A félelem árnyékában 21. rész

21. rész

Castle-t meglepte a halk, szinte már beletörődő hang, és meglepettsége csak még nagyobb lett, amikor a nő arcáról a fáradtságon kívül, lemondást olvashatott le. Jól látszott rajta, hogy meg sem lepődött, amiért itt találta az írót, aki ebből bátorságot merítve húzta ki magát, és vonta meg vállait.

-          A temetkezési vállalatnál azt mondták, elhoztátok a hamvakat, azokért jöttem – szólta el magát röpke perc alatt, mire Kate szeme összeszűkült, és gyanakodva lépett hozzá vészjóslóan közel.

-          Honnan tudsz te a temetkezési vállalatról? – kérdezte túlságosan nyugodtan, mire Castle hirtelen nem tudta, mit feleljen. A fiúk előtt még sem mondhatta meg, hogy amíg a nő zuhanyozott nála, addig átsatírozta a jegyzettömb lapját, hiszen akkor kényelmetlen helyzetbe kerültek volna. Még akkor sem szívesen adta volna ki magukat, anélkül, hogy megbeszélte volna a nővel, ha még egy pár lennének, nem hogy így, amikor a nyomozó világossá tette, hogy az az éjszaka nem fog megismétlődni többet.

-          Nos… - nyújtotta el szándékosan a válaszadást, majd hirtelen elmosolyogta magát, ahogy rájött a megoldásra – Tőled! – jelentette ki magabiztosan, és abból, ahogy Kate arcára először meglepettség, majd rémület költözött, sejtette, hogy a nőben is ugyanaz a reggeli jelenet játszódik le, mint az ő fejében, ő pedig, folytatta – felhívtalak, hogy az agyadra menjek a könyörgésemmel, hogy vegyetek vissza a nyomozásba, te pedig, közölted, hogy nem érsz rá, mert a temetkezési vállalathoz kell menned, és hagyjalak békén. Emlékszel? – dobta a mentőövet a nőnek, aki most láthatólag megkönnyebbülve bólintott.

-          Persze… emlékszem – nyögte nehezen. Még sosem volt olyan hálás a férfinak, mint jelen pillanatban. Alig feltette a kérdést, fejében végig pörgette a reggel eseményeit, attól kezdve, hogy Ryan felhívta, és nem kellett óriási logika hozzá, hogy kitalálja, hogyan jutott az információhoz Castle. Vagy hallgatózott, vagy átsatírozta a jegyzettömböt, melyből a lapot kitépte. Mindegy, mi történt, nem válaszolhatott volna őszintén úgy a kérdésre, hogy azzal ne buktassa le magukat, még hozzá éppen most, amikor elhatározták, legalábbis ő, hogy véget vet a kapcsolatnak – óriási hibát követtem el, amikor elkotyogtam – fűzte hozzá, miközben mélyen a férfi szemébe nézett, és remélte, hogy az, érti, mire gondol.

-          Úgy tűnik, igen! Nem számoltál ördögien jó logikámmal, és ravaszságommal – kacsintott a nőre látszólag vidáman, de pontosan tudta, milyen mérges lehet rá a nyomozó azért, amiért követte – de mindegy is, fátylat a múltra! – vett mély levegőt, és várakozón nézett a többiekre. – Hol vannak a hamvak? – kérdezte meg, így erősítve a látszatot, mint, akit tényleg csak az vezérel, hogy átadhassa őket, mire Kate, lehuppanva a székre nézett fel rá, és kezeit álla alatt átkulcsolva szólalt meg, Ryan pedig, meglepetten kapta oda a fejét, hiszen éppen az imént mondta a férfinak, hogy még vizsgálat alatt vannak, de jó érzékkel inkább nem mondott semmit.

-          Egyelőre nálunk maradnak, amíg a törvényszéki labor megvizsgálja. Amint végeztek vele, viheted az ügyfelednek – felelte hivatalos hangon, majd Ryan felé fordult – megtudtál valamit a postafiókról? – tért rá a nyomozásra, így jelezve az írónak, hogy részéről lezárta a beszélgetést, annak azonban, esze ágában sem volt távozni, csak érdeklődve fülelt a válaszra.

-          A rendszer most futtatja, egy pillanat – kért elnézést, majd a számítógépéhez ment, és görnyedt háttal várakozva szuggerálta a monitort, miközben Javi is társult hozzá.

-          Castle, miért csinálod ezt? Azt hittem, elköszöntünk egymástól reggel, megbeszéltük a dolgokat, és ez azt jelenti, hogy kimaradsz a nyomozásból – fordult most a férfi felé a nő hirtelen, mire Castle-nek kellett néhány másodperc, hogy figyelmét el tudja vonni a barátairól, akik láthatólag legalább olyan türelmetlenül várták, hogy a gép végezzen, mint ő.

-          Nem, Kate! Te köszöntél el, én azt mondtam, nem adom fel – rázta meg a fejét komolyan, kihangsúlyozva a személyes névmásokat, majd folytatta – és azt sem nevezném megbeszélésnek, hogy hoztál egy döntést kettőnkről a beleegyezésem, vagy megkérdezésem nélkül, és elvárod, hogy ehhez feltétel nélkül alkalmazkodjak! – jelentette ki határozottan, mire Kate összehúzta a szemét.

-          Te is tudod, hogy a te érdekedben tettem. Meg vagyok győződve róla, hogy…

-          Arról is meg voltál győződve, hogy mi ketten nem illünk össze, nem passzolunk egymáshoz, vagy nem lennénk boldogok – szakította félbe a nőt Castle – ehhez képest, még soha senkivel nem voltam olyan boldog, mint veled, és még soha senkivel nem alkottam olyan kerek egészet, mint veled. Mint mondtam, nem adom fel! – fűzte még hozzá elszánt csillogással a szemében, és Kate éppen válaszolt volna, amikor Ryan jelent meg mellettük.

-          A rendszer kidobott egy találatot a postafiók tulajdonosára, de úgysem találod ki, hogy kit! – húzta ki magát mosolyogva, mint, aki biztos abban, hogy igaza lesz. Kate egy darabig eljátszott a gondolattal, hogy ha összeszedné magát, talán még ki is találná, végül úgy döntött, meghagyja a férfinak, hogy learassa a babérokat.

-          Fogalmam sincs, kit?

-          Arthur Gelling – jött a válasz, mire mindketten, az író és a nyomozónő is egyszerre döbbentek meg.

-          Mi? – kérdeztek vissza tágra nyílt szemekkel, miközben el kellett ismernie a nőnek, hogy erre valóban nem gondolt volna.

-          A kollégiumvezető a tulajdonosa annak a postafióknak, ahova a hamvakat szállítani kellett. – felelte Ryan büszkén, amiért sikerült meglepnie két barátját, majd Javi vette át a szót.

-          Most beszéltem a postával, az ügyintéző elmondta, hogy telefonon vették igénybe a szolgáltatást, és minden adatot ott is diktáltak be.

-          Nem kellett valahogy azonosítania magát? – értetlenkedett Castle, mire Javi megrázta a fejét.

-          Nem. Csak bediktálni az adatokat, majd a rendszer végzett egy azonosítást, ami alapján semmi nem utalt arra, hogy valaki visszaélt volna a személyazonosságával, legalábbis, látszólag. Minden adat valós volt – tette hozzá, mire Castle hirtelen felnevetett.

-          Ez a tökéletes bűntény! – kiáltott fel, de azonnal elhallgatott, amikor pillantása találkozott a szúrós zöldes-barna szemekkel – vagyis, majdnem tökéletes, mert meg fogjuk találni a tettest. Alig várom, hogy rájöjjünk, miben hibázott – dörzsölte össze izgatottan a tenyerét, mire Kate nagyot sóhajtott. Utálta csalódottá tenni a férfit, akit szeretett, de nem volt más választása.

-          Felesleges a királyi többes, Castle, mert te most szépen hazamész – jelentette ki határozottan – a hamvaid megvannak, nyugodtan megmondhatod az ügyfelednek, hogy hamarosan a férje ismét otthon lesz.

-          Azok nem az ÉN hamvaim! – durcáskodott a férfi, majd kérlelőn fordult a nőhöz, de az, hogy elvágja a lehetőségét is annak, hogy a szívére hallgatva engedjen a könyörgésnek, Espoék felé fordult.

-          Ti futtassátok le Gelling híváslistáját! Akárki is váltotta ki a nevében a postafiókot, közelről kellett, hogy ismerje, különben nem tudta volna a személyes adatait - utasította a fiúkat – én addig beszélek az özveggyel, talán tud segíteni – állt fel, és már éppen felkészült, hogy nem ússza meg mégsem a könyörgést, amikor Castle nagyot sóhajtott, és felvette kabátját.

-          Akkor én megyek is, még beszélnem kell az ügyfelemmel, hogy elvégeztem a munkát – szólalt meg halkan, látszólag túlságosan beleegyezőn, mire Javi felhorkant.

-          Akarod mondani, mi végeztük el a munkát! Te még mindig sötétben tapogatóznál – szúrta oda gúnyosan, mire Castle fensőbbségesen nézett le rá.

-          Én is eljutottam a temetkezési vállalathoz – emlékeztette a férfit, de megint csak egy fújtatás volt a válasz.

-          Persze, mert Beckett nem volt elég óvatos! Mondd csak, hol lennél, ha mi nem jövünk rá, hol készítenek ilyen töltényeket? – kérdezte gonoszkodva, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Tekintettel arra, hogy az én elméleteimnek, és zsenialitásomnak köszönhetően, hány ügyet sikerült megoldanotok, a minimum az volt, hogy kivételesen ti legyetek az én segítségemre – felelte nagyképűen, mire Javi szeme összeszűkült.

-          Nehogy azt hidd, hogy… - lépett volna közelebb az íróhoz, aki tágra nyílt szemmel hátrált előle, amikor Kate kezét érezte a mellkasán, ahogy megállásra kényszeríti.

-          Javi! – szólt rá a nő, de az, nem reagált, csak továbbra is farkasszemet nézett a férfival – Javi! Híváslista! – emlékeztette kissé erélyesebben társát a nő, mire végre nagy levegőt véve asztalához sétált.

-          Viszlát, Kate! – kacsintott a nőre kópésan Castle, ő pedig, nem tudta elfojtani a mosolyt, mely ajka szegletébe költözött.

Castle céltalanul autózott a városban, miközben agyában a reggeli és délutáni beszélgetés zakatolt a nővel. Még mindig nehezen értette meg, miért ennyire makacs, bár minden erejével azon volt, hogy megértse őt, és az érzéseit. Tudta, türelemre lesz szüksége ahhoz, hogy visszanyerje a szerelmét, mégis egyre inkább kezdte azt elveszíteni. Úgy érezte, négy év elég hosszú várakozás volt ahhoz, hogy végre boldog legyen, és nehezen fogadta el, hogy amikor megízlelte a boldogságot, az, négy év várakozás után röpke egy hónap alatt tovaillant, ráadásul úgy, hogy még mindkettejüket fűtötte a szerelem. Ahogy lakása felé kanyarodott volna, a piros jelzésű közlekedési lámpa megállásra kényszerítette. Tudta, érezte, hogy nem adhatja fel, kitartónak kell lennie, és csak az vitte előre, hogy akkor is érdemes volt küzdenie, amikor látszólag még semmi remény nem volt arra, hogy valaha egy pár lesznek a nővel. Elszántan markolta meg a kormányt, és amikor a lámpa zöldre váltott, ő mit sem törődve a hangos tülköléssel, mely hirtelen sávváltását jutalmazta, átsorolt a bal oldali forgalomba, és magában mosolyogott a gondolatra, hogy, mikor fog ez az újabb komiszsága kiderülni.