52. rész
Declan
elgondolkodva pörgette kezében a távirányítót, miközben fogalma sem volt róla,
hogy mit adnak a televízióban, annak ellenére, hogy tekintete rászegeződött a
képernyőre. Gondolatai távol jártak, és nem látta a villódzó fényeket, a képkockákat,
csak egy zöldes-barna szempár, egy hívogató cseresznyeajak jelent meg szemei
előtt. Füle a híradó bemondójának hangja helyett csilingelő kacagást hallott,
miközben szinte orrában érezte a citrom és rózsa elegyének illatát. Bár már két
hét eltelt azóta, hogy utoljára látta Kate-t, fejéből nem tudta kiverni a nőt,
csókjának ízét, szemének szomorú villanását, ahogy próbálja elmagyarázni, miért
hazudott. Hangulata és érzései óránként változtak. Egyszer úgy érezte, sosem
lesz képes megbocsátani, hogy becsapta, és félrevezette, máskor szerelme győzedelmeskedett
a józanész felett, és szíve szerint, meg sem állt volna a rendelőig, hogy
elmondja, mennyire szereti, és hajlandó tiszta lappal indulni. Végül azonban,
mindig felülkerekedett a megbántottság és a harag, így maradt a magány. Miután
hazatért Texasból, beadta a felmondását az őt foglalkoztató cégnek, és úgy
döntött, saját vállalkozásba kezd. Remélte, hogy az a temérdek munka, ami ezzel
jár, eltereli majd figyelmét Kate-ről, és az érzéseiről, de tévedett. Nappal
valóban kevesebbet kóboroltak el gondolatai a nő felé, de éjszaka kíméletlenül
tört rá a hiánya, és az emlékek. Ahogy telt az idő, egyre reménytelenebbnek
látta, hogy még egyszer újra láthassa a doktornőt, és ha őszinte akart lenni
magához, fogalma sem volt róla, hogy akarja-e egyáltalán. Így utólag
visszagondolva, nem is értette, miért éppen New York-ba helyezte a cégének
telephelyét. Talán tudat alatt remélem,
hogy találkozunk? -–tette fel magának a kérdést, beharapva alsó ajkát,
amikor kopogtattak, ő pedig kíváncsian emelkedett fel kanapéjáról, és amikor
megismétlődött a kopogás, ezúttal türelmetlenebbül, odalépett és szélesre tárta
azt. Szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta, ki látogatta meg.
- Kate? – nyögte döbbenten, mire a
cseresznyeajkak magabiztos mosolyra húzódtak.
- Nem – rázta meg fejét a nő – az
eredeti – húzta ki magát, és Declan azonnal felismerte a különbségeket, melyek
korábban elkerülték figyelmét. Kimberly ezúttal is kihívó blúzt viselt, mely
tökéletesen hangsúlyozta telt kebleit, feszes, fekete, szűkszárú nadrágja
térdig érő csizmába szorítva feszült lábaira, ráirányítva a figyelmet formás
csípőjére. Szemében büszkeség csillogott, és enyhe fensőbbségesség volt
kiolvasható belőle – bemehetek, vagy itt fogad az ajtóban? – nézett rá úgy,
mint, aki megszokta, hogy bárhol megjelenik, tárt karokkal fogadják.
- Mit akar tőlem, Ms. Cooper? –
kérdezte Declan unottan, anélkül, hogy egy centit is elmozdult volna helyéről.
- Első körben azt, hogy engedjen be
ebbe a lyukba! – bökött tökéletesre manikűrözött körmeivel a lakás belseje felé
határozottan Kim, majd a választ meg sem várva, elegáns mozdulattal tolta el
maga elől Declan-t és bemasírozott a kis lakásba. – Amit mondani akarok, nem
tartozik a drogfüggő szomszédaira – utalt ezzel a háztömb kétes külsejére,
majd hirtelen megtorpant - Wow! Pont ilyennek képzeltem – húzta el száját,
miközben fölényes pillantással mérte fel a szerény berendezést, mely nem állt
másból, mint egy kanapéból, egy dohányzóasztalból, és egy sík képernyős
televízióból. A nappaliból balra egy kis konyhát lehetett megközelíteni, jobbra
pedig két ajtó nyílt, az egyik egy hálóba, a másik pedig egy apró fürdőszobába.
– A gardróbszekrényem nagyobb, mint ez a…
- Mit akar tőlem? – szakította
félbe türelmetlenül Declan – gondolom, nem környezettanulmány céljából
érkezett! Vagy időnként így alapozza meg az egóját, hogy körülnéz a pornép
világában, Ms. Cooper? – kérdezte maró gúnnyal, mire Kim elhúzta száját.
- Először is, már Mrs. Ward –
mutatta fel látványosan arany karikagyűrűjét felszegett állal, büszkén, majd
negédesen a férfira mosolygott, ami ismét eszébe juttatta Declan-nek, mennyivel
őszintébb és kedvesebb mosolya van a húgának, melyből sosem sütött annyi
lenézés, mint ebből – másodszor, az után a szerelmi vallomás után, akár
tegeződhetnénk is, nem gondolja? – kérdezte ártatlan arccal, mire Declan
kínosan feszengve szorította össze ajkát.
- Azt nem magának szántam –
jelentette ki határozottan, elutasító hangon, mire Kim számon kérő tekintettel
nézett vissza rá.
- Ettől függetlenül nekem címezte,
és sikerült vele majdnem tönkretennie álmaim esküvőjét! – rótta meg durcásan a
férfit, akiről azonban láthatólag lepergett, mert rezzenéstelen arccal nézett
vissza rá, ő pedig megbocsátón legyintett – egyébként, most, hogy kérdezi, a
lagzi jól sikerült, és ha érdekli, egy két hetes nászútról jöttem vissza éppen
– ecsetelte, és figyelmét elkerülte, hogy vendéglátójának egyre inkább fogy a
türelme. – A szerelmi vallomása ellenére, Steve hajlandó volt megbocsátani,
szóval, amennyiben elnézést akar kérni a pofátlan viselkedése miatt, nem bánom,
most megteheti.
- Azért magának vallottam
szerelmet, mert másnak hittem – igyekezett tisztázni a helyzetet Declan, figyelmen
kívül hagyva a mondat másik felét. A legkevésbé sem érdekelte a nő nászútja,
ahogy az sem, mennyire boldog a házasságában.
- Ez gyakran megesik magával? –
kérdezte csipkelődve Kim, de Declan nem volt jókedvében, így dühösen húzta
össze szemöldökét.
- Csak akkor, amikor két
ikertestvér csinál hülyét belőlem! – vágott vissza mérgesen, mire Kim könnyedén
felnevetett.
- Ugyan már! Azt ne mondja, hogy a
külsőnk ellenére, nem tűnt fel a különbség kettőnk között! - kacagott, miközben
lehuppant a kanapéra, majd hirtelen összehúzott szemmel, gyanakvón nézett a
férfira – vagy már a kezdetek óta szerelmes volt belém…
- Felejtse el! – rázta meg
határozottan a fejét Declan, miközben a hideg rázta a gondolatra, hogy Kim azt
hiheti, szerelmes belé – sosem vonzódtam magához! – jelentette ki magabiztosan,
megmásíthatatlan hangon, mire Kim érdeklődve húzta fel szemöldökét.
- De a testvéremhez igen? –
kérdezte, lecsapva a kijelentésre, mire Declan összeszorította ajkát, és nem
válaszolt, ő pedig hitetlenkedve rázta meg fejét. – Az meg hogy lehet? Elvégre
Kate és én ugyanúgy nézünk ki. Leszámítva, hogy én dekoratívabb vagyok – tette
hozzá önelégült arccal, mire Declan elhúzta száját.
- A külső nem minden!
- Ja, persze! Tudom – emelte égnek
tekintetét unottan Kim – a belső szépség a fontos és a személyiség! – felelte
lekicsinylő hangon, majd nevetni kezdett – ugyan már! Ezt a csúnya emberek
találták ki, hogy valamivel vigasztalódjanak!
- Mit akar tőlem? – ismételte meg
harmadjára is a korábban feltett kérdést, ezúttal azonban sem hangja, sem
tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy nem tűr több mellébeszélést, így
Kim nagy levegőt vett, és belekezdett jövetele okába.
- Nos, Mr… - akadt meg egy
pillanatra, és arcán látszott, próbálja felidézni az előtte álló nevét, mire
Declan égnek emelte szemét. Mivel nem segítette ki vendégét, az, zavartalanul
folytatta – mindegy is. Szóval, nem tudom, mit eszik magán a húgom, mert lássuk
be, se pénze, se stílusa – mérte végig látványosan a sötét farmert, és fehér
pólót viselő férfit, aki nyomokban sem hasonlított azokhoz, akik az ő
társaságában valaha megfordultak – ráadásul, ha engem kérdez, meglehetősen
faragatlan is. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, ki tudja – vont vállat Kim –
Kate beleszeretett magába, és én most azért jöttem, hogy helyrehozzam a
dolgokat. Az én hibám, hogy nem lehetnek együtt, és ennyivel tartozom neki. –
jelentette ki olyan hangon, mintha csak az esti programját sorolta volna, mire
Declan a kezdeti meglepettségből felocsúdva, megrázta a fejét.
- Nem a maga hibája – jegyezte meg
látszólag nyugodt hangon, mire Kimberly komolyan nézett vissza rá.
- De igen! Én rángattam bele, én
találtam ki a helycserét! – kötötte az ebet a karóhoz, de Declan nem értett
egyet vele, és ennek hangot is adott.
- Nem maga hazudott nekem, hanem ő!
Másnak mutatta magát, mint, aki valójában, és nekem már fogalmam sincs, kicsoda
– túrt bele hajába, mire Kim érdeklődve nézett vissza rá.
- Ezt hogy érti? Milyennek mutatta
magát? – kérdezte kíváncsian, mint, aki tényleg csak érdeklődik, mire Declan
nagyot sóhajtott.
- Ezt komolyan kérdezi? – tört fel
belőle döbbenten – mintha nem tudná! – támasztotta meg hátát az ajtófélfán, de
amikor nem jött felelet, folytatta – Kimberly Coopernek mutatta magát!
- Úgy érti, fennhéjázó volt, önző,
felszínes és elviselhetetlen? – ismételte meg ugyanazokat a jelzőket, amelyeket
korábban Declan használt vele kapcsolatban, mire Declan értetlenül nézett
vissza rá. – Remélem, nem hagytam ki semmit abból, amit az esküvő előtt vágott
a fejemhez – tette hozzá gúnyosan.
- Nem, dehogy! Kedves volt, vicces,
és természetesség sugárzott belőle. A tekintetéből, a mosolyából őszinteség
áradt, és közvetlenség – mosolyodott el halványan a férfi, ahogy felidézte Kate
arcát, tekintetének csillogását – teljesen más volt, mint Dallas előtt.
- Kate volt – jegyezte meg komolyan
Kim, mire Declan meglepetten nézett rá, ő pedig elmosolyodott – talán az én
nevemet viselte, de Kate volt magával. Mindvégig. Ez ő. Tudja, mi következik
ebből? Sosem hazudott magának. Nem játszotta meg, hogy én vagyok, önmaga volt.
Kate, a maga egyszerűségével, és bájával, amivel akaratlanul elcsavarta a
fejét. Nem különös, hogy míg hozzám sosem vonzódott, addig Kate teljesen
elvarázsolta? Hogy is fogalmazott az előbb? A külső nem minden… Tehát, nem a
külsejébe szeretett bele, hiszen ha így lett volna, akkor én is felkeltettem
volna az érdeklődését. Maga Kate-t szerette meg, a személyiségét!
- Talán így volt, de én azt hittem…
- kezdett volna bele Declan, de Kim egyetlen mozdulattal belé fojtotta a szót.
- Már megbocsásson, de a maga
hitéért Kate nem vállalhatja a felelősséget! – jelentette ki könnyed hangon,
mire Declan dühösen ráncolta össze szemöldökét.
- Ne tegyen úgy, mintha csak én
kevertem volna össze magukat véletlenül, és erről Kate semmit sem tudott volna!
Hagyta, hogy azt higgyem, ő Kimberly, és nem világosított fel az igazságról
akkor sem, amikor lehetősége lett volna rá! – emlékeztette a nőt sértetten,
mire az unottan sóhajtott fel.
- Tényleg muszáj ekkora ügyet
csinálni belőle? Az ég áldja meg, végül is nem rakéta kódokat adott el
Oroszországnak! Csak helyet cseréltünk, amit nem kötött a maga orrára! –
feleselt bosszúsan Kimberly – szereti magát, amit nyilván ő sem így tervezett,
és rosszul döntött, amikor nem mondta el az igazat, na, bumm! Ha képes egy
ilyen apróság miatt eldobni mindazt, ami kettejük között van, akkor ostobább,
mint, amilyennek kinéz – vetette oda foghegyről, mire Declan mély levegőt vett,
hogy lenyelje az első gondolatot, ami szájára kívánkozott.
- Ha szeretünk valakit, nem
hazudunk a szemébe – vágott vissza nyugalmat erőltetve magára, mire Kim
harciasan tette csípőre a kezét.
- Ha szeretünk valakit, képesek
vagyunk megbocsátani a botlásait, mert tudjuk, hogy sosem bántana minket
szándékosan!
- Azt hiszem, itt a vége a
beszélgetésnek – lépett az ajtóhoz Declan és szélesre tárta azt – mondja meg
Kate-nek…
- Azt hiszi, ő küldött? – húzta fel
szemöldökét Kim, majd nevetni kezdett – nem, nem ő küldött, és remélem, sosem
tudja meg, hogy eljöttem, mert kitekeri a nyakamat – jósolta meg a sötét jövőt.
– Had tegyek fel még egy utolsó kérdést, aztán itt sem vagyok – kérte komoly
hangon, és amikor Declan bólintott, folytatta – állította személy szerint
magának a húgom bármikor, hogy ő Kimberly Cooper? – kérdezte mélyen a sötétkék
szemekbe nézve, mire Declan elgondolkodva ráncolta össze szemöldökét, igyekezve
felidézni ilyen pillanatot, de egy sem jutott eszébe. Helyette számtalan
alkalom ugrott be, amikor Kate harmadik személyben beszélt Kimberly-ről, vagy
utalt arra, hogy nem az áll vele szemben, akinek hiszi. Mivel nem válaszolt,
Kim halványan elmosolyodott, és az ajtóhoz indult. Mielőtt távozott volna, még
visszafordult – Ha engem kérdez, két lehetősége van. Az egyik, hogy továbbra is
ebben a lyukban savanyodik, a sebeit nyalogatva, hogy mennyire megbántották. A
másik, hogy felülemelkedik a büszkeségén, és megpróbálja Kate szemével látni az
eseményeket, a helyébe képzelni magát, és feltenni a kérdést, maga be merné-e
vallani valakinek, akit szeret, hogy megtévesztette, ha tudja, hogy ezzel
örökre elveszítheti – dobta fel az elgondolkodtató kérdést, majd a reakciót meg
sem várva, távozott, egyedül hagyva Declan-t nyomasztó gondolataival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése