13.
rész
Nem értette, hogyan kérdezheti ezt éppen
ő, hiszen végig jelen volt, saját bevallása szerint is pontosan emlékezett rá,
milyen aljas módon zsarolta meg Alvarez. Látnia kellett, hogy a maffiavezér
egyáltalán nem hagyott neki választási lehetőséget, csak annak látszatát.
Adriano azonnal észrevette a doktornő zavarát, mert arrébb tolta pizzáját, és
kezében forgatva a narancsleves poharat, mélyen a szemébe nézett.
- Ismerem
Paul-t – törte meg a csendet halkan, és figyelmét nem kerülte el, hogy Alison
nagyot nyelt, de folytatta – pitiáner tolvaj. Alkoholista, lezüllött alak, aki
a lelkét is eladná néhány dollárért!
- Ne
beszéljen így róla! – kérte halk, mégis határozott hangon az orvosnő, mert bár
lelke legmélyén egyetértett azzal, amit a férfi mondott, mégis fájt neki, hogy
így beszél egy idegen a testvéréről, még akkor is, ha minden szó igaz volt, ami
elhangzott.
- Nem
érdemli meg azt az áldozatot, amit hoz érte, Alison – jelentette ki Adriano, és
most először hagyta el száját a nő neve, melyet olyan gyengéden ejtett ki, hogy
a doktornő érezte, nagyot dobban a szíve, de minden erővel igyekezett inkább a
mondat tartalmára figyelni. – Azt hiszi, Paul egy fűszálat is keresztbe tenne
magáért? – kérdezte lágy hangon, és szemében sajnálat csillogott, ahogy a nőre
nézett, aki most lenyelte a torkában keletkezett gombócot, és megrántotta a
vállát, mint, akit egyáltalán nem érdekel, viszonozná-e a gesztust fivére.
- Tartozom
ennyivel a szüleim emlékének – válaszolta remegő hangon, mire Adriano elnyomott
egy sóhajt, ő pedig tovább beszélt – mindkettőnket nagyon szerettek, és
mindkettőnknek ugyanazokat az esélyeket biztosították, de Paul… - akadt el egy
pillanatra, mert nem tudta, hogyan fejezhetné ki magát a legfinomabban, végül
folytatta – ő nem tudott élni vele. Tisztában vagyok vele, milyen ember a
testvérem, ahogy azzal is, hogy sosem volt, és soha nem is lesz köztünk olyan
kapcsolat, amilyet szeretnék – halt el hangja egy másodpercre, miközben könnybe
lábadt a szeme, Adriano pedig legszívesebben a karjaiba zárta volna, olyan
elveszettnek tűnt. – De a testvérem, és rajta kívül nincs senkim – tette hozzá
magyarázatképpen, hogy miért nem hagyhatta, hogy bármi bántódása essen a
férfinak. – Hagynom kellett volna, hogy Alvarez megölje? – tette fel a kérdést,
de a választ nem várta meg, hanem folytatta – maga hagyná, hogy megöljék a
testvérét, miközben tudja, hogy segíthetne rajta? – kérdezte, mire Adriano
elgondolkodva nézett vissza rá. – Maga olasz, igaz? – jött a következő kérdés a
nőtől – legalábbis erről árulkodik a sötét haja, a barna szeme, a markáns arca,
a kissé magas homloka és az orra – mutatott ujjával a férfi arcára, mire az
halványan elmosolyodott.
- Ezt
az orvosin tanulta? – kérdezett vissza válasz helyett, mire a doktornő
megrántotta a vállát.
- Is
– válaszolta tömören, majd ajka enyhe mosolyra húzódott – ezen kívül az imént
említette, hogy ide jön, ha hazai ízekre vágyik – emelte meg szemöldökét
sokatmondón, Adriano pedig felnevetett a leleményességet hallva.
- Igen
– bólintott megadón, majd folytatta – Milánóban születtem, és 3 éves koromig
ott is nevelkedtem – árult el magáról egy újabb kis részletet, mire Alison
elégedetten állapította meg, hogy ösztönei nem csapták be.
- Olaszként
tudnia kellene, milyen fontos a család – jegyezte meg halkan, visszairányítva a
beszélgetést korábbi témájukra, de meglepetten vette észre, hogy Adriano
vonásai elkomorodnak, és tekintetét a már majdnem üres pohárra szegezi.
- A
családról nem sok fogalmam van – szólalt meg halkan a férfi, és hangján érezni
lehetett egy cseppnyi szégyenérzetet – nemsokkal azután, hogy Amerikába
jöttünk, a szüleim meghaltak. Árvaházba kerültem, és ott is maradtam, amíg… be
nem szippantott egy másik világ – zárta volna rövidre a témát, de Alison
érdeklődve hallgatta, és nem állt szándékában ennyiben hagyni.
- Alvarez
és a bandája? – faggatózott óvatosan, és úgy tűnt, Adriano nem akar többet
mondani, mert percekig csak szótlanul nézett rá, majd kiitta az üdítő maradékát
és nagyot sóhajtott.
- Egy
utcakölyök hamar bajba keveredik – mesélte látszólag könnyedén, de a szemében
megjelenő szomorúság árulkodóbb volt – ha nem nyúlnak az ember hóna alá,
könnyen a rácsok mögött végezheti. Nekem szerencsém volt – tette hozzá, Alison
azonban nem volt biztos benne, hogy ez valóban akkora szerencse volt, de jó
érzékkel inkább megtartotta magának a véleményét.
- Ezért
dolgozik neki? – kérdezte helyette – úgy érzi, hogy tartozik neki, amiért
megmentette a börtöntől?
- Ebből
élek – jelentette ki Adriano határozottan, és arcán látszott, nem óhajt erről a
kérdésről tárgyalni a továbbiakban. – De magának nem lett volna szabad
belekeverednie! Paul egy szemétláda, amiért hagyja, hogy maga fizesse meg az ő
bűneit!
- Mondtam
már, hogy ne beszéljen így róla! – emelte meg kissé hangját Alison – Paul-nak
fogalma sincs az egészről! Hetek óta nem beszéltem vele, ha tudná, hogy mi
történt…
- Ha
tudná?! – nevetett fel örömtelenül Adriano – mégis, mit gondol, kitől tudta meg
Alvarez, hogy maga orvos?! – tört fel belőle mérgesen, mert az indulat most is
elemi erővel tört rá, akárcsak aznap este, amikor Paul térden állva könyörgött
főnöküknek, hogy ne ölje meg, miután az rájött a lopásra. Adriano gyomra
fordult egyet undorában, amikor a férfi szinte sírva mesélte, hogy a húga
általános sebész, és jó szolgálatot tehetne a maffiavezérnek.
- Nem
– rázta meg fejét döbbenten Alison, miközben érezte, hogy a világ forogni kezd
körülötte – ez nem lehet… - vett mély levegőt, hogy legyőzze a rosszullétet,
mely hatalmába kerítette a gondolatra, hogy saját bátyja vetette oda Diego
Alvarez elé. – Nem hiszek magának! – jelentette ki dühösen villámló szemekkel,
és legszívesebben elküldte volna a férfit a pokolba a hazugságaival együtt.
Tisztában volt vele, hogy Paul egészen mélyre süllyedt már, ahogy azt is tudta,
hogy sosem szerette húgaként, de ekkora aljasságot képtelen volt feltételezni
róla.
- Nem
is kötelező – rázta meg fejét Adriano, miközben együttérző pillantással nézett
az orvosnőre. Egy másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy talán rossz ötlet
volt elmondani az igazságot, végül arra a megállapításra jutott, hogy nem árt,
ha tisztában van a körülményekkel, még mielőtt legközelebb is kockáztatja az
életét egy olyan emberért, aki a kisujjáig sem ér fel sem becsületben, sem
tisztességben. – De jobb, ha tudja, egy hónappal ezelőttig még azt sem tudtuk,
hogy maga a világon van. Paul soha senkinek nem beszélt róla, hogy van egy
testvére, egészen addig az estéig, amíg Alvarez rá nem jött a lopásra – mesélte
nyugodt hangon Adriano, miközben szíve elszorult, ahogy meglátta, hogy Alison
ajka megremeg, és mély levegőt véve igyekszik tartani magát. – Meg akarta ölni
– közölte nyílt őszinteséggel, majd azonnal folytatta – Paul tudta, hogy a
főnök orvost keres, ezért, hogy mentse az irháját, felajánlotta, hogy a húga
majd ledolgozza a tartozását helyette – ért mondandója végére Adriano, mire
Alison egy másodpercre lehunyta szemét, hogy emészteni tudja a hallottakat. Azt
tudta, hogy Paul sosem szerette, de azt rémálmaiban sem gondolta volna, hogy
képes ilyesmire.
- Most,
mit vár tőlem? – kérdezte halk, csüggedt hangon – Téved, ha azt hiszi, ezek
után visszalépek, és hagyom, hogy Paul-t megöljék – tette hozzá, de hangjában
már nyoma sem volt a korábbi szenvedélynek, sokkal inkább a lemondásnak. –
Talán nem érdemli meg, de… én… - simított végig homlokán, miközben próbálta
megfogalmazni az érzéseit – akkor is képtelen vagyok rá, hogy egyszerűen hátat
fordítsak.
