11.
rész
Alison összehúzott szemmel, fürkészőn
nézett a maffiavezérre, aki feltartott fejjel, rezzenéstelen arccal állta a
pillantását. A feszültség kézzel tapintható volt a helyiségben. Ralf levegőt
sem mert venni, Adriano állkapcsa megremegett, ahogy nyugalmat kényszerítve
magára várt, de úgy tűnt, Alvarez nem óhajt ennél többet mondani.
- Rendben,
mi? – törte meg a csendet a doktornő türelmetlenül – rendben, kórházba mehet,
vagy rendben, nincs többé szüksége a szolgálataimra? – kérdezte meg nyíltan,
vakmerő bátorsággal, mire Diego lassan beleszívott a szivarba, és kényelmesen,
karikákat eregetve fújta ki a füstöt. Arcán látszott, kimondottan élvezi a
helyzetet, a bizonytalanságot, mely megremegett az orvosnő hangjában.
- Rendben,
kórházba mehet – válaszolt végül, mire Alison észrevétlenül engedte ki a
tüdejében tartott levegőt. Tisztában volt vele, hogy ha a férfi már nem tart
igényt az orvosi segítségére, az azt jelenti, hogy Paul-on akarja majd
behajtani a tartozását, ami testvére halálához vezetett volna. – Adriano! –
fordult most legjobb embere felé, aki azonnal mellette termett, és várakozón
nézett főnökére. – Szólj Joey-nak, hogy vigye Ralf-ot a sürgősségire –
utasította a férfit, de mielőtt távozott volna, még hozzátette – ha bárki kérdezi,
amatőr bokszoló, és egy felkészítő mérkőzésen sérült meg – fűzte mellé, amivel
csak megerősítette Alison korábbi sejtését, miszerint a törést egy verekedés
alkalmával szerezte betege. – Maga pedig – lépett közelebb a doktornőhöz,
miközben szürke szemét hidegen fúrta bele a kék szemekbe – ne merészeljen még
egyszer ultimátumot adni nekem! Megértette? – kérdezte halkan, és hangja olyan
fenyegetőn csengett, hogy Alison nagyot nyelt, de igyekezett nem mutatni
félelmét, helyette büszkén kihúzta magát.
- Ne
hozzon még egyszer olyan helyzetbe, hogy meg kelljen tennem – húzta fel kihívón
szemöldökét, mire Alvarez ajka elnyílt meglepetésében. Reakciójából ítélve,
egyértelmű volt, nincs hozzá szokva, hogy rettegés helyett magabiztos választ
kapjon, majd hirtelen elmosolyodott, és ingatni kezdte a fejét.
- Tudja,
képtelen vagyok eldönteni, hogy maga ennyire bátor, vagy ennyire ostoba? –
kérdezte még mindig mosolyogva, éppen akkor, amikor Adriano Joey társaságában
visszaérkezett a szobába.
- Szerintem,
egy ostoba tyúk, főnök! – kotyogott bele a beszélgetésbe Joey, anélkül, hogy
tudta volna, miről volt szó, miközben tekintete becsmérlőn futott végig a
doktornőn.
- Feltűnt,
hogy nem kérdeztelek?! – morrant rá emberére indulatosan Alvarez, mire amaz
feszengve simított végig tüskés haján.
- Bocs,
főnök – kért azonnal elnézést – én csak arra gondoltam…
- Te
ne gondolkodjál! – szólt közbe Diego ismét – ne vond el az agyad kapacitását a
létfenntartási feladatoktól! – húzta el száját megvetőn a férfi, és arcára volt
írva, milyen véleménnyel van Joey-ról, mire annak elvörösödött az arca, de nem
szólt semmit, helyette Alvarez folytatta – induljatok végre a kórházba! –
bökött fejével Ralf felé, Joey pedig egyetlen mozdulattal emelte fel az ágyról
a fiatal fiút, aki száját összeszorítva, némán tűrte a kezébe nyillaló
fájdalmat, majd elhagyták a szobát. – Remélem, megjegyezte, mit kell mondani –
dörmögte maga elé, miközben nyitott tenyérrel, elegáns mozdulattal simított
végig zselézett haján, és nagyot sóhajtott.
- Felírtam
neki egy papírra – szólalt meg Adriano, így próbálva megnyugtatni főnökét, mire
az bólintott.
- Helyes
– köszörülte meg torkát, majd ismét a doktornőre emelte pillantását. – Remélem,
most boldog – hajtotta meg kissé fejét, gúnyos mosoly kíséretében, mire Alison
megrántotta a vállát.
- Boldog
majd akkor leszek, ha letudom a bátyám tartozását, és nem kell többé látnom
magát – válaszolta karba font kézzel, majd folytatta – most legfeljebb
elégedett lehetek, amiért Ralf szakszerű ellátást kap – tette hozzá, mire
Alvarez néhány másodpercig szótlanul nézte, majd hátat fordított neki, és
elnyomta szivarjának maradékát egy, az íróasztalra helyezett kristály
hamutartóban.
- Ne
szokjon hozzá, Dr. Benett – szólalt meg halkan, határozottan, miközben
megfordult és a gyér fény még szigorúbbá festette arcélét, és összehúzott
szemöldökét. – A mi köreinkben nem divat a kórházlátogatás, és nem maga fogja
bevezetni! A mostani egy kivételes alkalom, amit nem kívánok gyakorlattá tenni!
Megértette? – lépett kissé közelebb, mialatt mindkét kezét elrejtette fekete
nadrágjának zsebében, és amikor Alison bólintott, Adriano felé fordult – vidd
haza! Utána menj be a kórházba, derítsd ki, mi a helyzet Ralf-al! – utasította
a férfit, aki szó nélkül vette tudomásul az elhangzottakat, Alvarez pedig
elhagyta a helyiséget. Adriano némán figyelte, ahogy a doktornő a táskájához
lép, és módszeresen elpakolja a holmijait, miközben láthatólag kerülte, hogy rá
kelljen néznie. Fogalma sem volt róla, honnan vette a bátorságot, hogy
ultimátumot adjon a vezérnek, de egyszerre csodálta, és haragudott rá miatta.
Biztos volt benne, hogy a nőnek sejtése sem volt róla, milyen közel állt ahhoz,
hogy Alvarez megszabaduljon tőle, és csak a szerencséjének köszönhette, hogy
jókedvében találta.
- Elég
merész volt, amit az imént művelt – jegyezte meg, csakúgy mellékesen, mire
Alison összezárta a táskáját, és felé fordult. A mélybarna szemek fürkészőn
pásztázták végig arcát, mintha onnan akarnák leolvasni a választ.
- Merész?
– kérdezett vissza a doktornő, miközben keserűen elmosolyodott – én inkább
hülyeségnek mondanám – tette hozzá kritikusan, hiszen tisztában volt vele, mit
kockáztatott, mégsem hagyhatta, hogy egy alig 20 éves fiú nyomorékká váljon.
- Azt
mondják, a kettő között igen keskeny a határ – mosolyodott el Adriano, Alison
pedig egy másodpercre belefeledkezett az ellágyuló vonásokba, de szinte azonnal
rendre intette magát.
- Mehetünk!
– köszörülte meg torkát zavartan, amiért, ha egy rövid időre is, de még
vonzóbbnak találta a férfit, mint általában, miközben kezébe vette orvosi táskáját,
mire amaz bólintott. Az utat az autóig szótlanul tették meg, majd miután
beszálltak, Adriano indított, és néhány perccel később már be is sorolt a
forgalomba. Alison lehunyt szemmel támasztotta meg fejét a fejtámlán, miközben
fejében újra lejátszotta az elmúlt egy óra eseményeit. Még most sem értette,
Alvarez, miért engedett neki. Miért hagyta, hogy Ralf végre kórházba kerüljön,
hiszen eddig valahányszor megpendítette a sürgősségi osztály lehetőségét,
ellenállásba ütközött, most azonban, rövid hezitálás után, mégis beleegyezett.
Adriano fél szemmel pillantott a nőre, és nem tudta megállni, hogy tekintetével
ne simogassa végig a szabályos, gyönyörű arcot, a hosszú szempillákat, a formás
orrot, a telt ajkakat. A vágy, hogy közelebb hajoljon, és puhán megcsókolja,
elemi erővel tört rá, neki pedig minden erejét össze kellett szednie, hogy
ismét az útra koncentráljon. Éppen akkor, amikor egy piros lámpa megállásra
kényszerítette, hatalmasat kordult a mellette ülő nő gyomra, mire meglepetten
nézett abba az irányba. Alison kínosan temette kezébe arcát, miközben remélte,
hogy Adriano nem hallotta szervezetének jelzését, ahogy követeli, hogy az egész
nap során elmajszolt, aszott szendvicsen kívül, mást is vegyen magához. Amikor
azonban két ujja között kikukucskált, szembe találhatta magát a mosolygó
arccal, melyről jól leolvashatta, hogy reményei feleslegesek, nem ő volt az
egyetlen, akiben tudatosodott éhsége. – Sajnálom – nyögte vörös arccal –
kicsit… sűrű volt a nap, és nem értem rá enni – fűzte hozzá bocsánatkérőn, mire
Adriano megértőn, de még mindig mosolyogva bólintott, majd a következő
kereszteződésnél balra kanyarodott, Alison pedig értetlenül ráncolta össze
szemöldökét. Az irány, amerre haladtak, ellentétes volt azzal, amerre lakott,
és ez egyáltalán nem tetszett neki. – Mégis, hova megy? – kérdezett rá, és
hangjából nem tudta elrejteni a félelmet.
- Elviszem
enni – válaszolta tömören Adriano, olyan természeteséggel a hangjában, mintha
ez lenne a leglogikusabb lépés a világon, mire Alison elképedten meredt rá.
- Nem
– rázta meg fejét gyorsan, mert esze ágában sem volt több időt tölteni a
férfival, mint, amennyit nagyon muszáj volt. Nem tőle félt, sokkal inkább
magától, és az érzéstől, ami mindig elfogta a közelében, és ami mindig
megnehezítette, hogy annak lássa, ami valójában. Egy bűnözőnek, aki egy
maffiavezér jobb keze. – Nem szükséges, tényleg! – ellenkezett tovább, amikor
látta, hogy Adriano kitartóan halad ugyanabba az irányba, noha több lehetősége
is lett volna megfordulni. – Majd összeütök magamnak valamit otthon –
igyekezett minél meggyőzőbb lenni, mire a férfi halkan felnevetett.
- Miből?
– kérdezett vissza, miközben leparkolta az autót egy olasz vendéglő előtt,
melynek a bejárat feletti neonlámpája csábító vörös színben hirdette, hogy itt
lehet kapni a legfinomabb pizzákat. – Ha jól emlékszem, egy doboz romlott
narancslén, két tojáson és egy félig becsomagolt salátán kívül nincs más a
hűtőjében – elevenítette fel maga előtt a képet Adriano, amit akkor látott,
amikor a doktornőre várt a lakásában, és kényelmesen körülnézett, hogy elüsse
az időt, mire Alison felháborodottan kapkodott levegő után.
- Átkutatta
a lakásomat?! – kérte ki magának dühösen, mire a férfi megrántotta a vállát, és
könnyedén kipattant a kocsiból, majd megkerülve azt, szélesre tárta a nő felőli
oldal ajtaját, úgy hajolt lejjebb.
- Unatkoztam
– közölte halálos nyugalommal, Alison-nak pedig összefutott a nyál a szájában,
ahogy orrába bekúszott a frissen sült olasz tészta illata, mely keveredett a
paradicsomszósz, az oregánó, a bazsalikom és az olvadt sajt illatával.
- Az
majdnem egy hónappal ezelőtt volt! – emlékeztette a férfit, majd miközben
kiszállt, folytatta – azóta már… be is vásárolhattam! – húzta ki magát
sértetten, és nem tudta, mi zavarta jobban. Az, hogy a férfi a dolgai között
kutatott, vagy az, hogy lebukott előtte, mennyire nem jut ideje az olyan
háztartási dolgokra, mint a bevásárlás. Ezt Peter is gyakran a szemére hányta,
és nem egyszer hangoztatta, hogy a legpocsékabb feleség válna belőle, ha
véletlenül arra vetemedne, hogy megkérné a kezét, ezért is érintette olyan
rosszul, hogy Adriano is megjegyezte.
- De
nem tette – közölte magabiztosan a férfi, majd mielőtt Alison tiltakozhatott
volna, vagy magyarázkodni kezdett volna, folytatta - biztos vagyok benne, hogy
volt ennél sokkal fontosabb dolga is – hallotta meg a férfi hangját, melyben
nyoma sem volt a gúnynak, ő pedig összeráncolt szemöldökkel nézett fel rá, és
megláthatta az őszintén csillogó szemeket. A tény, hogy nem ítélte el emiatt,
sőt, megértette, hogy munkájából kifolyólag nem mindig jut ideje ilyesmire, jó
érzéssel töltötte el, és Peter után egészen üdítően hatott lelkére, ugyanakkor
nem volt biztos benne, hogy jó ötlet lenne vele vacsorázni. – Bemegyünk végre?
Éhen halok, és utálok egyedül enni! – csukta be a kocsiajtót, és várakozón
nézett az orvosnőre, aki alsó ajkát rágcsálva próbálta eldönteni, mi lenne a
helyes döntés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése