4.
rész
Alison összeráncolt szemöldökkel lapozta
át a kezében lévő kartonokat, a nővérpult mellett állva, miközben Sally
gyanakvással a szemében figyelte minden mozdulatát. Arcán jól látszott,
türelmetlenül várja, hogy az orvosnő végezzen, és a dolgára induljon, de annak
esze ágában sem volt megsürgetni mozdulatait. Ehelyett lassú precizitással
elevenítette fel minden egyes műtét összes apró részletét, majd olvasta el az
azóta alkalmazott kezelések leírását, különös figyelmet fordítva a betegek lázlapjára,
és a javulásra, vagy éppen romlásra, amit mutattak, és amit a lelkiismeretes
nővérek fel is vezettek a kórlapokra.
- Sokáig
tart még, Dr. Benett? – veszítette el türelmét Sally, mire Alison ártatlan
arccal felpillantott.
- Addig
tart, ameddig szükséges – válaszolta nyugodtan, majd hozzátette – szeretnék
minden információnak a birtokában lenni a betegeimről a vizit előtt.
- Nekem
viszont más dolgom is van, mint magára felügyelni! – jegyezte meg epésen,
Alison pedig elnyomva egy sóhajt, becsukta a kezében lévő mappát, és érdeklődve
emelte kék szemét a nőre, aki ezúttal is szoros kontyba tűzve hordta szőke
haját, hideg, világoskék szeme keményen csillogott, keskeny ajkát pedig
bosszúsan szorította össze, mialatt tömzsi ujjaival a pult lapján dobolt, ezzel
is sürgetve a doktornőt.
- Nincs
szükségem szárazdajkára, Sally – válaszolta kimért hangon, és abból, hogy a nő
addig sápadt arca lassan vörösödni kezdett, tudta, hogy az nincs hozzászokva,
hogy a kórházban bárki visszafeleseljen neki. – A vizitre egyedül is fel tudok
készülni, háttértámogatás nélkül – húzta fel szemöldökét gúnyosan, majd
folytatta – menjen nyugodtan a dolgára! – nyitotta ki ismét a mappát, és
látszólag teljesen elmerült benne, de szeme sarkából látta, hogy az ápolónő hápogni
kezd, és indulatosan vesz nagy levegőt.
- Nem
azért állok itt, mert olyan szórakoztató magát nézni, ahogy olvas! – tört fel
belőle sértetten, majd kihúzta magát, amitől fehér egyenruháján pattanásig
feszültek a gombok hatalmas mellei előtt. – Ügyelnem kell rá, hogy minden orvos
csak a saját betegeinek a kartonját vehesse el, és…
- Ugyan
már, Sally! – sóhajtott Alison türelmetlenül, mivel már harmadszor állt neki
Alfred Cronin kórlapjának, de minduntalan újra kellett kezdenie, mert semmit
nem fogott fel abból, amit olvasott. – Nézzen, és lásson! – mutatta fel a
kezében lévő kartonok sokaságát – van épp elég saját betegem ahhoz, hogy ne
érdekeljen Platt vagy bármelyik másik orvos betegének a kartonja! Higgye el,
hogy ebben a kórházban egy épelméjű orvos sem fog plusz feladatot keresni
magának! Ahhoz túlságosan leterheltek – tette hozzá, miközben újfent
összecsukta a mappát, majd fehér köpenyének oldalzsebéből előhúzta összetekert
sztetoszkópját és a nyakába akasztotta.
- Ezt
jelenteni fogom a főorvos úrnak! – közölte felháborodottan, mire Alison
érdeklődve nézett rá.
- Mit?
– kérdezte halálos nyugalommal, a félelem vagy az aggodalom legkisebb jele
nélkül, majd a választ meg sem várva, folytatta – azt, hogy legalább 20 percet
szántam a kórlapok áttanulmányozására, hogy felkészüljek a vizitre? Vagy azt,
hogy egy orvos sem kutakodik más kolléga betegei között? – próbálta kideríteni,
mégis mivel járulhatna a sebészeti osztály vezetője elé a nővér, majd unottan
húzta el száját. – Bizonyára mindkét információ mélységesen fel fogja háborítani
Dr. Andrest – tette hozzá pimaszul, majd felmarkolta és hóna alá kapta a
kartonokat, hogy elinduljon a szokásos délutáni vizitre, amit mindig megejtett,
mielőtt hazament, de Sally sértett hangja megállásra kényszerítette.
- Vegye
tudomásul, Dr. Benett, hogy velem még soha senki nem mert így beszélni! –
figyelmeztette felháborodottan az orvosnőt, és ezzel meg is válaszolta annak
korábbi kérdését, hogy miért fog panaszt tenni a főorvosnak, mire Alison
hanyagul megrántotta a vállát.
- Akkor
éppen itt volt az ideje! – vetette oda, anélkül, hogy hátat fordított volna,
majd mit sem törődve az ápolónő szitokáradatával, melyben a legkedvesebb jelző
felé az volt, hogy pimasz, neveletlen taknyos, folytatta útját a kórtermek
felé. Bár tisztában volt vele, hogy kissé elvetette a sulykot, ahogy azzal is,
hogy ennek még meg fogja inni a levét, hiszen innentől kezdve felkerült Sally
fekete listájára, amit azokról az orvosokról vezetett, akik nem voltak elég nyájasok
vele, mégsem érdekelte egy fikarcnyit sem. Gondolatai teljesen máshol jártak,
és a három nappal korábbi váratlan látogatói sokkal inkább idegesítették, mint
az, hogy mennyire gázolt bele Sally lelkivilágába, vagy ennek, milyen
következményei lesznek. Paul-t továbbra sem tudta elérni, a rendőrségre pedig
nem mehetett, hiszen anélkül nem tudott volna segítséget kérni, hogy bátyját ne
keverje bajba. Csak abban bízott, hogy időközben talál majd valami megoldást,
hogyan tudna megszabadulni Alvarez-től, és Adriano-tól, akinek barna szemét,
markáns arcélét minden igyekezete ellenére sem tudta kiverni a fejéből. Addig
pedig, örült minden napnak, ami úgy telt el, hogy a maffiavezérnek nem volt
szüksége a szolgálataira. Hogy gondolatait elterelje, menet közben pillantott
bele a sorban első beteg kórlapjába. Alig ért oda az első betegszobához,
melyben Alfred Cronin feküdt, lóhalálában, futva érkezett meg mellé Amy, a
fiatal 20-as éveinek elején járó ápolónő, aki barna, rövid hajával, vékony,
törékeny alkatával, keskeny arcával, és hatalmas barna szemeivel inkább nézett
ki tinédzsernek, semmint a sebészeti osztály egyik nővérének. Azon kívül, hogy
megbízható, vidám, szorgalmas teremtés volt, akinek mindig akadt egy-két kedves
szava a betegekhez, állandóan késésben is volt. Valahogy sosem tudta úgy
alakítania a teendőit, hogy időben odaérjen bárhova, és ez alól a vizitek sem
voltak kivételek. Alison ismerte már annyira a nőt, hogy ha tudta, hogy őt
kapja segítségül, szándékosan húzta egy kicsit az időt, így a nővér nem húsz,
csak maximum öt percet késett, ami viszont már bocsánatos bűnnek számított egy
kórházban. Pontosan így tett most is, amivel viszont sikerült kivívnia Sally
haragját, de ahogy akkor, most sem kavarta fel a tudat túlságosan.
- Elnézést,
Dr. Benett – kapkodta szaporán a levegőt Amy, miközben óvatosan, nehogy
egyetlen karton is leessen a földre, átvette azokat az orvosnőtől – tudja, volt
egy kis zűr a… - keresett agyában megfelelő indok után, Alison pedig türelmesen
mosolyogva hallgatta. Talán nem volt szép tőle, hogy nem könnyítette meg a
dolgát a nővérnek, de kíváncsi volt rá, mit talál ki, miért késett megint.
Amikor percekig nem érkezett válasz, úgy döntött, mégis segít, mert éppen ideje
volt már elkezdeni a vizitet.
- A
laborban? – könyörült meg végül a fiatal lányon, akinek barna szemében
kétségbeesés ült, ahogy rájött, egyetlen épkézláb indoka sincs a késésre, mire
az meglepetten kapta fel fejét.
- Igen!
A laborban! – bólogatott hevesen, hálásan mosolyogva az orvosnőre, aki az egyik
kedvencének számított az osztályon. Ellentétben a legtöbb orvossal, soha nem
volt lekezelő az ápolószemélyzettel, nem torkollta le a késései miatt, pedig
biztosan tudta, hogy legtöbbször a végeláthatatlan fecsegések, a büfében
szürcsölt kávék és a betegszállító fiúkkal való flörtölések miatt következtek
be. – El sem tudja képzelni, mi megy ott! – rázta meg rosszallón fejét Amy –
csak egy vérmintát küldtek fel velem, de órákat kellett várnom, és…
- Amy!
– állította meg a szóáradatot szigorúan összevont szemöldökkel Alison – ne vidd
túlzásba – figyelmeztette elnézőn mosolyogva, mire Amy elpirult és szégyenkezve
hajtotta le fejét, ő pedig leemelte Cronin kórlapját az ápolónő kezében lévő
halom tetejéről, és határozottan lépett a tágas, mégis csak két ággyal
rendelkező szobába, melyet elsősorba a V.I.P betegeknek tartottak fenn. Alfred
Cronin nemcsak azért számított fontos betegnek, mert borzasztóan gazdag volt,
hanem azért is, mert a kórház igazgatóját a legjobb barátjának tudhatta. Még a
középiskolában kerültek közelebbi barátságba, ami túlélte az elválást is,
amikor az igazgató a Harvard-ra, Cronin pedig a közgazdasági egyetemre került a
gimnázium után. Aki csak fikarcnyit is jártas volt a gazdasági életben, annak
nem volt ismeretlen a férfi neve. A tőzsde világában igazi fenevadnak
számított, kemény, határozott, könyörtelen döntéseket hozott az üzleti életben,
de becsületességével, egyenességével, és azzal, hogy mindig korrekt emberként
viselkedett, tiszteletet vívott ki magának. Alison semmit nem konyított a
tőzsdéhez, így aztán nem is tudta, kicsoda Cronin, egyszerűen csak egy
betegként kezelte, amikor előző nap behozták a mentők gyomorvérzés gyanújával,
melyet minden valószínűség szerint a sok stressz folyamán kialakult fekély
okozhatott. Amikor találkoztak a sürgősségi osztályon, a férfi, fájdalmai ellenére
barátságosan beszélgetett vele, azon aggodalmaskodott, hogy milyen fáradt
lehet, és biztosította róla, hogy ha kap két-három szem pirulát, máris jobban
lesz, és nem okoz neki külön gondot. Sőt, még arra is megkérte, hogy az
operációját halassza el másnap reggelre, és inkább menjen haza pihenni. Alison
még most is elmosolyodott az emlékre, ahogy a magas, erős Cronin, aki 62 évéből
legalább tízet letagadhatott volna, kedvesen néz végig rajta kékes-szürke
szemével, miközben markáns arcát fájdalom rántja grimaszba. Amikor a sokadik és
egyre erősebb fájdalom jelentkezett, csak akkor volt hajlandó belemenni az
operációba. A műtét sikerült, Alfred jól viselte a beavatkozást, ő pedig
elégedetten emelte fel pillantását a kórlapról, de, amit látott, úgy ledöbbentette,
hogy szóhoz sem tudott jutni. Alfred lehunyt szemmel, a fájdalomcsillapítók és
nyugtatók hatására mozdulatlanul feküdt, szemöldöke néha ráncba szaladt, ezzel
jelezve, hogy pontosan hallja, érti, mi folyik az ágya körül, de túl fáradt
volt még ahhoz, hogy reagáljon rá, miközben a mellette álló férfi és nő fojtott
hangon vitatkoztak.
- Nem
érdekel! – tört fel a nőből indulatosan, mialatt türelmetlen mozdulattal
igazította meg karcsú termetére tökéletesen simuló, hófehér kosztümjét.
Kihúzott testtartása, tekintélyt parancsoló pillantása, mellyel lesújtón mérte
végig a magas, kopaszodó, 30-as éveinek végén járó férfit, elárulta, hogy
megszokta, mindig az van, amit ő akar, és senki nem mer ellentmondani neki. –
Látod, hogy milyen állapotban van! – mutatott Cronin-ra a nő szépen kilakozott
körmökben végződő kezével, melyről lerítt, hogy soha nem végzett fizikai
munkát. – Most kell átvenned a céget! Ő már úgysem lesz képes, hogy tovább
irányítson! Ideje, hogy megkapd, amit megérdemelsz! Meddig akarsz még kegyelemkenyéren
élni? – kérdezte csípősen, mire az, elvörösödött a szégyentől.
- Shannon…
- próbálkozott nyugtatni a nőt a férfi, akiről Alison azt tippelte, hogy Cronin
fia lehet, miközben zavartan és tanácstalanul simított végig gyér, barna haján.
– Értem, amit mondasz, és természetesen igazad van – bólogatott
meghunyászkodva, Alison pedig elhúzta a száját – de, mi van akkor, ha apa
felépül? Ha mégsem hal meg, és rájön, hogy a háta mögött, mit tettem… -
igazolta ezzel a doktornő gyanúját a rokoni kapcsolatról, mire felesége
bosszúsan fújtatott.
- Nézzél
már rá! Szerinted, mennyi esélye van, hogy felépüljön?! – vágott közbe Shannon
megvetőn végig nézve a tehetetlenül fekvő, valóban elég gyengének tűnő idősebb
férfin.
- Ami
azt illeti, elég sok! – csattant Alison hangja a hátuk mögül váratlanul, mire
mindkét látogató meglepetten fordult felé, ő pedig dühösen szikrázó szemekkel
nézett vissza rájuk. – Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm, de az apósa jól
viselte az operációt, és azóta is javul az állapota! – tette hozzá gúnyosan,
mire Shannon utálkozva mérte végig.
- Maga
meg, ki az ördög? – kérdezte, és hanglejtése elárulta, legfeljebb takarítónőnek
nézné a fiatal orvosnőt, annak ellenére, hogy elég volt végig nézni a zöld
műtősruhán, fehér köpenyén és a sztetoszkópon, amit viselt, hogy egyértelmű
legyen beosztása.
- Mr.
Cronin kezelőorvosa – kerülte el szándékosan Alison, hogy megmondja a nevét.
Nem azért, mert félt, hanem mert egyszerűen úgy érezte, nem tartozik a nőre,
miközben mérge kicsit sem hagyott alább, Amy pedig fejét kapkodva igyekezett
követni az eseményeket. – Most pedig tíz másodpercet kapnak, hogy eltűnjenek
ebből a szobából! Mr. Cronin-nak pihenésre van szüksége! – mutatott az ajtó
felé határozottan, és a férj el is indult volna, szófogadón, de felesége felpaprikázottan
kapkodott levegő után.
- Mégis,
mit képzel?! Tudja maga, ki vagyok én? – szegte fel büszkén állát, Alison
azonban unottan vonta meg vállát.
- Azt
tudom, hogy én ki vagyok, és nekem ennyi bőven elég! – válaszolta pimaszul,
amivel csak olajat öntött a tűzre.
- Hogy
merészeli? – hápogott felindultan Shannon, de folytatni nem volt lehetősége,
mert a doktornő közbevágott.
- Látja
ezt itt? – mutatott fehér köpenyének mellényzsebére magabiztosan, melyen a
nevével ellátott kitűző díszelgett – ez feljogosít arra, hogy kitegyem innen
magukat, és meg is teszem! – jelentette ki elszántan – Kifelé! – tárta szélesre
az ajtót, mire azok, néhány másodpercnyi hezitálás után, elhagyták a szobát.
Amikor elfojtva egy megkönnyebbült sóhajt, odaállt betege ágya mellé, Cronin
kinyitotta a szemét, és megfogta a csuklóját.
- Köszönöm
– lehelte fáradtan, de kierőszakolt magából egy mosolyt. Alison viszonozta a
gesztust, majd nekilátott, hogy alaposan megvizsgálja frissen operált
páciensét. Két órával később, gondolatai még mindig az eset körül forogtak,
amikor belépett a liftbe, és megnyomta a földszint gombját, hogy mihamarabb
hazaérhessen. Hirtelen azonban, egy erős kéz akadályozta meg az ajtót, hogy
becsukódjon, ő pedig minden ízében remegni kezdett, amikor tekintete
találkozott a mélybarna, sötét szemekkel, melyek egyenesen rá szegeződtek, és
amelyektől három napja nem tudott szabadulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése