte magát? – döbbent meg újfent Castle, mire Rosie csak lesütötte a szemét, és hagyta, hogy Bridget válaszoljon helyette.

-          Ja, képzelje! A vén kéjenc! – húzta el a száját, és látványosan megrázkódva folytatta – behívatta magához a csajszit, hogy valami szabálysértésről beszéljenek, aztán meg udvarolni kezdett neki! Ekkor belépett Faith, és villámokat szóró szemmel zavarta ki Rosie-t…

-          Faith? A titkárnő? – állította meg egy pillanatra a lányt, mire az, bólintott, és folytatta.

-          Persze, mi azt hittük, hogy a nő majd mellénk áll, ehelyett rátámadt Rosie-ra, azzal vádolta, hogy el akarta csábítani a kollvezetőt. Hiába mondtuk neki, hogy nem így történt, hallani sem akart róla. Tiszta zakkant az a nő – húzta el a száját Bridget, mire Castle agyában vadul kezdték el egymást kergetni a gondolatok. A szoknyavadász igazgató, kisírt szemű titkárnő, akinek az ajándékba kapott tollán éppen az a monogram található, mely az igazgató monogramja is, és a tény, hogy milyen vadul védte a híváslistát. Mindezek egyre inkább azt sugallták neki, hogy az igazgató szeretője nem más volt, mint Faith Duvall, a titkárnője. Úgy érezte, ismét beszélnie kell a nővel, csak még azt nem tudta, mit is találjon ki, hogy rávegye az őszinteségre.

-          Köszi, lányok, nagyon sokat segítettetek! – hálálkodott mosolyogva, miközben felállt, és a kollégium bejárata felé indult volna, de Diana hangja megállította.

-          Várjon! Mi lesz a címe a könyvnek, amiben rólunk is mintáz karaktereket? – kérdezte izgatottan a ténytől, hogy szerepelhet egy regényben, mire Castle kínosan kezdett feszengeni. Még sosem volt rá példa, hogy rákérdeztek volna ilyesmire, de hirtelen felderült az arca.

-          Tudjátok, ez nem is klasszikus regény lesz, inkább egy dokumentum munka, ahol felvázolom a társadalmi rétegek közötti szociális szakadék mibenlétét, és bemutatom, hogy a különböző kasztokból származó generációk, hogyan boldogulnak ebben a heterogén környezetben – magyarázta látszólag lelkesen, és örömmel konstatálta, hogy a lányok arcáról, hogyan olvad le az érdeklődés legkisebb szikrája is.

-          Aha, tök jó – mondták szinte egyszerre, unottan, míg Rosie szelíden elmosolyodott, és a férfira emelte hatalmas barna szemeit, melyből Castle kiolvashatta, hogy a négy lány közül, egyedül ő jött rá, mire is ment ki a játék. Futólag visszamosolygott, majd elköszönt, és a bejárati ajtó felé indult. Alig várta, hogy közelebb kerüljön az ügy felderítéséhez, és Kate végre belássa, hogy nekik egymás mellett a helyük. Remélte, hogy, ha a nő rájön, hogy megint egyedül nyomozott, veszélybe sodorva ezzel magát, megtörik végre, és megengedi, hogy a védelme érdekében, mellette maradjon. Ahogy az irodához ért azonban, megtorpant. Ryan szavai csengtek a fülébe, amikor azt kérte, ne így akarja meggyőzni Kate-t, hogy egymás mellett a helyük. Be kellett látnia, hogy igaza van, így zsebébe nyúlt a telefonjáért, hogy értesítse a nőt a legújabb fejleményekről. Amikor a sokadik kicsengésre sem vette fel, megunta, és erőteljesen bekopogva az ajtón, belépett. Faith, az ablak előtt állva, maga előtt tartva kezeit, háttal az ajtónak bámult ki a parkra, ahonnan éppen oda látott, ahol az író korábban a lányokkal beszélgetett. Amint hallotta, hogy nyílik az ajtó, megfordult, és kezében egy 45-ös pisztolyt tartva nézett az íróra.

-          Miért nem ment el, amikor még esélye lett volna rá, Mr. Castle? – kérdezte halkan, nyugodt hangon, majd a választ meg sem várva folytatta – volna kedve kocsikázni velem? – kérdezte, és hogy nyomatékot adjon szavainak, leheletnyit megmozdítva a fegyvert, motiválta az igenlő válaszra az írót, aki megszívta fogát, és elátkozta magát, amiért nem próbálkozott többször a hívással Beckettnél.