3. rész
Alison elnyomott egy ásítást, amikor
belépett kis lakásának ajtaján, miközben gondolatai csak Paul körül forogtak.
Bár mindent megtett, hogy minél hamarabb visszaérjen a sebészeti osztály
várótermébe, legalább két órájába telt, mire ez sikerült. Amikor végre odaért,
bátyját már nem találta sehol, és telefonon is hiába kereste. Csak remélni
merte, hogy Paul túlzott, és nincs veszélyben az élete, de ösztönei azt súgták,
ez most tényleg komolyabb, mint eddig bármikor. Miközben elfojtott egy újabb
ásítást, anélkül akasztotta fel kabátját a fogasra és dobta táskáját a padlóra,
hogy villanyt kapcsolt volna. A nappali ablakán beszűrődő hold bágyadt fénye
adott annyi világosságot, hogy eltaláljon a konyháig, amikor azonban szélesre
tárta a hűtőszekrény ajtaját, hirtelen felkapcsolódott a kanapé melletti lámpa,
ő pedig ijedten ejtette el a tejesdobozt kezéből. A televízióval szemben álló
egyik fotelben egy 50-es éveinek közepén járó, szikár termetű férfi ült,
egyenes tartással. Sötét, hajszálcsíkos öltönye ráfeszült széles mellkasára,
tekintete pedig szigorúan szegeződött rá. Fekete haját, melybe itt-ott már ősz
hajszál vegyült, régimódi stílusban, zselét nem kímélő módszerrel fésülte
oldalra, jobb kezében pedig egy fekete sétapálcát szorongatott, melynek tetején
egy ezüstös színben játszó, fémgömb volt. Közvetlenül mellette egy másik
vadidegen férfi állt, jóval fiatalabb. Alison legfeljebb 30 évesnek tippelte
volna. Talpig fekete öltözéke kiemelte széles, izmos mellkasát, keskeny
csípőjét, melyre tökéletesen illeszkedett a farmer, amit viselt. Sűrű, sötét
hajából homlokába hullott néhány tincs, markáns arcáról semmiféle érzelmet nem
tudott leolvasni, de az egész testtartása fenyegetőnek tűnt.
- Jó estét, Dr. Benett – köszöntötte mély,
öblös hangján a fotelben ülő, úgy, mintha régi ismerősök lennének, miközben
fejét kissé megbillentette, éppen úgy, ahogy a 19. század nemesei. Mozdulatából
és hangjából is sütött az elegancia, és udvariasság, Alison mégis érezte, hogy
a hideg fut végig hátán a pillantásától.
- Ki a fene maga? – kérdezte nagyot nyelve,
nem túl barátságosan, de hangja annak ellenére határozottan csengett, hogy
minden porcikájában remegett a félelemtől, miközben figyelmét nem kerülte el,
hogy a fiatalabb férfi egy másodpercre sem veszi le róla a szemét.
- Diego Alvarez vagyok, azt hiszem, a
hírekből már ismerheti a nevem – mosolyodott el az idegen, mely inkább
hasonlított egy ragadozó vicsorgására, mire Alison lassan bólintott, szíve
pedig a torkában kezdett dobogni. A tudat, hogy a new york-i alvilág feje ül a
nappalijában, akire évek óta vadászott a rendőrség, akinek gyilkosságok,
csalások, zsarolások és megvesztegetések kapcsolódtak a nevéhez, de akire
semmit nem tudtak még rábizonyítani, olyan félelmet generált benne, amit még
sosem érzett. Elképzelése sem volt róla, mit keres az otthonában a férfi, amaz
pedig, mintha olvasott volna a gondolataiban, folytatta – nyilván most azon
gondolkodik, hogy miért is vagyok itt – tárta szét kezeit körbe mutatva az apró
helyiségben, mire Alison megrántotta a vállát.
- Inkább azon, hogy hívom a rendőrséget –
közölte merészen, látszólag nyugodtan, Alvarez pedig jókedvűen felnevetett, de
nevetése lassan elhalt, amikor belenézett az eltökélten csillogó kék szemekbe.
- Adriano! - szólította meg a mellette
egészen addig, néma csendben álló férfit, akinek most keskeny ajkai enyhe
mosolyra húzódtak, amint eltűrte fekete bőrkabátját a szintén fekete ing
fölött, mely ráfeszült kidolgozott felsőtestére, így Alison megláthatta az
oldalára erősített pisztolyt. Egy cseppnyi kétely sem merült fel benne, mire
akar ilyen finoman utalni a fiatal férfi, és annak főnöke, de ha lett volna,
azt is elhessegette Alvarez hangja, aki tovább beszélt – gondolja, hogy
gyorsabb lehet egy félautomatánál? – kérdezte, majd a választ meg sem várva,
folytatta. – Szóval... van egy kis problémám. Az orvosom... a személyes
orvosom, sajnálatos módon meghalt – fogott bele, majd Adriano felé fordult, aki
továbbra is csak Alison-t figyelte. – Hogyan is halt meg?
- Ráléptek az ujjaira – szólalt meg most
először, Alison pedig meglepetten állapította meg, milyen kellemesen bársonyos
a hangja.
- Már elnézést... – ráncolta össze értetlenül a szemöldökét –
abba halt bele az orvosa, hogy ráléptek az ujjaira? – kérdezte, és ha nem lett
volna olyan félelmetes a vendége, fel is nevetett volna.
- Nos, igen... – simított végig simára
borotvált állán lassan Alvarez, majd megrántotta a vállát – egy 5.emeleti ablak
párkányát szorongatta éppen, de ez részletkérdés – legyintett könnyedén, majd
folytatta – a lényeg, hogy szükségem van egy orvosra! Valakire, akit bármikor
hívhatok, aki tartja a száját, és ellátja az embereimet, ha váratlan baleset
éri őket – közölte olyan hangon, mintha egy állásinterjún lennének, és mint jó
munkáltató, felvázolja, mit vár el jövendőbeli alkalmazottjától. – Ha jók az
értesüléseim, maga általános sebész. Elismerem, hogy fiatal, de számomra ez
sokkal inkább előny, mint hátrány. Hány éves is? – kérdezte érdeklődve végig
pillantva a nőn, mire az néhány másodpercig hezitált, de amikor pillantása
találkozott Adriano szigorú tekintetével, nagyot nyelt.
- Huszonkilenc – válaszolt halkan, mire
Diego lassan bólintott.
- Tökéletes – húzódott ajka félelmetesen
elégedett mosolyra, amitől Alison-nak minden porcikája reszketni kezdett. – A
maguk fajták tele vannak ambícióval, tudásvággyal, folyton arra törekednek,
hogy a legjobbak legyenek! – sorolta érveit a fiatal munkaerő mellett, majd folytatta
– történetesen utána néztem egy kicsit az eddigi eredményeinek, és elég
ígéretes jövő előtt áll a szakmában – jegyezte meg, szinte csak úgy,
mellékesen, de szürke szemében az elismerés szikrája villant. – Szeretem a jó befektetéseket, szóval… Maga
kell nekem! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, miközben benyúlt
zakójának bal zsebébe, és halálos nyugalommal rágyújtott egy cigarettára.
- Elment az esze! – ingatta meg fejét
Alison hitetlenkedve, és figyelmét elkerülte, hogy Adriano halványan
elmosolyodik – kizárt, hogy magának dolgozzak! Nincs az a pénz! – fonta
keresztbe karjait elutasítón, mire Alvarez lassan engedte ki a tüdejében
tartott füstöt.
- Szerintem pedig van – szólalt meg néhány
másodperc után vészjóslóan halk hangon, majd magabiztosan folytatta – Méghozzá,
a pontos összeget is meg tudom mondani – emelkedett fel a székből elegáns
könnyedséggel, és mialatt begombolta zakóját, közelebb lépett Alison-hoz, Adriano
pedig követte a példáját. Ilyen közelről már jobban szemügyre vehette
mindkettőjüket, de egyáltalán nem lett tőle nyugodtabb. Alvarez szürke, hideg
szemében kegyetlenség keveredett elszántsággal, míg Adriano sötét, mélybarna
szeme, mely a gyér megvilágításban szinte feketének tűnt, perzselőn fúródott az
övébe, ő pedig érezte, hogy ideges lesz átható pillantásától. – 200 000 dollár
– rántotta ki gondolatai közül a maffiavezér hangja, de még mielőtt ajánlatnak
vehette volna, folytatta – ennyivel tartozik ugyanis nekem a bátyja – tette
hozzá érzelemmentes hangon, Alison pedig úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták
volna. Hirtelen minden sokkal érthetőbb és reálisabb lett, amit Paul mondott a
kórházban, és azonnal megértette azt is, miért akarta úgy rendezni, mintha
meghalt volna. Most már ő is úgy gondolta, hogy felesleges lett volna a
rendőrséghez fordulni. Ha eddig nem tudtak rábizonyítani a férfira semmit,
ezután sem sikerült volna. – Íme az ajánlatom – beszélt tovább nyugodtan a
férfi, ő pedig alig kapott levegőt, ahogy hallgatta. – Vagy ledolgozza maga ezt
a tartozást, időnként kioperál egy-két golyót, összevarr néhány szúrt sebet... –
tartott egy kis szünetet, majd fenyegető hangon folytatta, miközben mélyen az
orvosnő szemébe nézett – vagy kénytelen leszek a testvérén behajtani a
pénzemet, és tudja, én nagyon kellemetlen ember tudok lenni, ha valaki tartozik
nekem. Nos? Mi a válasza, Dr. Benett? – adta meg a lehetőséget a választásra a
férfi, Alison pedig remegő kezekkel simított végig homlokán. Bár Paul sohasem
viselkedett vele úgy, mint egy igazi testvér, és ha jobban belegondolt, semmi
nem indokolta volna, hogy feláldozza magát, mégis tudta, hogy képtelen lenne
azzal a tudattal tovább élni, hogy miatta halt meg az egyetlen bátyja, az egyetlen
ember, akihez vérségi kötelék fűzte. Miközben azon gondolkodott, hogyan tudna
megmenekülni szorult helyzetéből, hívatlan vendégei látszólag türelmesen
várakoztak. Adriano azóta képtelen volt levenni szemét a nőről, mióta az
belépett a lakásba. Bár abból, hogy Paul sem volt ronda, legalábbis, amennyire
férfiként meg tudta állapítani egy másik férfiról, hogy rondának számít-e,
gondolhatta volna, hogy ha a húga is hasonló géneket örökölt, akkor nem lehet
bányarém, de a valóság egyenesen letaglózta. Alison Benett gyönyörű volt, ő
pedig nem tudta kivonni magát a hatása alól. Szőkés-barna, dús haja, melybe a
kanapé mellett álló lámpa aranyszálakat szőtt, lágyan omlott kecses vállára, ő
pedig alig tudta türtőztetni magát, hogy ne túrjon bele, saját kezűleg megtapasztalva,
hogy vajon olyan puha-e az érintése, mint, amit ígér. Kék szeme a tengerre
emlékeztette a férfit, és szíve ismeretlen módon rándult össze, ahogy
felfedezte benne a félelmet és a szomorúságot. Karcsú, törékeny alakját csak
még inkább kihangsúlyozta a szűk szabású, sötétkék farmernadrág, mely kiemelte
formás fenekét, csípőjét, a fehér ing pedig ráirányította figyelmét a telt
keblekre. Amikor pillantása feljebb vándorolt, hosszan elidőzött a nyakán,
selymes bőrén, melyet bronzszínűre festett a bágyadt fény, hogy aztán tovább
vándoroljon érzéki, telt ajkaira, amit éppen idegesen harapott be hófehér
fogaival, ő pedig majdnem beleőrült a látványba. Pulzusa felgyorsult, torka
kiszáradt, és rémülten állapította meg, hogy még soha életében nem vágyott úgy
semmire, mint ebben a pillanatban a nő ajkának érintésére. A tény, hogy Alison
ilyen könnyedén el tudta terelni figyelmét a munkáról, és arról, amiért itt
van, felbosszantotta, és erőnek erejével kényszerítette magát, hogy a
feladatára koncentráljon. Minél előbb el akart tűnni a közeléből, ehhez viszont
az kellett, hogy végre válaszoljon főnökének a feltett kérdésre.
- Na, mi lesz! – dörrent a hangja türelmetlenül,
de azonnal megbánta, amikor meglátta, hogy a doktornő ijedten rezzen össze,
ahogy mély hangja megtörte a beállt csendet. Bűntudatosan húzta el száját,
miközben Alison nagyot nyelve fordította el róla szemét, Alvarez azonban csak
halkan felnevetett.
- Nyugi! Ne siettesd a madárkánkat! –
figyelmeztette olyan hangon, mint egy gondoskodó, tapasztalt apa a türelmetlen,
izgága gyermekét, majd Alison felé fordult – bocsásson meg neki. Adriano egy
kissé temperamentumos, de jó gyerek – védte meg a doktornő előtt, aki elhúzta a
száját, és megvetőn mérte végig Adriano-t, aki nem értette, miért érez szúrást
a szívében ettől a tekintettől.
- Gondolom, minden parancsát feltétel
nélkül teljesíti, ugye? – kérdezte gúnyosan, és amikor Alvarez lassan, büszkén
bólintott, felhúzott szemöldökkel folytatta – és mondja, már szobatiszta? Vagy
az csak később jön? – tette hozzá, mire Adriano sötét szeme villámokat szórt, ő
azonban állta a pillantását, Alvarez pedig hangosan felnevetett.
- Nem semmi nő maga, Dr. Benett! – rázta
meg fejét vidáman – már csak azért is magam mellé venném, hogy szórakoztasson,
de… - emelte fel ujját figyelmeztetőleg, miközben lassan elkomolyodott – ne
feledkezzünk meg róla, hogy nyitva maradt még egy kérdés. Bevállalja a bátyja
tartozását, vagy nem? – tette meg újra az ajánlatát, Adriano pedig feszülten
várta a választ.
- Rendben. Ledolgozom Paul tartozását –
hallotta meg Alison halk hangját, és tekintetéből jól kiolvashatta, milyen
nehéz volt meghoznia ezt a döntést. Diego Alvarez elégedetten nevetett fel, és
csapta össze tenyerét, mint mindig, amikor egy üzlet az ő elvárásainak
megfelelően alakult, Adriano azonban egy másodpercre észrevétlenül hunyta le
szemét és elfojtott egy sóhajt. Ellentétben az orvosnővel, ő már tudta, mibe
keveredik, ha Alvarez a kezei közé kaparintja, és bár tisztában volt vele, hogy
nem lenne szabad, sajnálni kezdte az előtte álló, védtelen nőt, akinek egyetlen
bűne az volt, hogy Paul Benett volt a bátyja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése