Éld az életem 44. rész

44. rész

Sharon a lehető legrosszabbkor érkezett, és ahogy Kate pillantása találkozott a döbbent barna szemekkel, tudta, hogy ezzel a nő is tisztában van. Kezét szemérmesen szája elé tartva sütötte le tekintetét, miközben zavartan igazgatta kosztümjét.

- Elnézést… nem tudtam, hogy a vőlegénye már bejött segíteni a ruhával – köszörülte meg torkát udvariasan mosolyogva, mire Declan megrázta a fejét.

- Tudja, én… - fogott volna bele, hogy színt valljon, de hirtelen fájdalom nyilallt jobb lábába, ahogy Kate erőteljesen rátaposott fehér körömcipőjével, melyet a ruhához próbált fel, és ami az egyik legkényelmetlenebb lábbeli volt, amit valaha viselt.

- Semmi baj! – vágott közbe Sharonhoz intézve szavait, amint felismerte, hogy a nő nemcsak Kimberly Coopert nem ismeri személyesen, de a vőlegényt sem, ami kapóra jött neki ebben a kínos szituációban. – Szerencsére Steve itt volt – simított végig bizalmasan Declan karján, akinek nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, játszania kell, ha nem akar élete végéig sánta maradni.

- Biztos vagyok benne, hogy a vetkőzésben is segít – kacsintott szokatlan közvetlenséggel, csintalan mosollyal az ajkán a fiatal nő, és Declan segítőkészen kezdett bólogatni, de Kate jobb kezének ujját felemelve intett nemet.

- Nem, nem! Már így is megkísértettük a sorsot! Nem is szabadott volna látnia ebben a ruhában, szóval még az is lehet, hogy másikat választok – gondolkodott hangosan, mire Declan vidáman karolta át vállát, és húzta magához egészen közel.

- Ha úgysem ez lesz rajtad, akár maradhatok is – vélte kópés mosollyal az ajkán, mire Sharon elismerőn bólintott a leleményességet hallva, és mielőtt Kate ismét tiltakozhatott volna, megszólalt.

- A vőlegényének vág az esze, mint a borotva – nevetett fel, majd kilépett az ajtón – máris keresek egy másik ruhát.

- Ne! – állította meg Kate, akinek a hideg is végig futott a hátán, hogy még egy Kimberly ízlését tükröző ruhába préselje bele magát – ma már nem lesz időm felpróbálni, és amúgy sem döntöttem még el, hogy lecserélem-e – válaszolta látszólag kételyektől gyötörve, mire Sharon bólintott, és elhagyta a fülkét. Amint kettesben maradtak, Kate megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Úgy érzem, rohamléptekben fejlődik a kapcsolatunk – jegyezte meg Declan somolyogva, mire egy mérges pillantást zsebelhetett be, de zavartalanul folytatta – a cukrászdában még kiütést kaptál a gondolatától is, hogy eljátsszam a vőlegényedet, most pedig éppen te léptettél elő. Ezt vehetem esetleg ajánlatnak a jövőnkre nézve? – kérdezte komisz csillogással a szemében, mire Kate hátat fordított neki, így jelezve, hogy húzza le a korábban is problémát okozó cipzárt, és miután a férfi engedelmeskedett, felé fordult.

- Ajánlom, hogy húzzál ki a fülkéből, de gyorsan – mutatott az ajtó felé, de Declan egy lépést sem tett, inkább közelebb merészkedett, és ujjbegyét ingerlőn húzta végig Kate mellkasán, egészen melle vonaláig, és elégedetten látta, hogy a nő lélegzete szaggatottabbá válik.

- Biztos vagy benne, hogy boldogulsz egyedül? – kérdezte halkan, miközben lehajtotta fejét, és fogai közé véve a nő fülcimpáját, finoman megharapta.

- Hat… határozottan – vett mély levegőt Kate, miközben tenyerét megtámasztva a férfi mellkasán tolta magától távolabb, hogy tisztán tudjon gondolkodni.

- Ez nem hangzott túl meggyőzően – mosolygott Declan, miközben ajkával puhán, érzéki gyengédséggel érintette meg a nőét – megpróbálod még egyszer? – kérdezte incselkedő hangon, mire Kate megnyalta alsó ajkát, és határozottan bólintott.

- Hogyne! – jelentette ki, majd eltávolodva a férfitól egy lépést, kihúzta magát – adtál nekem egy napot, emlékszel? – kérdezte, és abból, hogy Declan elkomolyodott, már tudta, hogy nem kell számítania további ostromra – kérlek, várj estig, és ha még mindig úgy gondolod, ahogy most… - akadt el a hangja, ahogy belegondolt, milyen következményekkel járhat őszintesége, mire Declan bólintott.

- Rendben – egyezett bele, majd lágyan rámosolygott és elhagyta a fülkét, Kate pedig némán engedte ki tüdejéből a levegőt. Amikor alig fél órával később elhagyták a szalont, Sharon réveteg mosollyal az ajkán, karba font kezekkel nézett a fiatal pár után.

- Imádom a munkámat – sóhajtott fel romantikus, ábrándos tekintettel – szeretem nézni a párokat, ahogy elindulnak a közös élet felé, és egy-egy lépésüknél jelen lehetek. Ők ketten például, kifejezetten összeillenek. – jelentette ki magabiztosan, mire kolléganője, az alig 20 éves Veronica szarkasztikus mosollyal arcán lépett mellé. Vékony alakját kiemelte a szűkre szabott kosztüm, szőke haját laza copfban fogta össze, és bár a szolid smink és öltözéke alapján tökéletesen passzolt a szalon eleganciájához, az arcára kiülő gúny, és unottság elárulta, hogy a legkevésbé sem szereti itt tölteni az idejét.

- Nekem inkább úgy tűnik, ezek között a lépések között a menyasszony meg-megbotlik néha – jegyezte meg gúnyosan, és amikor Sharon rosszallón rápillantott, ártatlan arccal, védekezőn emelte fel kezét – maga mégis, minek nevezné, hogy a próbafülkében smárol egy vadidegen fickóval?

- Miket hordasz össze, te lány! – intette le egy kézlegyintéssel Sharon – történetesen az a fickó a vőlegénye volt, Steven Ward!

- Történetesen az a fickó úgy Steven Ward, ahogy én Teréz anya! És elhiheti nekem, asszonyom, hogy tőlem távolabb aztán senki nem áll attól a szentfazéktól – húzta el a száját lekicsinylőn, amivel ismét csak bizonyította főnökasszonya számára, hogy rossz döntést hozott, amikor egykori iskolatársnőjének húgát jócselekedet gyanánt, felvette kisegítő munkára.

- Honnan veszed, hogy ez az úr nem Ms. Cooper jegyese? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, mire Veronica megrántotta a vállát.

- Onnan, hogy több magazint olvasok, mint maga, és éppen az e havi számban voltak lefényképezve egy baromi nagy jachton. Na, már most, Steven Ward szőke, és legalább egy fejjel alacsonyabb, mint ez a félisten – bökött fejével az ajtó felé, ahol az ügyfelek távoztak – bár, azt el kell ismernem, hogy Kimberly-nek piszok jó ízlése van – kuncogott vidáman, és arcán jól látszott, mennyire élvezi a helyzetet. – Én a helyében megtartanám mindkettőt! – jelentette ki, miközben egy szelet csokoládét húzott elő a zsebéből, és ráérősen majszolni kezdte – a szőkét a pénzért, az Adoniszt meg az ágyban. Tudja, egyet a hálóba, egyet a konyhába - nevetett fel hangosan, mire Sharon mérgesen húzta össze szépen ívelt szemöldökét.

- Akárhogy is van, ez nem tartozik ránk! Semmi közünk az ügyfelek magánéletéhez! – zárta rövidre a témát, miközben arra gondolt, bárki is a nő vőlegénye, képtelenség, hogy ugyanolyan kémia és feszültség legyen közöttük, mint ezzel a férfival, majd mielőtt Veronica reagálhatott volna, folytatta – tedd el azt a csokit és inkább eredj hátra! Tegnap kértelek, hogy rendezd méret szerint az új kollekciót, amit kaptunk, és még neki sem álltál – pirított rá a lányra, aki megrántotta a vállát, és elindult a raktár felé, miközben mobilját előkutatva, felütötte a keresőt, és beírta a magazin nevét, amiben korábban olvasott a leendő esküvőről. Amint megtalálta, amit keresett, elégedetten mosolyodott el, és tárcsázni kezdett. Nem is kellett sokat várnia, hogy a vonal túl végén egy fiatalos női hang beleszóljon.

- Texas News, miben segíthetek? – kérdezte szolgálatkész hangon, és Veronica egy percre megtorpant. Lelkiismerete intőn figyelmeztette, hogy amit tesz nemcsak helytelen, de szívtelen is, végül felrémlett előtte a nyári utazás képe, amit anyja nem volt hajlandó kifizetni, és amiért ebben az átkozott üzletben kell pipiskednie kis kosztümben, így elnyomva a bűntudatot, nagy levegőt vett.

- Ray Farlow-t keresem, szeretnék néhány információval szolgálni Kimberly Cooper-ről és az esküvőről – közölte nyugodt hangon, és győzelemittasan mosolyodott el, amikor a nő azonnal kapcsolta.

Kate csalódottan rágcsálta alsó ajkát, miközben a fehér póló alját gyűrögette idegesen, amit viselt. A kényelmes farmer és a laza felső a legkevésbé sem tükrözte Kimberly személyiségét, és ő pontosan ezt akarta. Még azt a szolid sminket is eltávolította arcáról, amit délelőtt tett fel, hajába pedig lazán túrt bele ujjaival, hogy minél természetesebb benyomást keltsen. Azt akarta, hogy amikor Declan megérkezik, Kate fogadja, és ne a modell. Miután eljöttek a szalonból, nehezen sikerült rávennie a férfit, hogy egyedül tölthesse a napot, így volt lehetősége bemenni a kórházba, és ellátni néhány feladatot. Úgy állapodtak meg, hogy este eljön hozzá Declan, ő pedig remélte, hogy addigra eléri telefonon nővérét, és Steve-t, hogy tiszta vizet önthessen a pohárba, és úgy tudja fogadni a férfit, hogy teljesen őszinte lehet hozzá. A gyomra görcsbe rándult az idegességtől, ha arra gondolt, hogyan fogadja majd Declan, hogy az elmúlt egy hónapot nem az igazi Kimberly Cooper mellett töltötte, de remélte, hogy a szerelem, amit iránta érez, elég erős lesz ahhoz, hogy megbeszéljék. Ha mindez a félelem nem lett volna elég, ráadásul még Steve-vel és Kimmel sem tudott beszélni, hiába ült a telefonon már órák óta. Mivel Declan számát még mindig nem sikerült felkutatnia ikertestvére táskájában, így a találkozót nem tudta lemondani. Éppen itt tartott gondolatban, amikor kopogtattak, ő pedig érezte, hogy szíve a torkába ugrik. Kétsége sem volt afelől, hogy Declan érkezett meg, és amikor szélesre tárta az ajtót, pillantása találkozott a sötétkék szemekkel, melyek kutatón pásztázták végig testét.

- Egészen… más vagy – jegyezte meg Declan, mire Kate nagyot nyelt, és félreállt, hogy amaz beléphessen a lakásba.

- Lepukkant? – kérdezte félve, látszólag könnyed hangon, és szívét melegség járta át, amikor a férfi mosolyogva rázta meg a fejét.

- Hétköznapi – felelte lágy hangon, és Kate-nek eszébe jutott, mit mondott Declan a farmon, amikor arról vitatkoztak, miért szereti jobban a férfi, ha valami hétköznapi, és meghagyja, hogy ő fedezze fel benne a különlegességet. – Egyáltalán nem úgy nézel ki most, mint egy szupermodell – tette hozzá, és arcán látszott, ezt a legkevésbé sem bánja.

- Nem, és ennek nyomós oka van – köszörülte meg torkát zavartan Kate, miközben érezte, hogy keze remegni kezd a rá váró percektől, Declan pedig várakozón szegezte rá tekintetét – Declan én nem az vagyok, akinek hittél! Pontosabban az vagyok, és mégsem. Istenem, ez elég bonyolult lesz így… – vett mély levegőt, de amikor folytatni akarta, a telefon csengése szakította félbe.