18. rész
Kate hunyorogva
próbálta szemét az ablakon beáramló napfényhez szoktatni, mely aranyozott
színbe vonta a szobát, miközben jobb kezével a telefonját kereste. Eltartott
egy ideig, mire rájött, hogy ne az éjjeli szekrényen, hanem a földön keresgéljen,
ahova Castle a nadrágját dobta, ott azonban, hiába kutatott, semmit nem talált.
Szemöldökét ráncolva futtatta körbe tekintetét a szobán, így megtalálva a
ruháit, melyet úgy emlékezett, hogy a szenvedély hevében csak úgy,
rendezetlenül dobáltak le egymásról, amikor tekintete megakadt a szekrény előtt
álló széken, ahova nyilván az író, szépen felhelyezte a ruhadarabokat. A
takarót maga köré csavarva kászálódott ki az ágyból, és túrta fel a szépen
összerendezett kupacot, előhalászva végre nadrágja zsebéből a telefont. Mire
megtalálta, a készülék elhallgatott, ő pedig, nagyot sóhajtva sétált vissza az
ágyhoz, melyben a párna még mindig őrizte a férfi fejének nyomát, és amely
elévetítette az éjszakai csodás szeretkezésük minden pillanatát. Még most is
beleborzongott, és gerincén jól eső bizsergés futott végig, ha eszébe jutott,
milyen jó érzés volt ismét a férfi karjaiban lenni, érezni csókját, kezének
puha simogatását, és hallani a hangját, ahogy a fülébe súgja, mennyire szereti.
Szíve most is összefacsarodott a fájdalomtól, ha belegondolt, mennyire szerette
volna visszasúgni a választ. Mennyire szerette volna elmondani, hogy ő is ugyanúgy
érez. A ránehezedő kételyek súlya alatt azonban, nem tehette. Még mindig
kitartott véleménye mellett, miszerint, nagyobb biztonságban van a férfi, ha
távol tartja magától, és a nyomozásoktól. Fejéből nem tudta kiverni Larry
ködös, zavaros tekintetét, vérben forgó szemeit, ahogy az íróra emeli a
fegyvert, ő pedig, nem volt elég gyors, nem volt elég okos, hogy lássa, mi fog
következni, és nem tudta megvédeni. A kintről beszűrődő zajokból azt
feltételezte, hogy az író már reggelit készít, vagy kávét. Gondolatait a
telefon éles hangja zavarta meg, mely ismét fülsiketítő ricsajba kezdett,
jelezve, hogy a hívó fél nem unta meg, és kitartóan keresi tovább.
-
Beckett! – emelte füléhez a készüléket a nő, és
elnyomva egy ásítást, figyelt a telefonálóra.
-
Mikor tudsz bejönni? – hallotta meg Ryan izgatott
hangját, melyből azonnal tudta, hogy a fiúk találtak valamit, és hirtelen azt
sem tudta, mit feleljen. Tisztában volt vele, milyen fontos a nyomozás
mihamarabbi lezárása, hiszen a Vaslady mindig gyors, precíz eredményt várt
tőlük, ugyanakkor, azt is tudta, nem lenne tisztességes az íróval szemben, ha
anélkül hagyná itt, hogy megbeszélnék az éjszaka történteket. Tartozott neki
annyival, hogy ne hagyja abba a hitbe ringatni magát, hogy bármi is változott közöttük,
már pedig, ha most elmegy, anélkül, hogy bármit mondana, Castle ezt fogja
hinni.
-
Még itthon vagyok – hazudta válaszként szemrebbenés nélkül
– találtatok valamit?
-
Javival lefuttattuk azokat a helyeket, ahol speciális
töltényeket készítenek, végül két olyan helyet találtunk, ami szóba jöhet. Az
egyik, a West Union sarkán van, a másik pedig, az Utolsó Lövés nevű hely –
tájékoztatta főnökét Ryan, mire Kate elgondolkodva ráncolta össze a
szemöldökét.
-
Úgy hangzik, mint egy drogtanya neve – állapította meg
elhúzott szájjal, mire Ryan megköszörülte a torkát, így elrejtve kuncogását.
-
Ezt akár Castle is mondhatta volna – jegyezte meg, majd
azonnal folytatta – úgy tűnik, jobban egymásra tudtok hangolódni, mint bárki –
fűzte hozzá, mire Kate nagyot nyelt a gondolatra, hogy Kevinnek fogalma sincs,
mennyire egymásra tudnak ők ketten hangolódni. A férfi, mintha megérezte volna,
hogy érzékeny mezsgyén jár, nagyot sóhajtott, és ismét az ügy felé terelte a
fonalat, Kate legnagyobb örömére – szóval, a hely egy temetkezési vállalat, és
a lényeg, hogy az ajánlatukban szerepel, hogy az áldozat hamvait tölténybe
töltik, és kilövik…
-
Kilövik? Hova? – rökönyödött meg Beckett, és szinte
látta maga előtt Ryan tanácstalan arcát, amikor válaszolt.
-
Akárhova… ahova kérik a hozzátartozók. – felelte
elgondolkodva, majd hozzátette – szóval? Melyikhez mész te? – kérdezte
természetes könnyedséggel a hangjában, és Kate elmosolyodott a gondolatra,
milyen rutinos kollégája van.
-
Megyek a drogtanyára, tiétek a West Union – hadarta
bele a telefonba, majd sietősen kihúzta az éjjeli szekrény fiókját, és tollat,
papírt vett elő – mondd a címet! – kérte, majd gyorsan felfirkantotta a
cédulára a bediktált adatokat, és elköszönt. Elgondolkodva nézegette a
papírdarabot, és éppen azon tűnődött, mit is mondjon Castle-nek, ha kimegy a
szobából, amikor annak lágy hangja vonta az ajtóhoz figyelmét.
-
A fiúk találtak valamit? – kérdezte az ajtónak
támaszkodva, egy szál alsó nadrágban, melynek láttán Kate torka kiszáradt, és
nagyot kellett nyelnie, hogy arra tudjon koncentrálni, amit mondani akart.
Castle, kezében egy tálcát egyensúlyozott éppen, rajta narancslével, lekvárral,
pirítóssal, és egy bögre kávéval, majd közelebb sétált, és az egészet az ágyra
tette – kár. Azt reméltem, együtt reggelizünk, de ha menni kell, hát menni kell
– sóhajtott nagyot, majd a fürdőszoba felé indult, úgy szólt vissza a még
mindig az ágyon ülő, komolyan ránéző nőnek – 15 percet kérek, és már mehetünk
is! – ígérte, annak ellenére, hogy szívébe fájón ismerős aggodalom költözött,
hogy nem egy mosolygó, szerelmes nő várt rá a szobában, hanem ugyanaz a szomorú
szemű nyomozó, aki meglátogatta azon a napon a kórházban, amikor szakított. S
noha a megfigyelése azt súgta, semmit nem változtatott az elmúlt éjszaka a nő
elvein, érzésein, mégis egy ostoba gondolat tovább éltette benne a reménysugarat,
mely azonban azonnal tovatűnt, amikor Kate megszólalt.
-
Csak én megyek. Te is tudod, hogy a múlt éjszaka… -
nyögte nehezen Kate, mire Castle megtorpant, majd hátrafordulva szakította
félbe a nő mondandóját.
-
A tegnap éjszaka csodálatos volt – mosolygott rá
szerelmesen, mire Kate úgy érezte, a szíve szakad meg.
-
Miért csinálod ezt? Miért teszed ezt velem, Castle? –
sóhajtott fájdalmasan, mire Rick közelebb sétált, és leguggolt elé, úgy, hogy
fejük egy magasságba került, Kate pedig, ujjaival a férfi ezúttal kócos
tincseibe túrva, folytatta – pontosan tudod, mit akarok mondani, igaz? –
kérdezte könnyes szemmel, végig simítva a markáns arcélen, mire Castle szomorú
mosollyal ajkán bólintott – akkor miért? Miért teszed még nehezebbé? – kérdezte
most már szinte suttogva, összeszorult torokkal, Castle pedig, néhány másodpercig
csak farkas szemet nézett a nővel, majd halkan válaszolt.
-
Mert nem akarom elhinni, hogy éppen te hagyod, hogy a
félelem a boldogságod útjába álljon – felelte komolyan, majd a választ meg sem várva,
azonnal folytatta – nálad bátrabb nőt még sosem ismertem, Kate! Szembeszálltál
bárkivel, ha arról volt szó, hogy megtalálhatod azt, aki édesanyád haláláért
felelős, és nem tartott vissza az sem, hogy belehalhatsz! Gondolkodás nélkül
mész be elsőnek egy gyilkosság gyanúsítottjáért, és utolsónak jössz ki onnan,
ahol kockán forog az életed! Nem félsz semmitől, attól sem, hogy meghalhatsz
egy bevetés során, csak elintézed annyival, hogy ez a munkád része! Akkor miért
félsz attól, hogy velem legyél? – kérdezte egyre kétségbeesettebb hangon az
író, mire Kate, megadva magát a fájdalomnak, mely belülről feszítette, hagyta,
hogy egy könnycsepp kigördüljön, és két kezébe fogta a férfi arcát, homlokát
pedig, az övéhez érintette.
-
Mert sokkal jobban félek attól, hogy elveszítelek egy
bevetés során, mint a haláltól – suttogta halkan a szavakat Kate, miközben
érezte, hogy a gombóc, mely torkában keletkezett a gondolatra, szinte levegőt
venni sem engedi. – Szeretlek, Rick! Éppen ezért, nem hagyom, hogy még egy
Larry-féle megpróbáljon elragadni tőlem! Inkább ezt a fájdalmat választom, a
tudattal, hogy életben vagy – fűzte hozzá, majd hirtelen eltávolodott, és
megkerülve a még mindig guggoló, magába roskadt férfit, leemelte ruháit a
székről, és a fürdő felé vette útját. Miközben Rick döbbenten, felfoghatatlan,
égető fájdalommal a szívében ült le az ágyra, hallotta, hogy a nő lezuhanyozik.
Még mindig nem tudta megérteni, miért ennyire önfejű, bár mindent megpróbált.
Minden beleérző képességét latba vetve igyekezett átérezni a helyzetét, de csak
oda lyukadt ki, hogy éppen azért, mert az élet rövid, és véges, kellene minden
pillanatot kihasználniuk és együtt tölteniük. Gondolataiból a fürdőszoba ajtó
nyitódása rántotta ki, ő pedig, nagyot nyelve figyelte, ahogy a nyomozónő átvágva
a szobán, megfejthetetlen álarcot öltve magára, lép oda az éjjeli szekrényhez,
és kitép egy lapot az ott lévő jegyzettömbből, majd farzsebébe rejtve, hirtelen
elé állt, és újfent beletúrt a sűrű tincsek közé. – Vigyázz magadra! – súgta oda
neki, majd lehajolt és lágyan megcsókolta. Castle meglepetten hunyta le szemét
az édes érintésre, mely csak rövid ideig tartott, ő mégis, kiélvezte minden
pillanatát. Amikor Kate ajka elvált az övétől, fájdalmasan hunyta le szemét,
majd némán nézte, ahogy a nő kimegy az ajtón, és felcsatolja a Glockot oldalára,
melyet még ő rakott a kanapé előtti asztalra reggel, amikor még boldogan felébredt,
és reménnyel a szívében reggelit készített szerelmének. Kate éppen kilépett
volna kabátjával a kezében az ajtón, amikor Castle halk, határozott hangja
megállította.
-
Nem fogom feladni, Kate! – szólt utána, ő pedig,
kételkedéssel, vegyes hitetlenkedéssel fordult hátra, és nézett az elszántan
csillogó kék szemekbe, a férfi pedig, folytatta – ha az első alkalommal
feladtam volna, amikor a pokolba kívántál, sosem tudtam volna meg, milyen
csodálatos érzés, amikor szeretsz! – fűzte hozzá, mire Kate csak megingatta a
fejét, és nagyot sóhajtva csukta be maga mögött az ajtót. Castle még egy darabig
a zárt ajtót nézte, mintegy reménykedve, hogy a nő visszajön, meggondolja
magát, újraélve azt, amikor a kórházban is ugyanígy reménykedett, majd dac
költözött arcára, és egy tollat megfogva, kezdte satírozni a lapot, melyből
Kate kitépte a lapot néhány perccel korábban. Amikor feltűnt, amit keresett,
zavartan ráncolta homlokát – Utolsó Lövés – olvasta fel, amit talált – egy
drogtanya? Mi dolguk van ott? – gondolkodott hangosan, majd rántott egyet a
vállán, és a fürdőszobába sétált, hogy elkészüljön, és utánajárjon a dolognak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése