8.
rész
Alison elgondolkodva dobolt tollával a
kórlap tetején, miközben a kórházi büfé egyik sarokasztala melletti hófehér,
kényelmetlen széken üldögélt és azt várta, hogy a néhány perccel korábban
kézhez kapott, forró kávéja fogyasztható hőmérsékletűre hűljön. Külső szemlélő
számára úgy tűnhetett, az előtte heverő karton köti le ennyire gondolatait, a
valóságban azonban egy magas, széles vállú, sötét hajú, mélybarna szemű férfi
markáns arca lebegett szemei előtt a diagnózis helyett. Az eltelt két hét
során, amióta Jimmy-t ellátta, eddig három alkalommal hívatta Alvarez,
mindannyiszor kisebb sérülésekhez, és egyetlen esetben sem közölték vele, hogy
tettek szert a vágásokra, zúzódásokra, bordarepedésekre a páciensek, Alison-nak
azonban megvolt hozzá a fantáziája, hogy el tudja képzelni. Szemernyi kétsége
sem volt afelől, hogy verekedésből, vagy egyéb más törvénytelen dologból
származtak. Kivétel nélkül minden esetben Adriano jött érte, neki pedig kivétel
nélkül minden esetben gyorsabban vert a pulzusa, amikor meglátta, és ezért nem
győzte magát figyelmeztetni. Egyszerűen képtelen volt rájönni, miért reagál
így, valahányszor találkoznak, hiszen agya pontosan tudta, hogy a férfi tiltott
gyümölcs a számára, sosem tudná elfogadni azt az életet, amit él, szíve és
teste azonban úgy döntött, önállósítják magukat. Ha ez nem lett volna elég,
folyton a választ kereste arra a kérdésre, miért pont Adriano van rá ilyen
hatással. Számtalan alkalommal találkozott már jóképű férfiakkal, de azok
közelében sosem vert gyorsabban a szíve, vagy akadt el a lélegzete pusztán egy
véletlen érintéstől, vagy attól, hogy találkozott a tekintetük. Adriano-ban
azonban volt valami megfoghatatlan, ami úgy vonzotta, mint mágnes a vasat, és
hiába erőlködött, képtelen volt kiűzni a fejéből. Annak ellenére sem, hogy a
lakása előtt történt elválást követően a férfi még kimértebb és távolságtartóbb
lett, mint előtte, és Alison csak egy-egy véletlen alkalommal kapta rajta, hogy
figyeli, vagy halványan elmosolyodik. Mintha ő is szándékosan próbált volna
távolságot tartani kettőjük között. Ahogy ide ért gondolataiban, megint
bosszúság fogta el. Miért is töri magát, hogy rájöjjön, mi játszódhat le a
férfiban? – tette fel magának a kérdést, éppen akkor, amikor Dr. Mike Platt
jelent meg asztala mellett.
- Nehéz
eset? – huppant le a szomszédos székre természetes könnyedséggel, ajkán a
szokásos felhőtlen mosollyal, mire Alison bólintott.
- Az
– válaszolta továbbra is elgondolkodva kopogtatva a kórlapot, mire Mike
érdeklődve húzta fel szemöldökét.
- Talán
segíthetek – javasolta előzékenyen, mire Alison szkeptikusan nevetett fel.
Hogyan is tudna neki segíteni Mike Adriano ügyével kapcsolatban. Az a
legkevesebb, hogy nem ismeri, ő pedig nem mesélhet róla. Még, ha meg is
tehetné, akkor sem tudná, mit mondjon, hiszen fogalma sincs, mit is érez
pontosan.
- Kötve
hiszem – rázta meg fejét nagyot sóhajtva, beletörődve, hogy akármi történik is
éppen vele, azt egyedül kell megoldania, mire Mike színlelt sértettséggel
fordult felé.
- Hé!
Ne becsüld alá a képességeimet! – kérte ki magának a feltételezést, majd
ügyesen kihúzta a doktornő kezei alól a kórlapot, és kíváncsian fellapozta,
Alison pedig csak ekkor döbbent rá, hogy míg ő Adriano-ról beszélt, addig az
orvos a betegről, akinek kartonja az asztalon hevert. – Mr. Cronin? Úgy tudtam,
szépen javul, és hamarosan hazaengeded – ráncolta össze szemöldökét értetlenül
Mike – mi a probléma?
- Semmi
– vette vissza a kórlapot Alison – vele semmi! Ne haragudj, máson járt az
eszem, amikor ideültél – magyarázta zavartan füle mögé tűrve haját, mire az
orvos elkomolyodott, de csak egy tized másodpercig, aztán közelebb húzta a
doktornőhöz a széket, és könyökén megtámaszkodva az asztalon, mélyen a szemébe
nézett.
- Érdekel!
– jelentette ki, és látszott rajta, minden figyelmét Alison-nak szenteli –
meséld el egy borzasztóan drága, felháborítóan kis adag, sznob vacsora mellett,
egy négy csillagos étteremben, a Négy Évszakban – tett megint ajánlatot egy
randevúra, amivel elérte, hogy Alison elmosolyodott.
- Mégis,
honnan lenne pénzed ilyesmire? – húzta fel szemöldökét csipkelődve a doktornő,
mire amaz megrántotta a vállát.
- Nem
én fizetném, hanem a szüleim, de ez tulajdonképpen teljesen mindegy –
válaszolta nyugodtan, és arcán látszott, a legkevésbé sem zavarja, hogy gazdag
szülei fedezik minden költségét. Mindenki, aki ismerte, tudta, hogy a férfi
elsősorban miattuk lett orvos, ez volt a feltétele annak, hogy továbbra is a
számlájára utalják a havi apanázst, így aztán az ott dolgozók között ő
rendelkezett a legvastagabb pénztárcával. Az, hogy mellette megszerette a
szakmát, és egész jó is volt benne, csak a szerencsének volt köszönhető.
- Hány
éves is vagy, Mike? – kérdezte elnéző tekintettel Alison, így próbálva utálni
rá, hogy ideje lenne a saját lábára állnia, de az orvos egyáltalán nem jött zavarba.
- Pont
annyi, hogy értékelni tudjam az életben a jó dolgokat, de még nem elég idős
ahhoz, hogy az orvosi fizetésemből fedezni is tudjam – adott választ a tőle
megszokott komolytalan hangnemben, és amikor Alison nem mondott semmit,
felsóhajtott. – Ugyan már! Csak egy vacsora Alison! Nem a kezedet kérem meg,
csak tölts velem egy estét! – kérlelte kisfiúsan mosolyogva, majd hirtelen
kihívón vonta fel szemöldökét – persze, ha a végén úgy döntesz, velem akarod
tölteni az éjszakát, abban is benne vagyok – kacsintott rá sokatmondón, a nő
pedig elgondolkodva mérte végig. Tagadhatatlanul vonzó külsővel áldotta meg a
természet, és emellé kiváló humora is volt, amivel bizonyára könnyedén levette
a lábáról a 20-as éveik elején járó nővéreket, medikákat. A kórházban
meglehetősen sok pletyka keringett a hódításairól, Alison mégsem ezért érezte
azt elsősorban, hogy el kell utasítania ismét. Ahogy a férfit nézte, szemei
előtt Adriano képe jelent meg, és hiába kereste ugyanazt az érzést Mike
mellett, ami a másik férfi közelében elfogta. Bár tisztában volt vele, hogy
közte és Adriano között nem lehet semmi, mégsem akarta hitegetni az orvost.
- Mike…
- kezdett volna bele, de Dr. Platt színpadiasan felsóhajtott.
- Jaj,
ne! – húzta kétségbeesett grimaszba arcát, ami megint mosolygásra késztette az
orvosnőt – ismerem ezt a hangsúlyt! Lassan egy éve hallgatom – tette hozzá
magyarázatképpen, majd szomorkásan folytatta, de szemében nevetés bujkált. –
Valahányszor így mondod ki a nevem, tudom, hogy megint elutasítasz.
- Éppen
ezért lenne itt az ideje végre elfogadnod, nem gondolod? – kérdezte Alison
félig komolyan, mert voltak alkalmak, amikor kifejezetten fárasztotta a férfi
udvarlása, és Mike éppen válaszolni akart, amikor a doktornő oldalán megszólalt
a csipogója. – Hm, a sebészeti nővérpult – motyogta félhangosan, összeráncolt
szemöldökkel, mire Mike elhúzta a száját.
- Ma
megint Eva Braun van szolgálatban – közölte unottan, gúnynevén szólítva a nőt,
és arcára volt írva, mit gondol róla – lassan meg kellene neki mondani, hogy a
náci rezsim megbukott.
- Hívd
el vacsorázni helyettem – javasolta Alison, és felnevetett, amikor meglátta,
hogy az orvos zöldes-kék szeme rémülten kikerekedik – egy romantikus este talán
felolvasztaná a szívét – tette hozzá, miközben felállt, és magához véve a
kórlapot, indulni készült. – Biztos vagyok benne, hogy ő nem utasítana el.
- Én
is – bólintott Mike megrázkódva – ez az oka annak, hogy még viccből sem hívom
el! – fűzte hozzá, és amikor az orvosnő még mindig nevetve útjára indult, még
utána szólt – várj! Itt hagytad a kávédat! – figyelmeztette, felemelve a
poharat, de Alison csak legyintett.
- A
vendégem vagy – utasította el, hogy magához vegye az italt, mire Mike megvonta
a vállát, és belekortyolt a feketébe, ő pedig sietősre fogta lépteit, hogy
mielőbb megtudja, miért keresték a nővérpulttól. Amikor odaért, Cronin
kartonját a tárolóba dobta, majd várakozón nézett Sally-re, aki egy űrlapot
töltött ki éppen, de felemelte fejét, amikor észrevette, hogy az orvosnő
megérkezett.
- Dr.
McInnes hívatja! – közölte látszólag rezzenéstelen arccal, de a tekintetében és
szája sarkában megjelenő kárörvendő mosoly elárulta, mennyire reménykedik
benne, hogy Alison-nak egy baklövés miatt kell a kórház igazgatójának színe elé
járulnia. – Beszélni akar magával – tette hozzá sejtelmesen, mire a doktornő
bólintott, és válasz nélkül hagyva az információt, amit kapott, a lift irányába
indult. Alig öt perccel később már az iroda előterében várakozott, ahol a
titkárnő szorgalmasan gépelt valamit, és azon kívül, hogy megkérte, várjon
türelmesen, amíg a férfi szólítja, nem erőltette a társalgást. Alison
elképzelni sem tudta, mit akarhat tőle a 60-as éveinek elején járó orvos, aki
köpcös termetével, ősz hajával, szintén ősz, dús, de mindig rendezett
szakállával és barátságos, kedves természetével inkább emlékeztetett mindenkit
egy jóságos télapóra, mint a kórház mindenható urára. Sok ideje nem volt
gondolkodni, mert hamarosan megszólalt a titkárnő asztalán a telefon, ő pedig
meghallhatta főnöke mély, lágy hangját, ahogy arra kéri Mary-t, engedje be az
orvosnőt, amennyiben már megérkezett. Alison nem késlekedett, azonnal belépett
a tágas, ízlésesen berendezett irodába, ahol a falon sorban bekeretezve lógtak
Dr. McInnes munkáját elismerő oklevelek, a polcok pedig roskadoztak a
szakkönyvet alatt.
- Dr.
Benett! Fáradjon beljebb! – invitálta az ablak előtt álló íróasztal mögött ülő
orvos, akinek szürke szeméből bátorítást olvashatott ki, mire a vele szemben
ülő két vendége is megfordult, ő pedig elnyomott egy szitkot orra alatt, amikor
felismerte bennük Alfred Cronin fiát, és annak feleségét. – Úgy tudom, már
ismerik egymást, így, ha megengedik, eltekintenék a bemutatás formaságától –
igyekezett minél diplomatikusabb hangnemet megütni az igazgató, akinek
kényszerű mosolyán látszott, vendégei már elmesélték neki a barátja betegágya
mellett lezajlott eseményeket, és nem feltétlenül úgy, ahogy az valójában
történt.
- Hogy
ismerjük egymást, az erős túlzás! – szólalt meg Shannon Cronin megvetően végig
mérve az orvosnőt – találkoztunk egy rövid időre, amíg ez a nő – mutatott
manikűrösök munkáját dicsérő kezével Alison-ra – ki nem dobott minket az apósom
szobájából! Szerettem volna bemutatkozni, de ellenségesen közölte, hogy nem
kíváncsi rá, ki vagyok! – panaszkodott az áldozat hangján Shannon, elferdítve
az igazságot, mire Alison égnek emelte a szemét, ami Dr. McInnes figyelmét sem
kerülte el.
- Rendben,
akkor fussunk neki még egyszer – köszörülte meg torkát az orvos. – Az úr Arthur
Cronin, jó barátom, Alfred Cronin fia, a hölgy pedig a felesége – mutatta be
vendégeit. – Dr. Alison Benett, ő operálta az apádat – nézett most a kopaszodó
férfira, aki halvány mosollyal szája szegletében bólintott a doktornő felé, de
mozdulatából jól látszott, ügyel rá, hogy felesége észre ne vegye a gesztust. –
Nos, most, hogy ezen túl vagyunk, térjünk rá arra, amiért hívattam, Dr. Benett
– kulcsolta össze kezeit az asztal lapján, Alison pedig elnyomott egy sóhajt,
miközben helyet foglalt az oda készített, harmadik széken.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése