2.
rész
Elképzelni sem tudta, mit akarhat itt a
testvére, aki még soha, egyetlen alkalommal sem jött be hozzá a kórházba. Igaz,
el kellett ismernie magában, hogy otthon sem gyakran látogatta, többnyire csak
akkor, ha pénzre volt szüksége. A nála tíz évvel idősebb fivér annyira más
volt, mint ő, mintha nem is egy szülőktől származtak volna. Míg Alison mindig
arra törekedett, hogy jól tanuljon, betartsa a szabályokat és büszkék legyenek
rá a szülei, addig bátyja kamaszkorától kezdve csak a bajt kereste. Iskola helyett
inkább mellé járt, a tanulás helyett jobban érdekelték az autók, motorok, és a
balhék, amelyekbe hasonszőrű barátaival keveredett. Számtalan esetben okozott
fejfájást a szüleiknek, akik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy jó útra
térítsék, eredménytelenül. Miután egy autóbalesetben meghaltak öt évvel
ezelőtt, a helyzet csak rosszabb lett. Paul inni kezdett, még több zűrbe
keveredett, és a közöttük lévő, addig sem rózsás viszony is elmérgesedett. Bár
Alison mindig is vágyott arra, hogy jó kapcsolat legyen közte és bátyja között,
Paul ebben egyáltalán nem volt partner. Egészen kicsi kora óta, amire vissza
tudott emlékezni, éreztette vele, hogy teher a számára, és ezt nem egyszer meg
is mondta neki. Emlékeztette rá, hogy ő sosem akart testvért, így nem is tapasztalta
meg soha azt a féltő, óvó szeretetet, amit a barátnői többsége, akiknek idősebb
fivérük volt. Míg ők egyfolytában arra panaszkodtak, hogy a bátyjuk atyáskodik
felettük, minden lépésüket követi, beleszól az életükbe, és halálosan
megfenyegeti aktuális randi partnerüket, ő irigykedve hallgatta, és mindent
megadott volna érte, ha neki is része lenne ebben. Talán akkor Peter sem tudta
volna úgy megsebezni, elvenni minden önbecsülését, megfosztani önbizalmától, ha
van mellette egy szerető báty, aki idejében figyelmezteti. Ehelyett neki csak
Paul jutott, aki az elmúlt években havi rendszerességgel meglátogatta ugyan, de
csak azért, hogy kisebb-nagyobb összeget kérjen tőle. Soha nem érdeklődött a
hogyléte felől, ahogy azt sem árulta el, az ő élete hogyan alakul. Alison
semmit nem tudott róla, sem azt, hogy hol lakik, sem azt, hogy miből tartja
fenn magát, vagy miért van állandó adóssága. Ennek ellenére sem volt képes
idegenként kezelni, hanem ostoba módon, ha tudott, mindig segített rajta,
hiszen a bátyja volt, szerette, ráadásul rajta kívül már nem maradt senkije.
Éppen itt tartott gondolatban, amikor belépett a tágas társalgóba, melyben
ugyanazok a bútorok és automaták sorakoztak a fal mellett, mint a műtő előtti
helyiségben. Paul háttal állt az ajtónak, az ablakon kifelé bámulva nézett le
az utcára, figyelte a nyüzsgő tömeget. Alison némán futtatta végig rajta
tekintetét. Szíve elszorult a látványra, ahogy meglátta a koszos, elnyűtt
farmernadrágot, a kopott farmeringet, és a rongyos tornacipőt, amit viselt, és
amelyen szintén látszott, hogy hónapok óta hordja gazdája.
- Szia!
– köszönt halk, mégis határozott hangon Alison, hogy így vonja magára testvére
figyelmét, aki most hirtelen megfordult, és meg kellett kapaszkodnia az egyik
fotel támláján, hogy el ne essen. Ahogy végignézett húgán, kék szemében, mely
régen ugyanolyan tisztán csillogott, mint Alison-é, de mára a sok alkoholtól
véreressé és ködössé vált, gunyoros fény villant, és halkan füttyentett.
- Ejha!
– szántott végig ujjaival rövidre nyírt, tüskés frizuráján idegesen, mely éppen
olyan szőkés-barna volt, mint Alison-é, és amilyen az apjuké is. – Úgy nézel
ki, mintha igazi orvos lennél! – jegyezte meg lekicsinylő hangon, mire Alison
elharapta a nyelve hegyére kívánkozó csípős megjegyzést, noha neki is lett
volna ötlete, mihez hasonlítsa bátyja kinézetét, de mivel zavaros tekintetéből,
meg-, megakadó nyelvéből, és ingatag állásából látta, hogy megint nem sikerült
józannak maradnia, inkább megtartotta magának a véleményét. – Ezt a göncöt a
kórház adja? – mutatott tétova mozdulattal a nő zöld ruhájára és fehér
köpenyére, melynek zsebébe a doktornő kezeit rejtette, ő pedig érezte, amint
egyre fogy a türelme.
- Mit
keresel itt, Paul? – hagyta figyelmen kívül a megjegyzéseket, hogy minél előbb
a lényegre térjenek, remélve, hogy elkerülhet egy újabb vitát, amelyre mindig
sor került, valahányszor találkoztak. – Ha megint pénzt akarsz, el kell, hogy
keserítselek! Nálam is hónap vége van! – jelentette ki, mivel elhatározta, hogy
ezúttal erős marad, és egy árva centet sem ad többé a férfinak.
- Azt
ne mondd, hogy csóró vagy! – szívta meg fogát Paul, miközben közelebb sétált,
és hanyagul támaszkodott meg az egyik automata oldalánál. – Nekem nem kell
megjátszanod magad! Tudom, hogy a dokik szarrá keresik magukat! Mercedes-szel
járnak és flancos medencés házakat vásárolnak! – jelentette ki megvető hangon,
arca pedig utálkozó grimaszba rándult.
- Én
még csak most szak vizsgáztam, és ha nem tűnt volna fel, egy állami kórházban
dolgozom! – emelte meg hangját türelmetlenül Alison, akinek kezdett elege lenni
abból, hogy bátyja folyton rázúdítja a kisebbségrendűségből származó sérelmeit,
és lelkiismeret-furdalást kelt benne, amiért ő nem tékozolta el a tehetségét,
hanem kihasználva a lehetőséget, amit szüleik biztosítottak a számukra, vitte
valamire. – Mit gondolsz, miért bérlek egy lyukat lakás címén? Mert
pánikrohamot kapok a nagy terektől?! – kérdezte indulatosan, mire Paul
védekezőn emelte fel mindkét kezét maga előtt.
- Jól
van, hugi! – nevetett fel karcosan, miközben fejét kezdte ingatni – nem kell
mindjárt átharapni a torkomat! Amúgy sem pénzért jöttem – közölte rejtélyes
hangon, és Alison figyelmét nem kerülte el, hogy nem néz a szemébe, ami
gyanakvásra adott okot, és rossz előérzete támadt.
- Akkor
mit akarsz? – kérdezte, ezúttal már sokkal nyugodtabban, és balsejtelme csak
fokozódott, amikor látta, hogy Paul idegesen kezdi el tördelni kezét.
- A
segítségedre van szükségem… mint orvos – nyögte nehezen, és ezúttal olyan
komoly volt, hogy Alison gyanakvását félelem váltotta fel.
- Mi
a baj? – kérdezte nagyot nyelve, miközben közelebb lépett a férfihoz, és a
tekintetét kezdte keresni, ő azonban elfordult, és megtámasztva tenyerét a
hatalmas ablak oldaldeszkáján, megint az utcát vette górcső alá szemével.
- Az
van, hogy… - fogott bele, aztán elhallgatott, mint, aki nem is biztos, hogy
beszélni akar róla, végül úgy tűnt, győzött a kényszer, mert nagyot sóhajtott,
és folytatta – szóval… ki kellene állítanod egy halotti bizonyítványt –
motyogta halkan, de elég érthetően ahhoz, hogy Alison döbbenten meredjen
hátára.
- Tessék?!
– kérdezett vissza, de nem azért, mert nem értette, amit fivére mondott, hanem
mert remélte, hogy rosszul hallotta. Minden reménye szertefoszlott azonban,
amikor Paul, anélkül, hogy ránézett volna, ezúttal hangosabban ismételte meg,
amit mondott.
- Állíts
ki egy halotti bizonyítványt a nevemre! – közölte látszólag nyugodtan, ő pedig
fejét ingatva, hitetlenkedve kezdett el nevetni, de aztán elkomolyodott, ahogy
rájött, hogy bátyja nem viccel. Egy másodpercig gondolkodott, mit is felelhetne
erre, aztán nyugalmat erőltetett magára, és rezzenéstelen arccal nézett
testvérére.
- Hallottál
már róla, hogy az alkohol öl, butít és nyomorba dönt? – kérdezte, mire Paul
türelmetlenül fordult felé, és tekintetében értetlenség vibrált.
- Mit
akarsz ezzel?! – kérdezett vissza válasz helyett ingerülten, mire Alison
megrántotta a vállát.
- Az
elsőig még talán van néhány éved… - szólalt meg komoly hangon, úgy, ahogy
orvosként szokta figyelmeztetni a pácienseit, hogy lassan a vesztükbe rohannak,
ha nem fogadják meg tanácsait, majd folytatta – az utolsó már látszik – mérte
végig sokatmondón a bátyját – a középsőt csak akkor venni észre, ha kinyitod a
szádat! – tette hozzá, mire Paul indulatosan szorította ökölbe a kezét.
- Menj
a francba, Alison! – csapott hatalmas erővel az üdítőautomata oldalára úgy,
hogy az beleremegett – én komolyan beszélek!
- Tudom,
és ez aggaszt! – emelte fel hangját Alison is – normális vagy?! Tudod, te mit
kérsz tőlem? – rázta fejét úgy, mint, aki még most sem akarja elhinni, hogy ez
az egész valóban megtörtént, mire legnagyobb döbbenetére Paul arca megrándult,
és szégyen jelent meg rajta.
- Igen
– suttogta halkan, miközben leült az egyik fotelbe, és fejét a kezére hajtotta
– de nincs más választásom! Ezúttal rohadt sok pénzzel tartozom egy kemény
alaknak – folytatta vallomását, Alison pedig érezte, hogy szívét jeges félelem
szorítja össze. – Ha nem segítesz, az a halotti bizonyítvány nem csak blöff
lesz, hanem valódi – emelte rá kék szemét fivére, melyből aggodalom és félelem
áradt, neki pedig kiszáradt a torka, ahogy arra gondolt, bárki megölhetné az
egyetlen embert, aki a családjából megmaradt.
- Mibe
keveredtél Paul? – kérdezte halkan, miközben közelebb sétált, és mellé
telepedett, de a férfi megrázta a fejét.
- Nem
számít – legyintett lemondón, Alison pedig örömtelenül felnevetett.
- Nem
számít? – ismételte meg a kijelentést, majd azonnal folytatta – éppen az előbb
mondtad, hogy kinyírhatnak miatta! – emlékeztette bátyját, mire az,
türelmetlenül nézett rá.
- Segítesz,
vagy nem?! – állította kész tények elé az orvosnőt, aki nagyot nyelt, miközben
agyában vadul kergették egymást a gondolatok. Egyfelől szeretett volna segíteni
testvérének, hiszen tartozott ennyivel a szülei emlékének, és mindazok
ellenére, amit kettőjük között eddig történt, szerette, hiszen a bátyja volt.
Másfelől azonban, amit kért, az törvénytelen volt, ráadásul nem hitte, hogy ez
lenne a jó megoldás a problémájára, amiről még mindig nem tudott meg semmi
konkrétumot. Végül nagyot sóhajtott, és végig simított homlokán.
- Fogalmad
sincs róla, mit kérsz, Paul – nyelt nagyot, miközben felállt, és fel-alá
kezdett sétálni a társalgóban. Fehér sportcipője hangtalanul érintkezett a
járólappal, köpenyének szegélye minden egyes lépésnél kilengett körülötte,
ahogy rótta a métereket. – Ezzel kockára tenném az állásomat, a karrieremet,
mindent, amiért eddig dolgoztam… - próbálta elmagyarázni a férfinak, miért nem
tud azonnal igent mondani a kérésére. – Ráadásul ez okirathamisítás! Börtönbe
is kerülhetek, ha kiderül… - tette hozzá, de esélye sem volt folytatni, mert
Paul közbe szólt.
- Nem
fog kiderülni! – bizonygatta, könyörgő tekintetet vetve rá, amivel csak még
inkább megnehezítette az orvosnő dolgát, aki már így is kétségbeesett harcot
vívott a testvéri lojalitás, és a becsülete között. – Amint a kezemben lesz a
papír, eltűnök az államokból! New York-nak még a közelébe sem jövök! Senki nem
fog rájönni, hogy életben vagyok! – hadarta szinte egy levegővel, mert
figyelmét nem kerülte el, hogy húga ellenállása csökken, és addig akarta ütni a
vasat, amíg meleg. – Esküszöm Alison, hogy új életet kezdek! Megváltozok!
Leteszem a piát, nincs több balhé… könyörgöm, segíts! – kérlelte testvérét, aki
nagyot nyelt, hogy leküzdje torkából a gombócot. Évek óta várt már arra, hogy
Paul végre felfogja, teljesen tönkreteszi magát, és most, hogy eljött ez a
pillanat, úgy érezte a saját elveivel kell szembe mennie miatta, amire nem
tudta, készen áll-e.
- Menj
szépen haza, Paul – köszörülte meg torkát, és a kék szemekben felvillanó dac
már előrevetítette, mire számítson a következő mondatai után, mégis folytatta –
Próbálj meg kijózanodni, és ha sikerült, tiszta fejjel, nyugodtan átbeszéljük
az egészet. Vagy, ami még jobb lenne, elmegyünk a rendőrségre, és… - igyekezett
meggyőzni testvérét, de az hirtelen felpattant a székről, és dühtől szikrázó
szemekkel nézett rá.
- Cseszd
meg, Alison! – fröcsögte indulatosan, ökölbe szorult kézzel – Nem érted, hogy
veszélyben az életem?! Te meg csak a rohadt karriered félted! – vádolta igaztalanul,
mire Alison is elveszítette türelmét.
- Te
is tudod, hogy ez nem igaz! – mondott ellent a férfinak mérgesen. Fájt neki,
hogy képtelen átérezni az ő helyzetét, bár azt nem tudta, miért csodálkozik
ezen, hiszen soha nem volt képes ilyesmire. – Egy hallotti bizonyítvány
kiállítása az nem… - próbálta ész érvekkel meggyőzni, de Paul nem hagyta, hogy
folytassa.
- Önző
vagy, csak magaddal foglalkozol! – záporoztak tovább a vádak – Anyáék is csak
neked adtak meg mindent, téged babusgattak, de szartak rá, hogy velem, mi van!
- Elég
legyen! – csattant a hangja Alison-nak erélyesen. Az egy dolog volt, hogy róla,
mit gondol a bátyja, de azt nem hagyhatta, hogy bemocskolja a szüleik emlékét,
akik mindkettőjüket egyformán szerették, és soha nem szűntek meg aggódni Paul
miatt. – Ne merészelj így beszélni róluk, Paul! – figyelmeztette ujját
feltartva dühösen. – Neked is megadtak mindent, amit tudtak, a lehetőséget is,
hogy tanulj, de te inkább a haverokkal lógtál, és balhéztál! Csak magadnak
köszönheted, hogy itt tartasz! – teremtette le bátyját, aki éppen szóra
nyitotta a száját, hogy védekezzen, amikor megszólalt az orvosnő oldalára
erősített csipogó. Amikor lehúzta nadrágja derékrészéről, és meglátta, hogy a
sürgősségi osztályról keresik, testvére felé fordult.
- Menj
csak! – vetette oda Paul megvetőn, akinek szintén egyértelmű volt, hogy a
jelzés a beszélgetés végét jelenti – mentsd meg vadidegenek életét doki néni –
ejtette ki gúnyosan a titulust, majd folytatta – engem meg, a saját véredet,
hagyj megdögleni!
- Paul!
– vett mély levegőt Alison, hogy megnyugodjon – figyelj rám – kérte szelíd
hangon, bár ehhez minden erejére szüksége volt, mégsem akarta, hogy a férfi
indulatosan távozzon. – Várj meg itt, rendben? Amint végeztem odalent,
visszajövök, és megbeszéljük a dolgokat, de muszáj mennem – magyarázta
türelmesen, és csak remélni merte, hogy a szótlanság a beleegyezés jele
testvére részéről. – Kérlek, hallgass rám! Csak most az egyszer, és maradj itt!
– kérte, aztán amikor megszólalt ismét a csipogó, remélve, hogy Paul szót
fogad, futólépésben hagyta el a helyiséget, és a lift helyett a lépcsőt
választotta, hogy minél hamarabb leérjen az osztályra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése