Éld az életem 47. rész

47. rész

Az elkövetkező néhány nap leginkább azzal telt Kate számára, hogy megpróbált visszarázódni régi, normális életébe, és minden igyekezetével kitörölni Declan-t és a helycserét az emlékeiből. Ezt azonban, sokkal könnyebb volt elhatározni, mint teljesíteni. Nappal segítségére volt ebben munkája, és a kis páciensek, akik minden figyelmét lekötötték, de esténként, amikor hazatért az üres lakásba, és éjszaka, amikor álmatlanul forgolódott az ágyában, könyörtelenül törtek rá az emlékek. Először dühös volt a férfira, amiért nem hallgatta meg, és esélyt sem adott neki arra, hogy megmagyarázza a történteket, végül kénytelen volt belátni, hogy Declan-t mélyen megsebezhette az a telefonbeszélgetés, amit hallott. Noha számtalanszor elhatározta magában, hogy felkeresi, és Kim tanácsát megfogadva, eléri, hogy figyeljen rá, és végig hallgassa, végül mindig győzött a félelme, hogy vajon, hogyan reagálna a férfi, ha megtudná, mindvégig hazudott neki, és számtalan szenvedéstől kímélte volna meg, ha őszinte hozzá. Keserű szájízzel fogadta el, hogy elvesztette azt a férfit, akit mindennél jobban szeretett, és az sem nyújtott túl nagy vigaszt, hogy nővérével közelebb kerültek egymáshoz az elmúlt napokban. Kate olyan oldalát ismerte meg testvérének, amiről fogalma sem volt, hogy létezik. Gyakrabban felhívta telefonon, próbálta jobb kedvre deríteni, és nem egyszer rábeszélni, hogy keresse meg Declan-t, ő azonban nem volt ehhez elég bátor, amit számtalan kórházi teendője mögé rejtett. Ebben kivételesen nem is hazudott, hiszen annak ellenére, hogy már délután öt óra is elmúlt, ő még mindig az egyik vizsgálóban ült a mikroszkóp felett, és az egyik kis betegének vérképét tanulmányozta. Fehér köpenyének zsebéből gumikesztyűt vett elő, és miközben a vizsgálóasztal felé fordult, fáradtan megropogtatva gerincét húzta fel kezére.

- Na, gyere pajti – emelte ki az apró, alig négy hetes, fehér-barna tarkás tengerimalacot a barna kartondobozból, melyben gazdája hozta, mire annak tiltakozása jeléül sivító hang hagyta el torkát, négy lába pedig a négy égtáj felé meredezett, mint egy harcra kész ninjának. Kate óvatosan nyúlt alá, és arrébb tolva a dobozt, egy fehér steril kendőre helyezte az állatot, hogy aztán nyakából levéve a sztetoszkópot, meghallgassa oldalát. – Ahogy sejtettem. Megfáztál – rágcsálta alsó ajkát elgondolkodva, és miközben visszatette nyaka köré a hallgatót, töprengve húzta össze szemét. – Lássuk, hány kiló lehetsz – emelte rá a kis szőrgombócot a mérlegre, és mosolyogva bólintott. – Ejha! Majdnem 300 gramm!

- Haver, van egy olyan érzésem, hogy a doktor néni kemény diétára fog – hallotta meg a jól ismert, és napok óta hiányolt mély baritont, amitől megállt a szívverése, és döbbenten fordult a hang irányába. Az ajtóban Declan állt, és vonzóbb volt, mint, ahogy emlékezett rá. Haja ezúttal is kissé kócosan hullott homlokába, sötétkék szeméből komiszság áradt, világos inge ráfeszült széles, izmos mellkasára, melyre a szokásos fekete bőrkabátot vette. – Jó estét, doktornő! – bólintott Kate felé, miközben szemét nem tudta levenni a zöldes-barna, döbbenten csillogó tekintetről. Ahogy Kate megfordult, neki éles szúrásként hasított a fájdalom a szívébe a hasonlóságot látva. A doktornő szakasztott mása volt ikertestvérének, leszámítva, hogy a fehér köpenye alatt viselt, karcsúsított szabású ing, a sötét farmernadrág, mely ígéretesen simult formás csípőjére, és a kissé kócos, láthatólag kézzel belőtt vörösesbarna tincsek olyan természetességet adtak megjelenésének, amilyen Kimberly csak nagyon ritkán tudott lenni, de ami mindig is vonzotta Declan-t. – Sajnálom, hogy megint zavarom – kért elnézést bűnbánó mosoly kíséretében Declan, aki a nő némaságát bosszúságnak vette.

- Nem… nem, én csak – dadogta Kate, miközben letette a kis állatot kezéből a vizsgálóasztalra – nem számítottam látogatóra ilyenkor – köszörülte meg torkát zavartan, és figyelmét elkerülte, milyen érdeklődve figyeli Declan minden mozdulatát. Szíve a torkában dobogott, szája kiszáradt, és csak az zakatolt az agyában, hogy a sors esélyt adott neki arra, hogy mindent tisztázzon a férfival. Declan beljebb jött a rendelőbe, és miután becsukta maga mögött az ajtót, közelebb lépett a vizsgálóasztalhoz, Kate pedig orrában érezte arcvizének friss, kissé kesernyés illatát.

- Mi baja? – kérdezte, mialatt szeretetteljesen vakargatta meg az állat apró fejét, mire Kate visszafordította figyelmét a markáns arcról a tömzsi malackára.

- Megfázott – felelte, és örömmel állapította meg, hogy a belső vihar ellenére, mely lelkében dúlt, hangja meg sem remegett.

- De megmenthető, ugye? – nézett a nőre Declan, aki érezte, hogy egyre melegebb lesz a kis helyiségben. Minden vágya az volt, hogy belesimulhasson a férfi karjaiba, de tudta, ezt nem teheti meg addig, amíg nem tisztázza a helyzetüket.

- Kap egy kis antibiotikumot szájon át – bólintott Kate, miközben az állatot visszahelyezte a kartondobozba, és a falra szerelt gyógyszeres szekrényhez lépett, hogy kivegyen egy átlátszó folyadékkal teli üvegcsét. Rutinos, könnyed mozdulatokkal szívott fel a fecskendőbe belőle, mialatt Declan érdeklődve figyelte.

- Honnan tudja, hogy mennyit adjon neki? – kérdezte kíváncsian, mire Kate nagy levegőt vett. Nem tudta, miért érkezett hozzá a férfi, de egyre idegesebb lett a jelenlététől, és attól, hogy színt kell vallania.

- A súlyához mérem ki az adagot – válaszolta a doktornő, mialatt ismét kiemelte a kis állatot a kartondobozból, aki azon nyomban rúg-kapálni kezdett. Declan segítőkészen nyúlt oda, hogy segítsen, amivel azt érte el, hogy egy pillanatra összeért a kezük, tekintetük pedig összekapcsolódott. Maga sem értette, mitől dobbant hirtelen nagyot a szíve, de úgy gondolta, mindez csak annak köszönhető, hogy az előtte álló orvosnő annyira hasonlít a nőre, akit szeret. - Elárulná, miért van itt? – zökkentette ki gondolatai közül Kate hangja, aki óvatosan nyitotta szét a pici szájat, és a fecskendőt belenyomva, itatni kezdte a pácienssel az oldatot. – Gondolom, nem az érdekli, hogy milyen hatékonysággal gyógyítok megfázott tengerimalacokat – tette hozzá idegesen, miközben azon gondolkodott, hogyan tudna belekezdeni vallomásába.

- Nem, valóban – mosolyodott el Declan, majd zavartan túrt bele sűrű hajába – talán nem is volt jó ötlet, hogy felkerestem, Dr. Cooper – simított végig enyhén borostás állán, miközben Kate ismét visszatette a dobozba az állatot, így minden figyelmét a férfinak szentelhette. – De nem ismerek senki mást New Yorkban – vallotta be vállat vonva – és úgy éreztem, beszélnem kell valakivel, vagy megőrülök.

- Én is beszélni akartam magával – vette le szemüvegét a nő, majd mély levegőt vett – már akkor el kellett volna mondanom, amikor legutóbb itt járt…

- Kate – szakította félbe Declan, és a doktornő most először hallotta szájából a saját nevét. Az érzés, hogy ezúttal a férfi nem Kimnek hívja, bódító volt, és Kate szívét melegség járta át. – Ugye, nem baj, ha így szólítom? – kérdezte mosolyogva Declan, mire Kate megnyalta alsó ajkát, ami azonnal odavonzotta a férfi figyelmét.

- Nem… egyáltalán nem – rázta meg fejét a nőt, nagyot nyelve.

- Bocsánatkéréssel tartozom – folytatta Declan, miközben széket húzott elő, és letelepedett rá – igazad volt Kimmel kapcsolatban – sóhajtott mélyet a férfi, letegezve a nőt, és arcán láthatóvá vált a fájdalom, amit okoztak neki, ez azonban pusztán egy másodpercig tartott csak, és amikor ismét Kate-re nézett már nyoma sem volt.

- Amit akkor mondtam, egyáltalán nem volt igaz – fogott bele Kate, miközben ő is leült a férfival szemben, és lelkileg felkészült, hogy túlessen élete legnehezebb beszélgetésén. – Kimberly sosem bonyolódna bele egy kapcsolatba, sosem csalná meg a vőlegényét – hadarta szinte egy levegővel, kellő bátorságot merítve, de Declan félbeszakította.

- Mégis megtette – húzta el a száját a férfi, és mielőtt Kate felelhetett volna, folytatta – azt hiszem, nem is azt nem tudom megbocsátani neki, hogy végül Steve mellett döntött, hanem azt, hogy elhitette velem, más, mint amilyen valójában.

- Ezt hogy érted? – nyelt nagyot Kate, visszategezve a férfit, miközben érezte, az álma, hogy őszinte lesz hozzá, és meg tudják beszélni a történteket, szertefoszlik.

- Amikor beleszerettem, tudtam, hogy vőlegénye van, tudtam, hogy hamarosan férjhez megy – tárta szét kezeit lemondón Declan – ha akkor nyíltan elutasít, tudomásul veszem, és megbirkózom vele. De ő becsapott, és ezen képtelen vagyok továbblépni, azt hiszem.

- Talán van rá magyarázat – vetette fel remegő hangon Kate, de a férfi megrázta a fejét.

- Nem azért jöttem, hogy Kimberly-ről beszéljünk – jelentette ki, de Kate nem hagyta magát.

- Pedig kellene – erőltette tovább a dolgot – ha hagynád, hogy elmondjam, amit akarok, hidd el, teljesen más színben látnád az egészet! – győzködte a férfit, mire az elmosolyodott.

- Én csak tőled akartam elnézést kérni, amiért majdnem belerángattalak ebbe az egészbe – emelkedett fel a székből, és még mielőtt bármit mondhatott volna a nő, folytatta – tudom, hogy nem túl szoros a kapcsolatod a nővéreddel, és ezt most már meg is értem.

- Rosszul látod a dolgokat! Az egészre van magyarázat, és én…

- Kate – ejtette ki lágyan a nevét Declan, amitől Kate érezte, hogy elgyengül, és szívére mázsás súly nehezedett, amikor a férfi folytatta – jelen pillanatban te vagy az egyetlen ember ebben a városban, akiben megbízom.  – jegyezte meg, Kate számára pedig egyértelművé vált, hogy nem vallhatja be az igazat. Ha megtenné, azzal csak újabb sebet ütne a férfin, megint rá kellene döbbennie, hogy becsapták, ő pedig végleg elveszítené.

- Én vagyok az egyetlen ember ebben a városban, akit ismersz – húzta el a száját Kate szomorkásan, mire Declan elmosolyodott.

-  Ez igaz – rántotta meg vállát Declan, majd nagyot sóhajtott – vacsora? – tette hozzá komisz mosollyal, mire a doktornő értetlenül nézett rá.

- Velem? – húzta fel szemöldökét, mire Declan elszántan bólintott. Ugyan ő sem értette, mi ütött belé hirtelen, de az előtte ülő ifjú orvosnő felkeltette az érdeklődését. Őszinte, nyílt tekintete, természetes bája, a kedvesség, ahogy kis pácienseivel bánt, azt sugallta számára, hogy remek beszélgetőtárs lehet, neki pedig éppen erre volt szüksége. A gondolat, hogy visszamenjen a szállodába, és a Kimberly-vel való kapcsolatán töprengjen nem tűnt túl hívogatónak, ellenben egy vacsora a doktornővel üdítőnek ígérkezett. – Nem hinném, hogy jó ötlet – rázta meg fejét Kate, aki egyáltalán nem érezte tisztességesnek a férfival szemben, mire az, kihívón nézett vissza rá.

- Mikor végzel? – hagyta figyelmen kívül a választ Declan, mire Kate hezitálni látszott.

- Miért akarsz velem vacsorázni? Ez új fajtája a mazochizmusnak? – kérdezte szarkasztikus hangon, mire Declan felnevetett.

- Teljesen jogos, elvégre szakasztott mása vagy a nővérednek – értett egyet a férfi - leszámítva, hogy te sosem vernél át – tette hozzá, és figyelmét elkerülte, hogy Kate szája sarka megrezzen. – Nem azért hívlak meg, mert úgy nézel ki, mint Kimberly, hanem azért, mert meg akarlak ismerni – jelentette ki természetes hangon, és a sötétkék szemekben őszinteség vibrált.

- Ha jól értem, nem akarsz egyedül lenni, és kell valaki, akivel elütheted az időt – húzta el a száját keserűen Kate, mire Declan rosszallón húzta össze szemöldökét, annak ellenére, hogy a nő tökéletes érzékkel tapintott rá a lényegre.

- Igazad van, ez elég rosszul néz ki – értett egyet végül, majd kópésan elmosolyodott – akkor vedd úgy, hogy egy páciens vagyok, aki segítségre szorul – vetette fel vidáman, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a gondolatot, mennyivel jobb kedve van, mióta a nő társaságában van.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy állatorvos vagyok? – kérdezte mosolyogva Kate, Declan pedig ráfeledkezett az arca jobb felén megjelenő gödröcskére. Elképesztette a tudat, hogy két testvér ilyen egyforma legyen. Eddig nem látta a doktornőt mosolyogni, de élénken emlékezett rá, mennyire kíváncsi volt a gödröcske helyére, amikor először látta maszk nélkül.

- Engem nem zavar – rántotta meg a vállát nyugodtan, miközben sötétkék szeme eltökélten csillogott. Kate szíve és esze között őrlődött. Esze azt súgta, egyértelműen utasítsa vissza az ajánlatot, vallja be az igazat, és hagyja, hogy szerelme kisétáljon az életéből, miközben szíve egy reménysugarat kínált fel a számára. Eljátszott a gondolattal, hogy Declan talán önmagáért is képes lenne szeretni, olyannak, amilyen valójában.

- Átöltözöm, és mehetünk – vett nagy levegőt, miközben igyekezett elnyomni a belső hangot, mely azt súgta, most hozza meg élete második legrosszabb döntését.