- Tudom
– bólintott Adriano, és a doktornő nem láthatta, hogy tekintete simogatón fut
végig arcán. – Ha ezt tenné, azt hiszem… - tartott egy kis szünetet, és amikor
Alison várakozón nézett rá, halványan mosolyogva folytatta – azt hiszem,
csalódnék – fejezte be a megkezdett mondatot, a doktornő pedig döbbenten
elnyílt ajkakkal ráncolta össze szemöldökét. – Maga nyomokban sem hasonlít a
testvérére, és ezt Paul is jól tudja, amivel vissza is él – beszélt tovább,
egyetlen mondatban tökéletesen megfogalmazva a két testvér közötti különbséget
is viszonyt. – Én csak azt akarom, hogy ezt ne felejtse el, amikor legközelebb
vakmerőn kockáztatja az életét egy olyan emberért, aki ezt nem érdemli meg –
figyelmeztette gyengéd hangon az orvosnőt, mire Alison keserűen elmosolyodott.
- Nevezzen
ostobának, de én még mindig reménykedem benne, hogy ha ezen túl leszünk,
megváltozhatnak a dolgok – jegyezte meg halkan, de a hangjában megbújó
bizonytalanság elárulta, hogy ő sem igazán hisz benne, mire Adriano, aki jól
ismerte Paul-t, és tudta, hogy képtelen az őszinte érzésekre, és saját magán
kívül senki nem fontos neki, megrázta fejét.
- Ennek
nagyjából annyi esélyt adok, mint annak, hogy Joey-ból buddhista szerzetes
váljon – húzta el pesszimistán a száját, és bár korántsem akarta megbántani,
vagy lelombozni az orvosnő reményeit, abból, hogy az rosszallón szorította
össze ajkait, borítékolhatta, hogy mégis sikerült.
- Köszönöm
a biztató szavakat! – fonta keresztbe karjait mellkasa előtt Alison – a mai
napom úgyis olyan csodásan sikerült!
- Rossz
napja volt? – érdeklődött kíváncsian a férfi, ártatlan arccal, mire a doktornő
először meglepetten nézett rá, majd hitetlenkedve felnevetett.
- Azon
túl, hogy egy maffiavezér törvénytelen fiát kellett ellátnom illegálisan? –
kérdezte, mire Adriano komolyan bólintott. – Lássuk csak… - emelte égnek
szemét, mintha lepergetné maga előtt az egész napot. – Majdnem elvesztettem az
állásomat, mert megvédtem egy betegemet a hiéna menyétől, aztán pofátlanul
ultimátumot adtam egy alvilági főnöknek, amiért könnyen átlyukaszthatták volna
a koponyámat, annak ellenére, hogy csak néhány órával korábban figyelmeztetett
a felettesem, hogy a nagy szám miatt megüthetem a bokámat. Ha ez nem lett volna
elég, otthon az exemtől várt egy üzenet a rögzítőn. Találkozni akar velem,
amitől kiver a hideg veríték! – hagyták el önkéntelenül a szavak a száját,
miközben végig sem gondolta, kinek panaszkodik. Egyszerűen csak jólesett végre
kiadni magából a sok feszültséget, ami hetek óta feszítette belülről. –
Mindezek tetejébe, megtudtam, hogy a bátyám gátlástalanul felkínált, hogy a
saját bőrét mentse – sorolta egyre inkább belelendülve, és észre sem vette,
hogy Adriano mosolyogva figyeli. – Szóval… igen! Azt mondhatjuk, hogy elég szar
napom volt – csúszott ki a száján, miközben beletúrt a hajába, és pillantása
találkozott a férfiéval, aki elgondolkodva nézett vissza rá.
- Mit
akarhat az exe? – bukott ki belőle a kérdés meggondolatlanul, mire Alison meglepetten
emelte rá kék szemét, ő pedig azonnal folytatta, még mielőtt lehetősége lett
volna bármit kérdezni – belátom, hogy a maga napja mérföldekkel veri az enyémet
– mosolyodott el békítőn, mely nem maradt hatástalan, mert a doktornő vonásai
enyhülni látszódtak. – Azt hiszem, ideje, hogy hazavigyem – javasolta
udvariasan, mert figyelmét nem kerülte el, hogy Alison egyre fáradtabb. – Amúgy
is be kell még néznem a kórházba, hogy megtudjam, mi a helyzet Ralf-al. Alvarez
már biztosan várja a hívásomat. – jósolta meg, mit csinálhat éppen a főnöke,
mire Alison elhúzta a száját.
- No
persze – hallatszott ki enyhe gúny a hangjából – nyilván a telefon mellett
reszket a kanapén – tette hozzá gonoszkodva, majd elnyomott egy ásítást, úgy
nézett a férfira – ne haragudjon. Tényleg nem vagyok a legjobb passzban – kért
elnézést modora miatt, mire Adriano csak legyintett, majd felemelt kézzel
jelezte Gemma-nak, hogy távoznának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése