Éld az életem 53. rész

53. rész

Kate szemét összehúzva, elmélyülten tanulmányozta a falra helyezett röntgen képet, melyet hátulról speciális neonfénnyel világítottak meg, hogy könnyebben felfedezhessék a rendellenességeket a csontokon.

- A singcsont eltörött, az orsócsont pedig megrepedt – sóhajtott fel gondterhelten Kate, miközben agya lázasan kutatott magyarázat után.

- Ezt nem értem – szólalt meg mellette Matt Winslow, a 20-as éveinek végén járó, magas, szőke, kék szemű, izmos testalkatú új asszisztens, aki még csak alig két hete erősítette a csapatukat. – A gazdája szerint, semmiféle traumatikus hatás nem érte az állatot – magyarázta értetlenül, miközben szemét le sem vette a németjuhász kutyáról készült felvételről – akkor mégis, hogyan törhetett el a lába?

-  A csontok kétharmadát szervetlen anyagok, úgynevezett mészsók alkotják – vette le szemüvegét Kate, és rutinmozdulatokkal kezdte törölgetni fehér köpenyébe – ezek biztosítják a szilárdságát, illetve a keménységét. Idősebb korban természetes, hogy csökken a mennyiségük, így könnyebben törik a csont.

- De ez az állat még nem elég idős hozzá – rázta meg fejét Matt – alig múlt két éves, lehetetlen, hogy mészsó hiány legyen!

- Mégis erre gyanakszom – jelentette ki Kate, miközben ismét feltette szemüvegét, és a képen a kutya hátsó lábára mutatott – látja ezt? A szárkapocs csont elkezdett deformálódni. Ez utalhat csontlágyulásra, vagy angolkórra. Mindkettőt a mészsó hiánya okozza – felelte magabiztosan, majd a férfira nézett – a csontlágyulást szerintem, kizárhatjuk, mivel az elsősorban vemhes szukáknál fordul elő, tehát marad az angolkór – sóhajtott mélyet, majd elszakítva pillantását a felvételről, Matt-re nézett - Vigye Lucky-t a megfigyelőbe. Elkezdjük mesterségesen pótolni a mészsót, és kapjon vitaminokat is – utasította a kollégát, aki bólintott, majd kétkedve nézett rá.

- Ettől helyre jön a deformitás? – kérdezte kíváncsian, mire Kate lemondón rázta meg fejét.

- Nem, de megmenthetjük vele a többi csontot – válaszolta nyugodtan, miközben ellépett a röntgen képtől, és asztala mögé ült, hogy mielőbb kitöltse Lucky kartonját, ezzel felvéve a klinikára az állatot – küldheti a következő pácienst! – kérte a férfitól, mire az, belenézett a kezében lévő aktába, ő pedig papír vett elő, és gyorsan leírta az adandó vitaminok nevét és dózisát, hogy aztán átnyújtsa a férfinak.

- Vertigo, két hónapos kan labrador kölyök – olvasta fel az állat adatait Matt, mialatt elvette a cetlit – általános vizsgálatra hozta a gazdája, és a szokásos oltásra, féregtelenítésre – tette hozzá, mire Kate bólintott. Már előre örült a kis fickónak, aki eltereli gondolatait Declan-ről. Az elmúlt két hétben gőzerővel vetette bele magát a munkába, így próbálva elfelejteni a férfit, nem sok sikerrel. Agya, mint egy aljas áruló, folyamatosan elé vetítette markáns arcát, érzéki, keskeny ajkait, melyek olyan gyengéden, mégis szenvedélyesen csókolták, ahogy még senki. Csak remélni merte, hogy az a fájdalom, melyet hiánya okozott, előbb-utóbb múlni fog, ő pedig ismét a régi lehet. Bár Kimberly többször is megpróbálta rábeszélni, hogy keresse fel a férfit, ő ellenállt. A hideg elutasítás, amiben része volt az esküvő napján, egyértelművé tette a számára, hogy Declan nem hajlandó megbocsátani. – Vertigo! Te következel! – rántotta ki gondolatai közül Matt hangja, ahogy szélesre tárva az ajtót, kikiabált a folyosóra, mire Kate füléig kis tappancsok csattogása hatolt el, ő pedig előre mosolyogva emelkedett fel a székről, és guggolva, kezeit kitárva üdvözölte kis páciensét, egy zsemleszínű kölyökkutyát, mely izgatottan rohant be az ajtón.

- Szia, kis haver – vakargatta meg szeretetteljesen az állat füle tövét, majd arca magasságáig emelte, mire a kölyök, mintha csak értette volna, hogy köszöntötték, vékony hangon vakkantott, Kate pedig elbűvölve nevetett fel, és észre sem vette, hogy az asszisztens lágyan mosolyogva figyeli a jelenetet.

- Doktornő – szólította meg Matt, aki már útra készen állt az ajtóban, miközben Kate letette a földre a kis kutyát, de nem állt fel mellőle.

- Tessék? – kérdezte, anélkül, hogy ránézett volna a férfira, mire az, zavartan megköszörülte a torkát.

- Ő az utolsó beteg mára, és én… szóval, arra gondoltam, hogy talán… - akadt el egy pillanatra – esetleg eljönne velem inni valamit – nyögte ki nehezen, mire Kate keze megállt simogatás közben. Nem tudta, hogyan utasíthatná vissza, anélkül, hogy túl bántó lenne. Néhány hete talán még jól is esett volna neki, ha egy ilyen jóképű, kedves, intelligens férfi elhívta volna valahova, de most minden gondolatát Declan töltötte ki, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárki más iránt úgy érezhetne, vagy engedné, hogy úgy közeledjen hozzá, ahogy ő.

- Ez… nagyon jó ötlet, de sajnos ma… - fogott bele, hogy visszautasítsa, de hirtelen egy ismerős hang szakította félbe.

- De sajnos a doktornő ma estéje már foglalt – jelentette ki Declan, mire Kate döbbenten emelte fel fejét, és tekintete találkozhatott a sötétkék szemekkel, melyek Matt-et figyelmen kívül hagyva, egyenesen rá néztek. A férfi ezúttal is észvesztően jóképű volt. Sűrű hajából homlokába hullott néhány tincs, sötét pólója ráfeszült kidolgozott felsőtestére a bőrkabát alatt.

- Akkor talán majd máskor – jegyezte meg halkan Matt, mire Declan elhúzta száját.

- Esélytelen – vetette oda foghegyről, mire az asszisztens érdeklődve fordult felé.

- Parancsol? – kérdezett vissza, mire Kate, felemelve a földről a kölyköt, aki már köpenyét kóstolgatta, felállt.

- Azt mondta, nem lehetetlen – mentette meg a helyzetet, mire Matt elmosolyodott - köszönöm, boldogulok egyedül is, Matt – bocsátotta útjára a fiatalembert, aki bólintott, majd elhagyta a helyiséget, kettesben hagyva őket, ezáltal még érzékelhetőbbé vált a feszültség.

- Látom, még itt a rendelőben is akadnak rajongóid – jegyezte meg Declan féltékenyen, miközben szemét nem tudta levenni a nőről, akit már két hete hiányolt. A fehér köpeny alatt farmeringet viselt, melynek felső két gombját kigombolta, így látni lehetett a selymes bőréhez simuló aranyláncot, amit a szalonban is látott a férfi. A fekete farmer, melybe belekényszerítette az inget, kiemelte formás, vékony csípőjét. Vöröses barna haját ezúttal is ujjaival regulázta meg, mely kislányos bájt kölcsönzött külsejének. Declan most sem értette, hogyan nem jött rá azonnal, hogy a Dallas előtti és utáni Kimberly két teljesen különböző ember. – Nem lehetetlen? – kérdezte, miközben beljebb jött a helyiségbe, és bezárta maga mögött az ajtót. – Képes lennél elmenni bárhova egy ilyen ficsúrral?

- Ficsúr? – kérdezett vissza válasz helyett Kate. Annak ellenére, hogy minden vágya volt, hogy újra lássa a férfit, most sértve érezte magát, amiért nem kellett neki szerelme, nem fogadta el a bocsánatkérését, sőt, hidegen elutasította, mégis itt van, és beleszól az életébe, amelynek már nem is része. – Oh, igen! El is felejtettem, hogy a te szemedben minden férfi ficsúr, akinek van modora – idézte fel a farmon történt beszélgetésüket, amikor Steve-re tett megjegyzéseket Declan, miközben a kis kutyát a vizsgáló asztalra tette, és sztetoszkópját fülébe illesztve, meghallgatta annak szívverését.

- Nem egészen, de reméltem, hogy ennél azért magasabbra tettem a lécet – húzta el a száját, miközben figyelte, ahogy Kate ismét nyakába akasztja a sztetoszkópot, majd ráemeli zöldes-barna szemét.

- Declan, miért jöttél? – tette fel a kérdést, mely azóta nem hagyta nyugodni, hogy meglátta a férfit az ajtóban, mire az, néhány másodpercig hezitált, majd a kis kutyára mutatott, aki ismét a doktornő köpenyével vívott közelharcot, több-kevesebb sikerrel.

- Vertigo-nak szüksége van az oltásra, meg egy csomó mindenre – magyarázta nyugodt hangon – nem ismerek nálad jobb állatorvost, akihez hozhattam volna.

- Rajtam kívül egyetlen állatorvost sem ismersz – jegyezte meg szarkasztikusan, mire Declan elmosolyodott.

- Ez igaz – bólintott, de a következő pillanatban elkomolyodott – Szeretnék veled beszélni a történtekről – nézett mélyen a nő szemébe, de legnagyobb meglepetésére, Kate elfordult, és a gyógyszeres szekrényhez lépett, ahonnan egy átlátszó üveget vett elő. Miután kibontott egy steril fecskendőt, és felszívott a folyadékból egy kisebb adagot, ismét a vizsgáló asztal mellé állt.

- Miből gondolod, hogy ezúttal mást tudnék mondani, mint két héttel ezelőtt? – kérdezte halkan, mialatt ujjbegyével összecsípte a kölyök bőrét, és villámgyors mozdulattal, rutinosan szúrta bele a tűt, amire elégedetlen nyüszítés volt a felelet – shh, nyugi – simogatta meg az állatot, majd a szemetesbe hajította a használt fecskendőt, és Declan felé fordult, aki lenyűgözve nézte minden mozdulatát.

- Ezúttal én reagálnék másképp, mint két héttel ezelőtt – válaszolta a férfi, miközben még közelebb lépett, és egyetlen mozdulattal emelte le a labradort a vizsgáló asztalról, hogy aztán letéve a földre, minden figyelmét a doktornőnek szentelhesse, aki idegesen nyelt nagyot, és annak ellenére, hogy minden porcikája beleremegett a lehetőségbe, hogy megbocsát neki Declan, és talán boldogok lehetnek, nem tudta elengedni bizalmatlanságát.

- Miért? Mi változott? – kérdezte gyanakodva, mire Declan, ügyet sem vetve a rendelőben fel-alá futkosó kutyára, jobb kezével megfogta Kate köpenyének szélét, és lassan magához húzta.

- Kimberly felnyitotta a szemem. Egy percig sem tévesztettél meg. Végig önmagadat adtad, ezért szerettem beléd. Talán nem vallottad be nyíltan, hogy te nem Kimberly vagy, de számtalan módon utaltál rá, csak én nem figyeltem. – válaszolta halkan, mialatt egyre közelebb hajolt hozzá, és Kate már ajkán érezhette forró leheletét, de amint meghallotta a választ, összehúzott szemmel nézett fel rá.

- Kimberly? – tolta el magától a férfit döbbenten, majd a választ meg sem várva, folytatta – ezért vagy itt? Mert a nővérem meglátogatott? – nézett hitetlenkedve Declan-re, miközben érezte, hogy torkában gombóc keletkezik, és a kezdeti reményt csalódottság váltja fel.