24. rész
Kate töprengve
forgatta kezében a kávés bögréjét a pihenő asztalának támaszkodva. Noha, tekintete
az ablakon át a kapitányság nyüzsgő életét figyelte, abból nem látott semmit.
Agya újra és újra lepörgette az íróval korábban folytatott beszélgetést,
szeretkezésüket, azt, ahogy kijelentette, hogy soha nem fogja feladni, majd a
hirtelen hangulatváltozást, ahogy engedékenyen elhagyta az őrs épületét azzal
az indokkal, hogy beszélnie kell a megbízójával a hamvakról. Bármennyire is
szerette volna elhinni, hogy a férfi végre leáll a nyomozással, túl jól ismerte
ahhoz, hogy most ne keltsen benne gyanút a látszólagos beletörődése.
Szemöldökét ráncolva harapdálta ajka belső felét, miközben ismét végig pörgette
fejében, miről is beszélgettek a fiúk, amikor aztán Castle úgy döntött, hogy
hagyja őket dolgozni, és közben arra próbált rájönni, onnan merre indulhatott a
férfi, mert, hogy nem a lakására ment, és nem is az ügyfeléhez, arra mérget
mert volna venni. Egyetlen dolog jutott eszébe, a híváslista, hiszen arra
állította rá a fiúkat, most már csak azt kellett kitalálnia, honnan próbálná
meg Castle beszerezni ugyanezt az információt.
-
A titkárnő! – szólalt meg akaratlanul is hangosan,
ahogy rájött a megoldásra, és elégedetten mosolyodott el, miközben bögréjét az
asztalára tette, és kilépett a pihenőből, hogy a kollégiumhoz sietve, fülön
csípje az írót, aki, biztos volt benne, hogy már ott szaglászik. Ahogy
asztalához ért, eszébe jutott, hogy mobilját a pihenőben felejtette, és éppen
visszament volna érte, amikor kattant a liftajtó, és legnagyobb meglepetésére,
apja sétált ki rajta, egyenesen felé tartva – apa? Mi szél hozott erre? –
ölelte meg a férfit, amit Jim szeretetteljesen, mosolyogva viszonzott.
-
Csak erre jártam, gondoltam, meglátogatlak – felelte
nyílt, őszinte tekintettel, hangjában azonban bujkált valami, amitől Kate úgy
érezte, más is van a látogatás mögött.
-
Tényleg? Még sosem látogattál meg az őrsön, vagy
legalábbis, nagyon ritkán – jegyezte meg, emlékeztetve apját arra, hogy egy
kezén meg tudta számolni, hányszor jelent meg a férfi a munkahelyén. Tisztában
volt vele, hogy Jim még a gondolatát is utálta annak, hogy ő rendőr lett, és
nyomós indok nélkül, sosem jelent meg itt.
-
Ez így van, és most is volt rá okom – vallotta be
mindenféle mellébeszélés nélkül Jim, mire Kate elmosolyodott. Apjával való
kapcsolatában az őszinteséget becsülte a legjobban, a sok más apró dolog
mellett, és megnyugodott, hogy van egy olyan ember az életében, aki akkor sem
hazudna neki, ha az igazsággal fájdalmat okoz – beszélhetnénk valahol
nyugodtan? – fordult kérdőn a nyomozónő felé, mire Kate bólintott, és
mobiljáról megfeledkezve, mely tudta nélkül, kitartóan rezgett a pihenőben, a
társalgó szoba felé intett kezével, így mutatva apjának az utat, ahol az
áldozatok hozzátartozóival szoktak beszélgetni. Jim bólintott, és belépett a
kis, barátságosan berendezett helyiségbe, ahol a kanapén foglalt helyet, majd
szomorú mosollyal az ajkán nézett körbe. – látom a berendezés nem sokat
modernizálódott az évek során – jegyezte meg halkan, mire Kate nagyot nyelt a
tudatra, hogy apja is azok között volt, akik egy ilyen, vagy ehhez hasonló
szobában ültek egy rendőrrel szemben, aki kérdéseket tett fel nekik.
-
Beülhetünk a pihenőbe is, de ott mindig nagy a nyüzsgés
– felelte készségesen, de Jim megrázta a fejét.
-
Nem kell, kicsim, jó lesz itt – helyezkedett el
kényelmesen a kanapén, hátradőlve a támlának, majd várakozón nézett lányára –
fáradtnak tűnsz – jegyezte meg, miközben fürkésző tekintetével végig pásztázta
lánya arcvonásait.
-
Sok a munka, kevés időm jut pihenésre, alvásra –
hárította el apja aggódó megállapítását egy legyintő kézmozdulat kíséretében
Kate, miközben ő is helyet foglalt apja mellett.
-
Az alvászavarodnak gondolom, semmi köze ahhoz, hogy
szakítottatok az íróval, ugye? – tért a lényegre Jim nyugodt, tárgyilagos
hangon, mire Kate döbbenten nézett vissza rá, és levegő után kapkodott.
-
Mi? Te… honnan? De… mikor, és… - dadogta szavak után
kutatva, mire Jim felemelte jobb kezét, így fojtva lányába az amúgy sem találó
szavakat.
-
Katie, attól még, hogy nem avatkozok folyton az
életedbe, és nem látlak el kéretlen tanácsokkal, még tudom, hogy mi folyik
körülötted. – mosolyodott el Jim, miközben kezébe vette lánya kezét, és most
elkomolyodva nézett rá – kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy másként
hangzik a szádból a neve, másképp csillog a szemed, amikor róla beszélsz. De
amikor rájöttem, miért is a változás, örültem neki. Tényleg! - bizonygatta,
mire Kate is elmosolyodott, a férfi pedig, folytatta – azt hittem, ő lesz az,
aki mellett biztonságban érzed magad annyira, hogy vele maradj.
-
Még soha senki mellett nem éreztem magam olyan
biztonságban, mint mellette - vallotta be Kate halkan, mire Jim összeráncolta
szemöldökét.
-
Akkor, mi volt a baj? – kérdezett rá, és hangjában
nyoma sem volt a kíváncsiskodásnak, sokkal inkább az aggodalomnak, Kate pedig,
érezte, hogy végre ki kell öntenie valakinek a szívét, így nehezen, de
belekezdett. Elmesélt apjának mindent, beszélt Larry-ről, a félelmeiről, az
érzéseiről Castle-el kapcsolatban, és nem titkolta el azt sem, hogy a férfi még
így sem akarja feladni, ami az őrületbe kergeti. Miután befejezte, várakozón
nézett apjára, és tekintetéből jól kiolvasható volt, hogy megerősítést vár,
valamit, amivel biztosítja Jim a felől, hogy helyesen döntött, és ki kell tartania.
Legnagyobb csalódására, apja csak szomorúan elmosolyodott, és megrázta a fejét,
porrá zúzva ezzel a nő egyetlen reményét – Tudom, hogy azt várod tőlem, azt
mondjam, igazad van, és jól tetted, hogy szakítottál vele, de nem fogok hazudni
neked. Butaságot követtél el, kicsim – jegyezte meg halkan, majd a választ meg
sem várva, megelőzve Kate önigazoló monológját, azonnal folytatta – amikor
anyád elkezdett jogászként dolgozni, és védeni kezdte azokat a lecsúszott
alakokat, nagyon aggódtam érte. Egy darabig kérleltem, hogy hagyja abba,
helyezkedjen el egy jó nevű irodánál, de ő hallani sem akart róla. – idézte fel
az emlékeket mosolyogva Jim, Kate pedig, feszülten figyelt, hiszen még sosem
hallotta ezeket a történeteket – rettegtem, hogy elveszítem, de be kellett
látnom, hogy ez az élete. Ő ilyen volt, kereste, hogy hol tud segíteni, és nem
számított, mibe tenyerel bele közben.
-
Ez volt a munkája, apa, akárcsak az enyém – szólalt meg
Kate is halkan, de Jim megrázta a fejét.
-
A munkája az volt, hogy embereket védjen, de, hogy
kiket, azt ő választhatta meg. Az ő döntése volt, hogy olyan ügyeket vállalt
el, amiről messziről bűzlött, hogy több is van mögötte, mint, ami látszott. –
magyarázta nyugodtan Jim, mire Kate nagyot sóhajtott.
-
Mire akarsz kilyukadni, apa? – kérdezte kissé
türelmetlenül, mire a férfi megszorította a kezét.
-
Arra, hogy nem vállalhatsz felelősséget mások
döntéséért, de a sajátjaidért igen. Most szakítottál Castle-el, mert azt
hiszed, nem tudod megvédeni, de mi lesz akkor, ha egyszer azért sérül meg az új
munkája miatt, mert nem vagy ott mellette? Mi lesz azzal a bűntudattal, ami
azért kínoz majd, mert miattad vállalta el ezt a magánnyomozósdit?
-
Szóval, az én hibám, hogy képtelen megülni a fenekén,
és állandóan veszélybe sodorja magát?! – paprikázódott fel Kate, akinek túl sok
volt mára a feszültségből, de Jim nyugtatólag emelte fel a kezét.
-
Ezt nem mondtam, csak azt, hogy így fogod érezni.
Ismerlek, Katie, olyan vagy, mint édesanyád. Szeretnél mindenkit megvédeni,
akit szeretsz, de ez képtelenség!
-
Szeretem őt, apa! Túlságosan szeretem ahhoz, hogy végig
nézzem, ahogy megölik, és elveszítsem! – buggyant ki egy könnycsepp a nő
szeméből, mire Jim közelebb húzódott hozzá, és mellkasára vonva lánya fejét,
kezdte simogatni a hátát, úgy beszélt tovább.
-
Tudom, hogy szereted, kicsim… én is szerettem
édesanyádat, és tudod, mit? Még így, hogy olyan fiatalon ragadta el tőlem a
sors, még így sem változtatnék semmin. Nem kérném, hogy változtasson a
munkáján, mert ő ilyen volt, ez volt az élete. Helyette, boldog vagyok, hogy
azt a kis időt vele, és nem nélküle éltem le – fűzte hozzá halkan, remélve,
hogy lánya érti, mire gondol, majd nagyot sóhajtott, és amikor Kate felemelve
fejét, a szemébe nézett, megértőn mosolygott le rá – senki sem tudhatja,
mennyit szabott ki rá a sors, de nem élhetjük magányosan az életünket csak
azért, mert attól félünk, hogy elveszítünk valakit, akit szeretünk. Ki kell
használni minden alkalmat, hogy amikor eljön az a pillanat, ne bánjunk meg
semmit. Te így éled az életed? - kérdezett rá nyíltan, mire Kate nagyot
sóhajtott, ő pedig, felállt és az ajtóhoz sétált - mennem kell, de gondolkodj
el azon, amit mondtam. Egyszer azt olvastam valahol, hogy az életben nem az
számít, hányszor veszel levegőt, hanem az, hányszor akad el a lélegzeted – mosolyodott
el az emlék hatására, amit keltettek benne a szavak, majd hozzáfűzte – ha
találsz valakit, aki ezt váltja ki belőled, azt nem szabad merő félelemből
elűzni magad mellől, Katie. Meg kell fogni a kezét, és együtt legyőzni a
félelmet – ért mondandója végére, majd közelebb sétált, és lágyan megpuszilta
egyetlen lánya homlokát, majd távozott. Kate még percekig nézett apja után,
miközben lassan felfogta, és megértette szavainak súlyát, jelentőségét. Rá
kellett döbbennie, hogy igaza van. Ellökte magától az írót, hogy biztonságban
tudja, ehelyett egy olyan helyzetet generált, amiben a férfi újra és újra bajba
keveredik, de ezúttal nincs mellette, hogy megvédje. Ki tudja, most is merre
kószálhat éppen, miben sántikál, miközben mellette is lehetne, biztonságban.
Éppen itt tartott gondolatban, amikor Javi jelent meg az ajtóban.
-
Láttam, hogy elment édesapád, nem akartam zavarni –
magyarázta, miközben egy papírt lóbált a kezében – lefuttattam Gelling
híváslistáját, és tippelj, kivel cseverészett órákon át, néha még éjjel is? –
húzta fel szemöldökét rejtélyesen, mire Kate, visszarántva magát a munkához
kusza magánéletéből, érdeklődőn ráncolta össze szemöldökét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése