42.
rész
Steve összeráncolt szemöldökkel,
rosszallón nézett a nőre, aki alig tudta elrejteni csalódottságát. Maga sem
értette, miért, de reménykedett benne, hogy Declan áll majd az ajtó mögött.
- Igazán
lehetnél óvatosabb, most, hogy egy őrült rajongó kószál a nyomodban – rótta meg
szelíden Steve, miközben apró csókot nyomott az ajkára, és invitálás nélkül
beljebb lépett a lakásba. Kate érezte, hogy gombóc keletkezik a gyomrában a
lehetőségtől, hogy akár az idegen férfi is lehetett volna a látogatója, aki a
leveleket küldte, és telefonon is kereste.
- Sajnálom,
igazad van – simított végig homlokán fáradtan Kate. A klinikán meglehetősen fárasztó
napja volt, a yorkie operációja ugyan tökéletesen sikerült, de jó pár nap
lemaradása volt a papírmunkával, és egy-két nehezebb eset is befutott. Lelki
állapotán a Declan-nel való találkozás és beszélgetés sem javított, így most
mindennél jobban vágyott volna rá, hogy egyedül maradhasson, és ne kelljen a
boldog, elégedett menyasszony szerepében tetszelegnie Steve előtt. Abból
azonban, ahogy a vőlegény kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, biztosra vehette,
hogy annak nem áll szándékában korán távozni.
- Fáradtnak
tűnsz – jegyezte meg Steve, miközben aggodalmasan futtatta végig pillantását a
nőn, és Kate azonnal felfedezte a vágyat felcsillanni kék szemeiben, ahogy
megpihentette tekintetét a blúz kivágásánál, és keskeny ajka csábos mosolyra
húzódott, úgy emelkedett fel a kanapéról, és lépett hozzá közelebb. – Van egy módszerem,
amivel percek alatt elűzöm a fáradtságodat – vándorolt keze a derekára, és
lágyan simogatni kezdte. Figyelmét elkerülte, hogy a nő megmerevedik karjaiban,
Kate pedig két tenyerét megtámasztva leendő sógora mellkasán, próbálta távolabb
tolni magától.
- Ez…
csábító – köszörülte meg torkát kínosan feszengve Kate – de komolyan gondoltam,
amit délelőtt mondtam – emlékeztette a férfit, mire az elgyötörten sóhajtott
fel, de hagyta, hogy a nő ellépjen tőle.
- Az
ég szerelmére, Kim! Elpusztulok! – túrt bele szőke, dús hajába Steve, mire Kate
negédesen rámosolygott.
- Szívesen
a rendelkezésedre bocsátom a vendégszobához tartozó fürdőszobát, hogy… - harapta
be alsó ajkát, és tekintetével lejjebb vándorolva, elnyomva mosolyát, folytatta
– hogy rendbe szedd magad a gép indulásáig – tette hozzá, mire Steve elhúzta
száját.
- Nagyon
kedves tőled – jegyezte meg epésen, majd nagyot sóhajtott, és karórájára
pillantott – még van néhány órám addig. Mit szólnál egy vacsorához? – vetette
fel, Kate pedig beleegyezőn bólintott.
Kate utolsó
simításként ujjaival túrt bele vöröses-barna tincseibe, miközben tekintete futólag
végig pásztázta tükörképét, majd karórájára tévedt, mely reggel 8 órát
mutatott. A fekete, elegáns, egyenes szabású nadrág tökéletesen simult karcsú
csípőjére, feszes combjára, a kockás ingen, melyet könyökéig feltűrt, és egy
gombbal rögzített a felkarján, V-dekoltázsban nyitva hagyta a gombokat.
Szűkített kialakításának köszönhetően, kiemelte telt kebleit, feszes hasát.
Arcára ezúttal is szolid sminket tett fel, fülébe az egyetlen olyan fülbevalót
akasztotta, amely tetszett neki Kim gyűjteményéből. A hosszú, arany, könnycsepp
formájú ékszer remekül irányította a figyelmet kecses vonalú nyakára, és
pompásan kiegészítette az aranyláncot, amely Kate egyetlen saját holmija volt,
és amelyet még szüleitől kapott, amikor lediplomázott. A medált, mely egy
keresztet ábrázolt, benne egy kehellyel, amit egy kígyó fogott körbe, és az
állatorvosok nemzetközi jelének számított, úgy fordította, hogy háta felé
lógjon. Erre azóta kínosan ügyelt, hogy átvette Kim helyét, és bár tudta, hogy
le kellett volna vennie nyakából, nem vitte rá a lélek. Nemcsak azért, mert
hivatását jelképezte, hanem azért is, mert még soha nem vált meg tőle, és bár
tudta, hogy butaság, szilárdan hitt benne, hogy balszerencsét hozna, ha levenné
nyakából. Éppen kilépett az előszobába, és belebújt az egyik kényelmesebbnek
megítélt csizmába, amikor kopogtattak az ajtón.
- Declan
vagyok! – hallotta meg azonnal a férfi mély baritonját, aki így biztosította
róla, hogy nyugodtan kinyithatja az ajtót, és amitől pulzusa azonnal gyorsabb
ütemre váltott. Nagy levegőt véve tárta szélesre az ajtót, és szíve kihagyott
egy ütemet, ahogy meglátta a férfit. Barna hajából homlokába hullott egy tincs,
sötétkék szeme elismerőn futott végig testén, amitől Kate érezte, hogy forróság
járja át, és amikor a keskeny ajkak mosolyra húzódtak, benne azonnal felidézték
az emléket, milyen finoman, puhán csókolta előző éjjel. Declan ezúttal tőle
szokatlan módon fekete farmernadrágja és sötétkék inge mellé, mely ráfeszült
kidolgozott felsőtestére, nem bőrdzsekit, hanem zakót húzott.
- Máris…
kész vagyok – dadogta zavartan, miközben villámgyorsan bújt bele kabátjába, elkerülve
még a lehetőségét is annak, hogy Declan beljebb lépjen a lakásba, és akár egyetlen
percet is kettesben kelljen vele tölteni. Nem értette, miért olyan könnyed a
férfi, azok után, hogy előző nap olyan sértetten távozott, de félve gondolt
arra, mit mondott neki a klinikán az esküvővel kapcsolatban. Még a gondolata is
megrémítette, hogy esetleg már kész terve van arra nézve, hogy megakadályozza
húga menyegzőjét. Az utat az esküvő szalonig, ahol Kimberly-nek időpontja volt,
szótlanul tették meg, bár a feszültség kézzel tapintható volt az autóban. Kate
mindent megadott volna érte, ha Declan társalgást kezdeményez, és legalább
egy-két szóból kikövetkeztethette volna, mire készül, de a férfi néma maradt,
sőt úgy viselkedett, mintha az előző éjszaka meg sem történt volna, ami
egyszerre okozott megkönnyebbülést, és fájdalmat a nőnek. A szalonba lépve egy 30-as
éveinek elején járó nő köszöntötte őket. Sötétbarna haját kontyba kötötte,
elegáns, fekete kosztümje, kihúzott testtartása, és visszafogott mosolya
eleganciát sugallt, és azt, hogy kizárólag az elit társadalmi rétegből kerülnek
ki vendégei.
- Ms.
Cooper? – kérdezte udvarias, kissé behízelgő mosollyal ajkán, amiből Kate
azonnal rájött, hogy még sosem találkozott korábban nővérével, mire bólintott –
a ruha, amit választott a katalógusunkból már a fülkében várja. Pár perc, és
odakísérem, addig az úriember megvárhatja a vendégsarokban – mutatott egy tágas
helyiségre, amit fotelekkel, kanapékkal, és kis asztalokkal rendeztek be.
- Köszönöm
– viszonozta Kate ugyanolyan visszafogottan a mosolyt, miközben szeme sarkából
látta, hogy Declan kényelmesen elhelyezkedik a próbafülkétől nem messze
található fotelek egyikében, ő pedig hagyta, hogy a Sharon névtáblát viselő nő
bekísérje egy tágas fülkébe. A menyasszonyi ruha egy fogason lógott, a
próbafülke három falán tükör lógott, hogy a leendő ara lehetőség szerint minden
oldalról megnézhesse magát, és az egész helyiség legalább akkora volt, mint
Kate nappalija. Kate elhúzott szájjal futtatta végig pillantását a hófehér ruhán.
Mély levegőt véve hámozta ki magát ruháiból, és lépett bele az alkalmi
viseletbe. A sellőszabás miatt úgy érezte magát, mintha egy lépést sem tudna
megtenni, a dekoltázs kihívóan mély volt, Kate-nek olybá tűnt, hogy egyetlen
rossz lépéstől kibuggyanhatnak mellei. A derék rész annak ellenére túl szoros
volt, hogy egy deka súlyfeleslege sem volt, és még a hátán lévő cipzárt sem
tudta felhúzni. A vállaknál lógó, leginkább dekorációs célokat szolgáló pántok
megakadályozták benne, hogy rendesen hátrafeszítse karját, és elérje a cipzárt,
így néhány percnyi sikertelen próbálkozás után, bosszúsan fújtatott.
Összességében a ruha tökéletesen megfelelt Kimberly ízlésének, és teljes
mértékben megtestesítette mindazt, amit Kate került volna, mint a pestist. Az ő
álmaiban a menyasszonyi ruhája egyenes szabású lett volna, ujjatlan, enyhén
nyitott dekoltázzsal, és a felsőrésze, mint egy mellény, úgy találkozott volna
a szoknyával. A hatalmas uszály helyett, ami ehhez a ruhához tartozott,
megelégedett volna egy fátyollal, és akárcsak az esküvő, a ruha is az
egyszerűséget szimbolizálta volna. Egyetértett Declan-nel abban, hogy nem a
külsőségekről kell szólnia egy esküvőnek, hanem arról, hogy az ember végre
elkezdheti közös életét azzal, akit mindennél jobban szeret. Miután egyáltalán
nem boldogult a cipzárral, kénytelen volt belátni, hogy segítségre szorul, így
remélve, hogy a temérdek pénzért, amit nővére nevében itt hagy, Sharon az ajtó
előtt áll, és azt lesi, mikor szolgálhat valamivel az ügyfél számára,
reményteli hangon, elfojtva bosszúságát, szólt ki az ajtón keresztül.
- Jól
jönne egy kis segítség! – kiáltott ki, és bár magában sokadjára átkozta el
nővérét, amiért most itt kell lennie, ebből semmit nem lehetett észrevenni
hangján, mely lágyan és kedvesen csengett, pont olyan behízelgőn, ahogy Sharon
is beszélt hozzá. Alig telt el néhány másodperc, és nyílt az ajtó, miközben ő
fejét lehajtva éppen arra próbált rájönni, hogy a ruha végét vajon fel kell-e
húznia, vagy természetes, hogy minden lépésnél padlót tisztít. – Nem boldogulok
a cipzárral. Segítene? – kérdezte, anélkül, hogy belenézett volna a tükörbe, de
elállt a lélegzete, amikor megérezte, hogy egy puha kéz finoman végig simít
meztelen hátán, gerince mentén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése