A félelem árnyékában 20. rész

20. rész

Castle egy ideig csak némán nézte, ahogy a fekete öltönyt viselő, kopaszodó férfi szép lassan, módszeresen végig haladva minden kulccsal, mely a hatalmas karikán függött, aprólékosan ráfordítja a zárat a kiskapura, majd hirtelen feleszmélve, közelebb lépett, és kezét a férfi vállára téve zökkentette ki azt, munkájából. A férfi ijedtében hatalmasat ugrott, és kezét a szívére téve fordult rémületének tárgya felé.

-          Te jó ég! Uram! Ez egy temetkezési vállalat, ne ijesztgessen, mert itt kapok szívrohamot! – ejtette ki a szavakat levegő után kapkodva, és Castle akaratlanul is elmosolyodott, ha belegondolt, milyen rémképek kavaroghattak a férfi agyában, hogy vajon ki érinthette meg.

-          Elnézést kérek! Nem gondoltam, hogy ennyire rémisztő vagyok – próbált barátságos lenni, de a férfi csak elhúzta a száját.

-          Minden nap halottakkal dolgozom, jobb szeretem, ha az élők a hangjukkal jelzik, hogy a közelemben vannak. Tudja maga, hány rémtörténetet hallani feltámadt halottakról? – kérdezte cseppnyi rémülettel a szemében, és Castle nem tudta hibáztatni fantáziája miatt.

-          Nos, én határozottan élő vagyok, erről biztosíthatom – mosolygott még mindig töretlenül, majd kabátja belső zsebébe nyúlva, halászta elő igazolványát – Richard Castle, magánnyomozó – mutatkozott be, mire a kopaszodó úriember most kiegyenesedett, és alaposabban szemügyre vette.

-          Maga nem ő! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, nem kis meglepetést okozva ezzel az írónak, majd folytatta – ő író, és nem magánkopó! A feleségem minden könyvét olvasta, szóval, fix, hogy maga nem ő. – tartotta magát álláspontjához, mire Castle szélesen elvigyorodva, kihúzva magát, amiért egy újabb rajongójával, vagy legalábbis annak rokonával találta szemben magát, szólalt meg.

-          Valóban, író vagyok, de egyben magánnyomozó is lettem. Az új könyvemhez gyűjtök anyagot – dobta be a régi, jól bevált trükköt, mire a kopaszodó fickó szeme gyanakodva szűkült össze.

-          Végül is, bánom is én, hogy író, vagy magánnyomozó, a lényeg, hogy itt az igazolványa – rántotta meg végül a vállát, megbékélve a helyzettel, majd azonnal folytatta – ha a temetkezéseink szokásairól gyűjt anyagot, akkor jöjjön vissza holnap. Mára elég volt a látogatókból. Úgy döntöttem, bezárok, és ünneplem az életet a nap hátralévő részében – fűzte hozzá, és zsebre vágta a kulcscsomót, mire Castle megrázta a fejét.

-          Nem erről van szó. Egy eltűnt urna, és a benne lévő hamvak után nyomozok… - fogott volna hozzá, miközben agyában vadul kergették egymást a gondolatok, hogy mi legyen a következő mondata. Csak annyit tudott, hogy Kate valamiért idejött, de arról fogalma sem volt, találtak-e valamit. Legnagyobb meglepetésére, a vele szemben álló férfi szolgáltatta a megoldást.

-          Maga is Donald Tate hamvai után nyomoz? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, mire Castle vadul bólogatni kezdett, ő pedig, folytatta – akkor haza is mehet. Nem olyan régen járt itt egy nyomozó, lefoglalt mindent, a levelet is, és a hamvakért elküldött egy járőrt. Éppen az imént vitték el – jelezte fejbólintással az irányt, majd tovább beszélt – ha kellenek a hamvak, keresse Kate Beckett nyomozót. Így hívták a csinos hölgyet, aki elvitette – tájékoztatta a férfi az írót, majd, mint, aki jól végezte dolgát, beszállt egy fekete autóba, és elhajtott. Castle morcosan ráncolta össze szemöldökét, miközben azon gondolkodott, mitévő legyen. Nem elég, hogy az Utolsó Lövés nem egy drogtanya volt, ráadásul még azt a lehetőséget is elpuskázta, hogy információkat szerezzen a gyilkossággal kapcsolatban. Biztos volt benne, hogy a rejtély kulcsa abban a levélben lehet, amiről az ismeretlen férfi beszélt, és annak ellenére, hogy a hamvak már megvoltak, és ezzel lezártnak tekinthette saját ügyét, nem tudott kibújni a bőréből. Nem elégedett meg ezzel, tudni akarta, kinek állt útjában a kollégiumvezető, hogy aztán ilyen módon végezzen vele. Hirtelen merész ötlete támadt, ajkára sejtelmes, ravasz mosoly költözött, és már tudta, mi lesz a következő lépése.

Kate alig leült asztalához, amikor Javi és Ryan jelent meg, mindkettejük szemében várakozás csillogott. Arcukon egyértelműen látszott, hogy nem jártak sikerrel a másik temetkezési vállalatnál, de annak birtokában, amit megtudott, ezen a nyomozónő nem is csodálkozott.

-          Semmi. A mi helyünk tiszta – erősítette meg Kate gondolatát Javi, mire a nő bólintott, jelezve, hogy nem lepte meg az elhangzott mondat.

-          Nálam viszont van valami – felelte társai legnagyobb örömére, majd a táblához sétált, és feltette a levél másolatát, melyet a tulajdonos átadott neki – ezzel a levéllel együtt, egy urnában érkeztek a hamvak a temetkezési vállalathoz. A szakértők már vizsgálják a levelet, DNS, vagy ujjlenyomat után kutatnak, de az eltarthat egy darabig – húzta el a száját a nő, akinek sosem volt erénye a tétlen várakozás – addig is, amíg az eredmény megérkezik, nézzetek utána a postafióknak, amit a levél alján megadott a levélíró. Talán egy nyom, amin elindulhatunk – utasította a fiúkat, akik bólintottak, és azonnal munkához láttak, ő pedig, megfogva kedvenc bögréjét, a pihenőbe ment, hogy elkészítsen magának egy kávét. Ryan ujjai eközben villámsebességgel száguldottak a billentyűn, hogy mielőbb információval szolgálhasson felettesének, míg Javi a telefonra tapadt rá, hogy megsürgesse a nyomszakértőket. Pontosan tudta, hogy Kate mielőbbi eredményt vár, és ehhez még arra is hajlandó volt, hogy visszaéljen az egyik nyomszakértő, irányába tanúsított rajongásával.

-          Ugyan, cica, tudom, hogy te vagy a legjobb! Ne kéresd magad! – duruzsolta lágy, behízelgő hangon, miközben Ryan rosszalló tekintettel nézte, és csak fejét csóválva fejezte ki nemtetszését – igen, én is tudom, hogy van sorrend, de az én kedvemért, kicsit előrébb tehetnéd azt a levelet. Nem bánom, cserébe adok egy hamisítatlan Javier Esposíto masszázst, és csak, hogy tudd, ezt nem kapja meg akárki – búgta érzéki, csábító hangon, mire Ryan megforgatta a szemét.

-          Csak az, aki kéri – szúrta oda, mire kapott egy gyilkos tekintetet válaszul, ő azonban, fel sem vette. Döbbenten kerekedtek ki szemei, amikor meghallotta, hogy társa sikert ért el, és az, letéve a telefonkagylót, magabiztosan, nagyképűen kacsintott rá.

-          Látod? Senki nem tud ellenállni nekem – húzta ki magát, kényelmesen hátradőlve a forgószékben, mire Ryan elhúzta a száját.

-          Csak Lanie – jegyezte meg rosszmájúan, mire Javi szemöldöke ráncba szaladt, tekintetében egy tizedmásodpercig fájdalom suhant át, ő pedig, azonnal megbánta, amit mondott – ne haragudj, ez nem volt fair – kért bocsánatot, mire az, csak legyintett.

-          Ne is törődj vele, tesó! Már túl vagyok rajta – hazudta szemrebbenés nélkül, és Kevin éppen válaszolt volna, amikor ismerős arc bukkant fel mellettük – te mit keresel itt? – egyenesedett ki Javi azonnal a székben, miközben hitetlenkedve meredt az előtte álló, magabiztosan vigyorgó íróra.

-          Gondoltam, bejövök, hát, ha lophatok tőletek egy kis információt arról, hol keressem a hamvaimat – felelte őszinte csillogással a szemében, amivel azonnal elérte, hogy Ryan megértőn rámosolyogjon – mármint, nem az én hamvait keresem, hanem… szóval, értitek – javította ki magát azonnal, mire Kevin bólintott.

-          A hamvak megvannak, elemzésre küldtük őket a laborba. Ha készen vannak, és valóban Donald Tate hamvai azok, visszakapod – tájékoztatta nagylelkűen a férfit, mire Castle bólintott, és ráérősen sétált a táblához.

-          Mi a helyzet a gyilkossággal? Jól haladtok? – kérdezte, csakúgy mellékesen, miközben szeme a levél tartalmán cikázott végig, melynek másolata még mindig a táblán volt.

-          Alakul a dolog – felelte Kevin, aki most mellé lépett – van néhány nyom, amin elindulhatunk.

-          De neked ehhez semmi közöd – érkezett meg Javi is, és lekapva a levél másolatát a tábláról, szúrós szemmel nézett az íróra. Abból, hogy amikor elkapta a kihallgatóban, ő és Kate nem beszélték meg a dolgaikat, arra következtetett, hogy az író követett el valamit, amit a nyomozónő nem képes megbocsátani, és most már csak kijjebb akarta látni az őrsről. Hiányzott ugyan neki az író, mégis inkább a nőhöz akarta lojális lenni. Már pedig, ha Kate azt mondta, nincs itt keresnivalója, akkor ő sem engedi, hogy belekontárkodjon a nyomozásba.

-          Jól láttam, hogy az ott, egy postafiók cím volt? – kérdezte nyakát nyújtogatva a férfi, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést, mire Javi megrántotta a vállát.

-          Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem! Mint mondtam, semmi közöd hozzá – ismételte meg korábbi kijelentését, még mindig háta mögött tartva a másolatot, mire Castle, morcos arckifejezést öltött.

-          Ugyan már srácok! Legalább az együtt átélt emlékekre való tekintettel szórhatnátok egy kis morzsát! – kérlelte őket, és Ryan arcán látszott, szívesen segítene, de Javi kérlelhetetlen maradt.

-          Bocs, tesó, de nem! Hírzárlat van, és ezt te tudod a legjobban! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és Castle éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor hirtelen megérezte a semmihez nem fogható cseresznyeillatot, mely kellemesen csiklandozta meg orrát, életre keltve érzékeit, és emlékeit.

-          Castle, te mit keresel itt? – kérdezte halk, inkább lemondó, mint dühös hangon, mire a férfi megfordult, és mélyen a zöldes-barna szemekbe nézve nyelt egy nagyot.