51.
rész
Declan egy percre sem vette le szemét a
nőről, és annak ellenére nyugodtnak látszott, hogy belülről majd’ szétvetette a
düh és csalódottság, mely érzelmek egymást gyorsan váltva törtek utat maguknak
szívében. Kate csillapítva vadul lüktető pulzusát, mély levegőt vett, és közelebb
lépett a férfihoz.
- Annyira
sajnálom – szólalt meg halkan, majd folytatta – én el akartam neked mondani! Ha
tudnád, hányszor nekiveselkedtem, hogy bevalljam az igazat – kulcsolta össze
ujjait maga előtt Kate, hogy elrejtse remegésüket, mire Declan rezzenéstelen
arccal nézett vissza rá.
- Mi
tartott vissza? – kérdezte nyugodt hangon, mire Kate szomorkásan húzta el
száját.
- Először
az ígéret, amit Kimnek tettem – kezdett bele mondandójába, miközben a férfi továbbra
is várakozón hallgatott – megesküdtem, hogy nem árulom el. Tudtam, ha rájössz,
hogy Kim helyett én vagyok veled, azonnal utána utazol Párizsba, hogy megvédd –
magyarázta – tekintettel az őrült rajongóra, ez abszolút érthető lett volna, de
Kim sosem bocsátotta volna meg nekem, hogy eljárt a szám, és kiderül, nem ő
szervezi az esküvőt.
- Mint
láttuk, hatalmas botrány lett belőle – húzta el a száját gúnyosan Declan, ahogy
felidézte, milyen könnyedén csavarta ujja köré a menyasszony a vőlegényét, mire
Kate szégyenkezve sütötte le szemét, amiért hagyta magát megvezetni – és amikor
már nem voltam Steve alkalmazottja? Amikor már nem kellett attól tartanod, hogy
Kimberly után utaznék? Vagy akkor, amikor meglátogattalak a rendelőben, két
alkalommal is? Esetleg nem olyan régen, a lakásod előtt, amikor megcsókoltalak?
– záporoztak a kérdések, és Kate tudta, hogy ezt lesz a legnehezebb
megmagyaráznia, hiszen akkor már nem nővérének tett ígérete gátolta meg benne,
hogy őszinte legyen. – Egyetlen alkalommal sem játszottál el a gondolattal,
hogy a szemembe nézel, és megmondod, hogy akit valójában szeretek, az nem a
szupermodell, hanem az állatorvos? – villant számonkérés és fájdalom a férfi
szemeiben, mire Kate érezte, hogy szívére mázsás súly nehezedik.
- Minden
alkalommal el akartam mondani – válaszolta, majd mielőtt a férfi közbevághatott
volna, folytatta – de féltem. Addigra már… - akadt el egy pillanatra, miközben
erőt vett magán, hogy kitárja szívét, ami korántsem volt egyszerű. Sosem
mutatta ki könnyen az érzéseit, és ezt csak felerősítette benne legutóbbi
kapcsolata, így minden bátorságát össze kellett szednie ahhoz, hogy nyíltan
beszéljen érzéseiről, megkockáztatva, hogy ennek ellenére is elfordul tőle
Declan – addigra már nem Kimberly-t féltettem, hanem magamat – vallotta be őszinte
hangon, és szemébe könny gyűlt, amikor folytatta – fontos lettél a számomra, és
féltem, hogy elveszítelek. Beléd szerettem – nyelt nagyot, hogy a gombóc, mely
egyre inkább megnehezítette a beszédét, eltűnjön a torkából, miközben érezte,
hogy szíve eszeveszett ütemben dübörög mellkasában. Declan figyelmen kívül
hagyta a bizsergést, mely minden porcikáját átjárta az érzésre, hogy az előtte
álló nő viszontszereti, miközben büszkén felszegte állát, és tekintetébe
elutasítás költözött.
- Úgy
tűnik, a külsőtökön kívül van még egy közös vonásotok a nővéreddel – szólalt
meg távolságtartó hangon, ami elég volt ahhoz, hogy Kate tudja, elveszítette őt
– mindketten csak saját magatokkal törődtök.
- Ennyit
fogtál fel az egészből? – nézett rá hitetlenkedve a nő, és amikor nem kapott
választ, folytatta – igen, hibáztam, amikor gyávaságból nem mondtam el az
igazat, és sajnálom. - lépett még közelebb a férfihoz, és tekintetét az övébe
fúrta, majd nagyot sóhajtott – Szeretlek, és azt mondtad, te is szeretsz. Ha ez
így van, talán… - folytatta volna, de a férfi megrázta a fejét és közbevágott.
- Azt
sem tudom, ki vagy valójában! – túrt bele tanácstalanul sűrű hajába Declan.
- De
igen! Tudod, végig tudtad! Érezted – tette hozzá halkan, miközben keze végig
szántott a széles mellkason, és megpihent a férfi szíve fölött. – Érezted, hogy
más vagyok, mint Kimberly…
- Így
van – bólintott Declan – te pedig ahelyett, hogy elmondtad volna az igazat,
meggyőztél róla, hogy tévedek – fogta meg Kate kezét, és eltolta magától, majd
az ajtóhoz lépett. – Pár nappal ezelőtt azt kívántam, bárcsak téged ismertelek
volna meg korábban – nyelt nagyot, mialatt keze már a kilincsen volt – most
azt, hogy bár egyikőtökkel se találkoztam volna soha! – tette hozzá, majd a
választ meg sem várva, hátat fordított, és elhagyta a szobát, Kate pedig lehunyt
szemmel hanyatlott a fésülködő asztal előtt álló székre, miközben szabadon
engedte könnyeit, melyek kis patakként folytak végig arcán. A fájdalom, hogy
végleg elvesztette azt a férfit, akit őszintén, tiszta szívéből szeretett,
végig égette az egész mellkasát, és szinte levegőhöz sem engedte jutni. Nem
tudta hibáztatni Declan-t, amiért elfordult tőle, hiszen ő sem lett volna képes
többé bizalmat szavazni neki, ha megtudja, hogy egész idő alatt másnak adta ki
magát, mint, aki valójában. Sokkal inkább magára haragudott, amiért életében
először gyáva volt, és nem vallotta be az igazat, ha nem is a legelején, de
akkor, amikor elment hozzá a rendelőbe. Annyira elmerült saját gondolataiban,
és fájdalmában, hogy észre sem vette nyílik az ajtó, és nővére lép be rajta,
halkan, nesztelenül.
- Kate?
– hallotta meg Kim hangját, aki tőle szokatlan kedvességgel és
visszafogottsággal ejtette ki nevét – minden rendben? – kérdezte őszinte
aggodalommal a hangjában, amivel sikerült meglepnie testvérét. Kate nagy
levegőt véve húzta ki magát, miközben gyorsan letörölte könnyeinek nyomát
arcáról.
- Persze
– erőltetett arcára egy mosolyt, mialatt a tükör felé fordult, és néhány gyors
mozdulattal igyekezett rendbe hozni sminkjét, melyet elmosott a sós könny.
- Jól
vagy? – kérdezte Kimberly, miközben közelebb jött, és átható tekintettel
tanulmányozta húga arcát a tükörben. Kate-nek nem kellett semmit mondania, elég
volt ránéznie, hogy tudja, ikertestvére, ellentétben vele, nem járt sikerrel a
beszélgetés során.
- Jól
leszek – bólintott elszántan Kate, mialatt érezte, hogy Kim biztatón szorítja
meg vállát.
- Nem
kell ám mindig olyan erősnek lenni, hugi – mosolygott rá, majd elkomolyodva
folytatta – sajnálom, hogy ekkora galibát okoztam neked. Ha visszaforgathatnám
az idő kerekét, akkor…
- Akkor
is pontosan ezt tennéd – fejezte be nővére helyett a mondatot Kate, mire Kim
bűnbánón harapta be alsó ajkát. – Ahogy én is… - fűzte hozzá nagyot sóhajtva.
- Sajnálom
– kapcsolta őszintén csillogó tekintetét a húgáéba Kim, Kate azonban, megrázta
fejét, és könnyedén paskolta meg a vállán lévő kecses kezet.
- Nem
kell – ingatta meg fejét – sőt, inkább hálával tartozom neked – tette hozzá, és
amikor Kimberly meglepetten húzta össze szemöldökét, folytatta – elvégre ennek
a helycserének köszönhetem, hogy megismertem az igaz szerelmet, még ha csak
rövid ideig tartott is. Boldog voltam – vallotta be, majd keserűen
elmosolyodott mellé – legalábbis hellyel-közzel – szúrta mellé szomorkásan –
csak egy hátránya van.
- Mi
lenne az? – kérdezte kíváncsian Kim, miközben Kate felállt, ő pedig kissé
hátrébb lépett, hogy szembe tudjanak állni egymással.
- Hogy
már nem fogom beérni kevesebbel – válaszolta könnyes szemmel Kate, majd az ajtó
felé fordult, Kim hangja azonban megállította.
- Akkor
miért engeded el? – kérdezte, mire Kate a nélkül válaszolt, hogy megfordult
volna.
- Mert,
aki el akar menni, azt hagyni kell, Kim – felelte nyugodt hangon, de hangja
remegése elárulta, egyáltalán nem olyan könnyű ezt megtennie, mint ahogy
látszik.
- Ez
marhaság! – jelentette ki határozottan, és a korábbi együtt érző, érzékeny Kim
helyére visszatért a régi, optimista, könnyed modell – ez a mártír hozzáállás
jól áll a drámakirálynőknek, és jól mutat a filmekben, de tőled nem ezt várom!
Szedd össze magad, menj utána, és mondd el neki, hogy szereted!
- Megtettem
– válaszolta rezignáltan Kate, mire nővére szája elnyílt meglepetésében – nem
különösebben érdekelte, mint a mellékelt ábra mutatja.
- Talán
nem voltál elég határozott – vélte elgondolkodva Kim, és amikor húga érdeklődve
húzta fel szemöldökét, magyarázni kezdte – vegyünk például engem és Steve-t.
Hazugsággal vádolt, és azzal, hogy nem tud bízni bennem többé…
- Kim!
Hazudtál neki! Ez nem csak vád! – emlékeztette ikertestvérét hitetlenkedve
Kate, de az csak könnyed eleganciával legyintett.
- Na
és? A lényegen nem változtat! – válaszolta magabiztosan – megtehettem volna,
hogy hagyom dühöngeni, és lefújni az esküvőt, csak azért, mert rájött, hogy egy
kicsit megtévesztettem egy-két dologban…
- Egy-két
dologban? – hüledezett Kate – az ég szerelmére! Párizsban voltál, míg ő azt
hitte, New York-ban szervezed az esküvőt!
- Az
Istenért, Kate! Ne kezd már te is, jó?! – fújtatott mérgesen Kim – éppen elég
volt egy vita nekem mára, és ha nem tűnt volna fel, éppen segíteni akarok! A
lényeg, hugi, hogy meg kell győznöd ezt a testőr fickót, hogy mindvégig téged
szeretett, és ostoba, ha mindazt, ami köztetek van, hagyja elveszni miattam!
Hiszen az egész az én hibám! – vallotta be, de arcán látszott, nem gyötri
különösebb bűntudat emiatt.
- Ez
nem én vagyok, Kim, és ezt te is tudod – rázta meg fejét Kate – joggal dühös
rám, és teljes joggal érzi, hogy nem tud bízni bennem többé. Hazudtam neki,
ezen nincs, mit szépíteni. Nem fogom
rátörni az ajtót, és bizonygatni neki, hogy szeretem, és sosem csapnám be többé
– nyomta le a kilincset, és miközben kinyitotta az ajtót még visszafordult – ez
nem én vagyok – ismételte meg, majd a választ meg sem várva távozott, Kimberly
pedig töprengve nézett utána. Annak ellenére, hogy egy percét sem bánta meg a
párizsi fotózásnak, hiszen így újra felkerült a keresett modellek listájára, és
Steve-vel is meg tudták beszélni a dolgaikat, rosszul érezte magát a húga
miatt, aki láthatólag szívből szerette ezt a férfit. Segíteni akart neki, de
ismerte annyira, hogy önfejűsége és makacssága miatt, nem fogja még egyszer
felkeresni, hogy megbeszélje vele a történteket. Az egyszeri visszautasítás
éppen elég Kate számára ahhoz, hogy egy életre lemondjon arról, akit szeret, ő
azonban nem akarta hagyni, hogy egyedül maradjon csak azért, mert fél az újabb
kudarctól. Végül magabiztosan elmosolyodott, és kihúzva magát, indult el az
ajtó felé.
- Te
talán tényleg nem ilyen vagy hugi – motyogta maga elé, miközben még egy utolsó
simítással megigazította magán hófehér ruháját – de szerencsére, a külsőnkön
kívül, semmi másban nem hasonlítunk – tette hozzá sokatmondó mosollyal az
ajkán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése