1. rész
Alison nagyot sóhajtva nézett le a frissen
összevarrt sebre, melyen az utolsó öltéseket néhány másodperccel korábban
végezte el, majd tekintete a falra szerelt, analóg órára siklott. Öt órát
töltött a műtőben, de úgy érezte, minden percét megérte. Az asztalon fekvő,
50-es éveinek végén járó férfi életét, akit éppen az aneszteziológus igyekezett
kihozni az altatásból, sikerült megmentenie, igaz, jó néhányszor érezte azt az
operáció során, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti. Most elégedetten
bólintott, majd felemelt kézzel ellépett az asztaltól, és elhagyta a műtőt.
Egyetlen mozdulattal rántotta le maga elől a steril zöld köpenyt, és egy
szelektív kukába hajította, melyet hamarosan követett a gumikesztyű és az arcát
eltakaró maszk is. Amint lekerült róla, felszabadultan lélegzett fel, és
megtámaszkodott a mosdókagyló felett, úgy nézett szembe képmásával a tükörben.
Kék szeme fáradtan csillogott, szőkés-barna, vállig érő haja még a steril sapka
alá kényszerítve várta, hogy szabadon omolhasson a vállára. A mennyezetre
erősített neonlámpa mesterséges fényében kissé sápadtnak tűnt az arca, melyen a
sminknek legkisebb nyomát sem lehetett felfedezni. Sosem szerette magát
festeni, nemcsak azért, mert időpocsékolásnak tartotta, hanem azért sem, mert
egyáltalán nem lett volna praktikus. A szájmaszk alatt amúgy sem látszott volna
a rúzs, mellyel kiemelhette volna telt ajkait, a szemfesték pedig csak
elkenődött volna a több órás műtétek alatt, amikor a nővérek nem győzték
letörölni homlokáról a verejtéket. Talán éppen ennek a természetességnek
köszönhette, hogy 29 éve ellenére gyakran találkozott elutasítással és
hitetlenkedéssel a betegek és hozzátartozók részéről, akik nem akarták elhinni,
hogy az előttük álló, fiatal nő tényleg orvos, és láthatóan kételkedtek is a
szakértelmében.
- Gratulálok!
– zökkentette ki gondolatai közül Dr. Mike Platt hangja, aki három évvel volt
idősebb nála, végig asszisztált mellette a műtőben, és aki ebben a pillanatban
csatlakozott hozzá. Akárcsak Alison, ő is már csak a steril sapkát viselte
fején, mialatt odaállt a nő mellé, és megnyitotta a csapot, hogy megmossa
kezét, Alison pedig követte a példáját. – Elképesztő munkát végeztél odabent –
dicsérte meg mosolyogva, miközben a tükör üvegén keresztül a doktornő
pillantását kereste. Zöldes-kék szemében elismerés villant, Alison azonban csak
szerényen elmosolyodott.
- Csapatmunka
volt – válaszolta, miközben nekiállt, hogy beszappanozza a kezét, majd a csap
alá tartotta.
- A
munka oroszlánrészét az végzi, akinél a szike van – jegyezte meg Mike, oldalra
fordítva fejét, és mivel Alison minden figyelmét látszólag a kézmosás foglalta
le, nem láthatta, hogy annak tekintete simogatón fut végig karcsú alakján,
melyet a zöld felsőből és nadrágból álló egyenruha sem tudott elrejteni. – Ha a
felelősség a tiéd, bátran zsebeld be az elismerést is! – tette hozzá, mire
Alison térdének enyhe nyomásával elzárta a csapot a kis kallantyúval, melyet a
mosdókagyló mellé szereltek fel, és a falra erősített dobozból kitépett néhány
papírtörlőt, hogy szárazra törölje a kezét.
- Rendben,
akkor köszönöm – mosolygott a férfira, majd gyorsan leakasztotta a fogasról
fehér köpenyét, belebújt, felemelte egy szürke tálcáról csipogóját, oldalára
erősítette, és lendületesen lökte ki maga előtt a kétszárnyú ajtót, Mike pedig
sietősen törölte meg nedves kezét, és öles léptekkel utánament.
- Várj
egy kicsit! – állította meg hangja, mire a doktornő érdeklődve fordult hátra,
és bevárta a férfit, aki egyetlen mozdulattal kapta le fejéről a steril sapkát,
így láthatóvá vált sűrű, szőke haja, melyből néhány tincs a szemébe hullott,
amit egy laza fejrándítással terelt kissé oldalra. – Arra gondoltam, hogy ha
végeztél, beülhetnénk valahova – mosolygott rá félszegen, Alison pedig elnézőn
nevette el magát. Lassan egy éve ismerte a férfit, és azóta nem telt el úgy
hét, hogy legalább egyszer ne próbált volna meg randevút kérni. Tekintete
észrevétlenül futott végig az izmos, kidolgozott felsőtesten, melyre ráfeszült
a zöld színű felső, a zöldes-kék, mindig vidáman és magabiztosan csillogó szemeken,
az arányos arcon, és egy másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy igent mond.
Minden megvolt az orvosban, amit egy komoly kapcsolatra vágyó nő kereshet.
Vidám volt, kedves, barátságos, jóképű, és udvarias, csak egyetlen probléma
volt, hogy Alison egyáltalán nem vágyott komoly kapcsolatra. Annak ellenére,
hogy már másfél év eltelt a legutóbbi kapcsolata óta, túlságosan mély sebeket
szerzett, melyek még nem hegedtek be eléggé ahhoz, hogy bárkit beengedjen a
szívébe újra, az egyéjszakás kaland pedig egyáltalán nem az ő műfaja volt.
- Te
sosem adod fel? – kérdezte, miközben elindult a folyosón, hogy megkeresse a
hozzátartozókat, és tájékoztassa őket a műtét eredményéről, Mike pedig a
nyomába szegődött.
- Egyszer
majd’ csak igent mondasz – rántotta meg vállát könnyedén, és arcán jól
látszott, eddig még egyetlen alkalommal sem utasították vissza, legalábbis nem
sokáig.
- Értékelem
az elszántságodat, de… - fogott volna bele, hogy megint elutasítsa, de Mike elé
állt, így akadályozva meg, hogy tovább tudjon menni.
- Értékeld
azzal, hogy velem vacsorázol! – villantotta rá hófehér fogait, mely szinte
világított a napbarnított arcán, de Alison határozottan rázta meg fejét.
- Sajnálom
– tárta szét kezeit mosolyogva, majd megkerülte a férfit, aki csalódottan
nézett utána, ő pedig fejét ingatva gyorsította meg lépteit, hogy minél előbb
beszélni tudjon a hozzátartozókkal. Amint belépett a társalgóba, melyben
kényelmesnek tűnő, de több órás várakozás után inkább kínpadnak beillő fotelek,
üdítő-, szendvics-, és kávéautomata próbálta elviselhetőbbé tenni a nyugtalan
várakozást, egy fiatal, 20-as éveinek elején álló férfi pattant fel az egyik
székből, és kezeit tördelve állt meg előtte. Keskeny arca sápadt volt,
mogyoróbarna szeme aggodalmat tükrözött, miközben vékony karjába egy alacsony,
50-es éveinek elején járó, fekete hajú asszony kapaszkodott, és vörös, duzzadt
szemeit a doktornőre emelte.
- Dr.
Benett! Hogy van a férjem? – szólalt meg sírástól rekedt hangon a nő, miközben
a kezében gyűrögetett papír zsebkendő néhány foszlánya a fehér járólappal
lerakott padlóra hullott.
- A
műtét során akadtak komplikációk… - kezdett bele, mire a férfi nagyot nyelve
hunyta le szemét, az asszony pedig zsebkendőjét a keze elé tette, hogy így
fojtsa el a feltörni készülő zokogást.
- Édes
istenem – suttogta fojtottan, de Alison közelebb lépett, és mosolyogva simított
végig karján.
- Akadtak
komplikációk, de Mr. White nagyon erős férfi – fejezte be a korábban megkezdett
mondatot, mire Mrs. White meglepetten emelte rá szemét, és arcán látszott,
próbálja felfogni, mit is jelent pontosan, amit az orvosnő mond. – Az operáció
jól sikerült – erősítette meg egyértelműbben a kijelentését Alison, és csak
ekkor látta meg az óvatos megkönnyebbülést az addig falfehér arcon. – A lépét
sajnos el kellett távolítani, de ettől még teljes életet fog élni. A mája
megsérült, és néhány bordája is eltörött, de a nehezén túl van! Egyelőre
megfigyelésre az intenzívosztályra kerül, de holnap már leviszik a sebészetre,
és be is mehetnek hozzá – ért mondandója végére, és meglepetten húzta fel
szemöldökét, amikor a kissé molett nő váratlanul hozzálépett, és szorosan
megölelte.
- Nagyon
köszönöm doktornő! Az Isten fizesse meg, amit értünk tett! – rázkódott a válla
a sírástól, de ezek már örömkönnyek voltak. Fia nagyokat nyelve, könnyekkel a
szemében nézte a jelenetet, miközben Alison mosolyogva simogatta meg az asszony
vállát, aki legalább egy fejjel volt alacsonyabb nála.
- Minden
rendben lesz! Pár hét múlva már haza is mehet! – nyugtatta magabiztosan a nőt,
akihez odalépett a fia, és lassan elkezdte lefejteni kezeit a doktornőről.
- Kérem,
bocsásson meg az édesanyámnak – szabadkozott anyja helyett, akit ezúttal ő
ölelt át szorosan, Alison azonban csak megrázta a fejét.
- Igazán
nincs miért elnézést kérnie – hárította el a gesztust, majd karórájára
pillantott, és gondolatban már kis, egy szobás lakásának kényelmes kanapéján
látta magát, ahogy a majdnem 20 órás műszak után végre elnyúlhat rajta, kezében
a távirányítóval, és egy hatalmas pizzaszelettel. – Sajnálom, de mennem kell –
bólintott köszönésképpen, majd mielőtt még ismét hálálkodhattak volna neki,
elhagyta a helyiséget. Ahogy végig haladt a folyosón, a nővérpult irányába,
agya újra levetítette elé a műtét képeit. Arnold White a tetőről esett le
otthon, amikor ki akart cserélni egy cserepet, és a több méteres zuhanásban
alaposan összetörte magát. Miután a sürgősségin felmérték az állapotát,
pillanatok alatt a műtőbe került, de még így sem volt biztos, hogy az erős
belsővérzés miatt meg tudják menteni az életét. Bár szakmailag mindent elkövetett,
amit lehetett, biztos volt benne, hogy az égiek is a segítségére siettek, és
annak is köszönhette, hogy végül nem veszítette el a férfit. Elmosolyodott a
gondolatra, mit szólnának hozzá a mindig két lábbal a földön járó, megrögzötten
racionalista, és csak a tudományt elismerő kollégái, ha megtudnák, hogy orvos
létére hitt a csodákban. Abban, hogy van egy felsőbb hatalom, aki olykor a
kezébe veszi az irányítást, vagy éppen az ő kezüket fogja meg, és mutatja meg,
hol is keressék a bajt. Ahogy ez eszébe jutott, hirtelen el is komorodott, mert
még mindig nem értette, hol volt ez a kéz akkor, amikor a szülein kellett volna
segíteni. Hogy borús gondolatait elűzze magától, megrázta a fejét, és a
nővérpulthoz lépett, mely mögött Sally ült, a 40-es éveinek közepén járó nővér,
akit csak Eva Braun-nak csúfoltak a kórházban háta mögött. Nemcsak azért, mert
szőke hajával, hideg kék szemével, egyenes testtartásával és túlságosan vaskos,
izmos külsőjével valóban emlékeztett mindenkit egy német nőideálra a ’40-es
évekből, hanem azért is, mert modora olyan katonás volt, annyira megkövetelte a
rendet, fegyelmet és a precizitást az osztályon, mintha egy kiképzőtáborban
lettek volna. Alison sokszor eljátszott a gondolattal, hogy ha egy ostort
adnának a kezébe, és a hófehér egyenruhát zöldes-barnára cserélhetné, csákóval
a fején, ami alá elbújtathatná mindig szoros kontyban hordott frizuráját, senki
nem mondaná meg róla, hogy nem igazi, hithű náci.
- Dr.
Benett! Még nem írta alá a kórlapot! – dobott elé kemény tekintettel egy barna
mappát Sally, miközben Alison elnyomott egy sóhajt, és felnyitotta a fedelét,
aztán fehér köpenyének zsebéből egy tollat halászott elő, és gyorsan
aláfirkantotta. Amikor visszaadta, és menni készült, a nővér erőteljesen
megköszörülte torkát.
- Van
még valami? – torpant meg, és udvariasan mosolygott a nőre, akit bár senki nem
szeretett, azt minden orvos tudta, hogy jóban kell lenni vele, és ez alól a
legmagasabb beosztásban lévő professzorok sem voltak kivételek.
- Egy
férfi várja a társalgóban – vetette oda, miközben hatalmas kezével, melyben
egészen aprónak tűnt a toll, amit szorított, a folyosó túloldalára bökött, így
jelezve, hogy nem a műtők előtti váróra gondol. – Azt állítja, hogy a bátyja! –
tette hozzá, majd szigorúan vonta össze a szemöldökét. – Remélem, nem akar
abból rendszert csinálni, hogy itt fogadja a látogatóit! – jegyezte meg,
felhúzva vastag, szintén szőke szemöldökét, Alison azonban már nem figyelt rá,
helyette értetlenül ráncolta össze szépen ívelt szemöldökét, és a mutatott
irányba indult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése