12.
rész
Szíve és gyomra az étterem felé húzta,
szinte lelki szemei előtt látott egy finom, gőzölgő sajtos pizzát, nyelvén
érezte az omlós tésztát, és a sajt ízét. Tekintettel arra, hogy az elmúlt
napokban rengeteget dolgozott, már az idejét sem tudta, mikor vett magához
normális meleg ételt. A büfében kapható szendvicsek és saláták csillapították
ugyan az éhségét, de pont arra volt csak elég, hogy működőképes maradjon a
maratoni ügyeletek és műtétek alatt. Gasztronómiai kényeztetésnek semmiképpen
sem mondta volna, és bár esze azt súgta, mondjon nemet, tartsa magát távol a
férfitól, és követelje, hogy vigye haza, a gondolat, hogy végre egyen valami
finomat, túlságosan csábító volt.
- Nem
bánom, de a sajátomat én fizetem! – kötötte ki határozottan, mert a legkevésbé
sem akart semmit elfogadni Adriano-tól, mire az engedelmesen bólintott.
- Éljen
az emancipáció! – nyújtotta ki karját, így mutatva a nőnek az utat az ajtóig,
és nem tudta elfojtani mosolyát, amikor a nő elindult. Lenyűgözte a nőből áradó
erő, és büszkeség, miközben akarata ellenére egyre inkább érdeklődött iránta.
Tudta, hogy esztelenség, tudta, hogy soha nem lehet az övé, mégsem tudott
megálljt parancsolni magának. Végül nagy levegőt vett, és elnyomva gondolatait,
követte az orvosnőt. Az étterem egy kis, családias hangulatú helyiségből állt,
melyben a központi helyet a pult foglalta el, ahol két szakács készítette a
pizzát, egy fiatal, 20-as éveinek elején járó lány pedig táncosokat
megszégyenítő kecseséggel és gyorsasággal cikázott a látszólagos
össze-visszaságban elrendezett, piros-fehér kockás abroszokkal letakart
asztalok között. Kezében hol egy tálcányi ital, hol fémtálcán pizza, hol pedig
pusztán egy jegyzettömb volt, attól függően, melyik asztalhoz igyekezett éppen.
Az egész helynek kellemes, megnyugtató hangulata volt, mely nemcsak a falra
szerelt, kis fényerejű lámpáknak, hanem az asztalok közepén található
gyertyáknak is köszönhető volt. Alison-nak olyan érzése volt, mintha
Olaszországnak egy kis szeletét tálalták volna szeme elé, miközben Adriano
finoman megfogta a karját, és az egyik sarokasztal felé vezette. Alig helyet
foglaltak, máris megjelent a korábban látott pincér lány.
- Adriano!
Ezer éve nem jártál erre! – üdvözölte barátságos mosollyal az ajkán, és Alison
figyelmét nem kerülte el, ahogy tekintete csábosan fut végig a férfin, miközben
kihívó mozdulattal tűrte füle mögé barna tincsét. Karcsú derekát még inkább
kiemelte a fehér kötény, melyet fekete nadrágja fölé kötött, telt kebleire
pedig ráfeszült a hófehér ing, melyen annyi gombot pattintott csak össze, hogy
ráirányítsa a figyelmet dekoltázsára.
- Sok
volt a munka – mosolygott vissza Adriano, Alison pedig nem tudott, mit kezdeni
az ismeretlen, keserű érzéssel, mely hatalmába kerítette, ahogy észrevette,
milyen kedvesen pillant a fiatal lányra a férfi. – Apád, hogy van? – kérdezte
érdeklődve, mire a pincérlány megrántotta a vállát.
- Próbáljuk
rávenni, hogy adja át az üzletet Franco-nak, de hallani sem akar róla – húzta
el a száját bosszúsan, majd folytatta – tudom, hogy az élete munkája ez az
étterem, de a bátyámmal készen állnánk rá, hogy átvegyük tőle! – válaszolta, és
hangján jól érezhető volt, mennyire nehezményezi, amiért apjuk nem bízik bennük
eléggé. – Ki a kísérőd? Új barátnő? – kacsintott bizalmasan Adriano-ra, de az
ajka szegletében megjelenő enyhe gunyorosság elárulta, milyen célból érdeklődik
nem túl finoman.
- Nem
a te dolgod, Gemma – rázta meg fejét Adriano, így a tudtára adva a nőnek, hogy
nem fogja elárulni Alison nevét, mire az durcásan mérte végig a doktornőt –
kíváncsiskodás helyett, hozz nekünk két pohár narancslevet, és… - akadt el egy
pillanatra, majd az orvosnő felé fordult – megfelel a sajtos pizza? – kérdezte
udvariasan, és amikor Alison bólintott, ismét a pincérük felé fordult. –
Hallottad. Két narancslé, és két sajtos pizza! Eredj! – intett fejével a pult
felé, mire Gemma duzzogva távozott.
- Úgy
látom, törzsvendégnek számít itt – jegyezte meg Alison halkan, mire Adriano
lassan bólintott.
- Évek
óta ide járok, ha egy kis hazait akarok enni – válaszolta szokatlanul őszintén,
Alison pedig néma csendben várta, hogy folytassa. Bár tudta, hogy semmi
értelme, mégis remélte, hogy többet megtudhat a férfiról. – Giovanni jó
barátom, a gyerekei pedig, mintha a testvéreim lennének – mosolyodott el, és
arcán látszott, valóban családtagként tekint magára, és Alison biztos volt
benne, hogy erről a tulajdonos is így vélekedik, ahogy abban is, hogy Gemma
egyáltalán nem bátyként tekint a férfira. Ahogy elnézte lágy mosolyát, amikor az
idős férfiról beszélt, megint felmerült benne a kérdés, hogyan lehetséges az,
hogy éppen ő Alvarez jobb keze. A külső kemény, hideg álarc mögött egyre
többször fedezett fel olyan tulajdonságokat, melyek összeegyeztethetetlenek
voltak azzal, amit a valóságban csinált. – Mire gondol? – törte meg gondolatainak
menetét Adriano bársonyosan mély hangja, mely már első találkozásuk alkalmával
is feltűnt neki, mire zavartan túrt bele hajába. A véletlen a kezére játszott,
ugyanis Gemma éppen akkor jelent meg a két narancslével, így kapott némi időt,
hogy kitaláljon egy hihető választ a férfinak. Amint ismét kettesben maradtak,
aprót kortyolt a hűs, fanyar ízű italból, és a még mindig várakozón ránéző
férfira emelte szemét.
- Csak
azon gondolkodtam, Alvarez, miért tett kivételt Ralf-al – talált magyarázatot
hirtelenjében Alison, és elégedetten veregette meg vállát ötletesége miatt,
annál is inkább, mivel úgy tűnt, Adriano egy másodpercig sem kételkedett benne,
hogy valóban ezen töprengett.
- Talán…
- sóhajtott mélyet a férfi, majd megvonta a vállát – talán látta, hogy komolyan
beszél, és nem tud rajta segíteni – vélte nem túl meggyőzően, és az orvosnő
figyelmét nem kerülte el, hogy elkapja pillantását, és a narancslében úszó
szívószállal kezd játszani.
- Ez
korábban sem hatotta meg – emlékeztette sokatmondó hangsúllyal a férfit arra az
esetre, amikor az egyik emberénél nem tudta eldönteni, mennyire mélyre hatolt a
kés pengéje, amivel megvágták, de a maffiavezér fikarnyit sem engedett. Mivel
Adriano nem szólalt meg, újra maga elé vetítette az este képeit, kockáról
kockára. Ralf arcát, vonásait, Alvarez tekintetét, ahogy végig fut a fiatal
fiún, majd hirtelen, mint egy villanás ugrott be neki. – Ralf… Diego Alvarez
fia! – bökte ki hitetlenkedve, mire Adriano felkapta a fejét, és elég volt a
barna szemekbe néznie ahhoz, hogy tudja, nem tévedett – így van? Igazam van,
ugye? – kérdezte, de hangján érezhető volt, hogy bármit mondhat a férfi, nem
tudja eltántorítani.
- Eddig
ezt csak két ember tudta – szólalt meg halkan Adriano, aki úgy tűnt, maga is
rájött, hogy felesleges félrevezetéssel, vagy hazudozással próbálkoznia –
Alvarez és én. Ha jót akar magának, senkinek nem beszél arról, amire rájött –
figyelmeztette inkább jó tanácsként, semmint fenyegető szándékkal, mire Alison
döbbenten rázta meg fejét.
- Úgy
érti, hogy Ralf sem tudja? – kérdezte, és hitetlenkedve simított végig
homlokán, amikor Adriano tagadólag intett nemet.
- Nem
– erősítette meg szóban is a választ – Ralf szemében Alvarez nem más, mint egy
kedves fickó, aki gyerekkora óta az élete része, és aki magához vette, amikor
az apját lelőtték – folytatta Adriano, és bár tudta, hogy túl sokat mond, meg
akarta értetni Alison-nal, miért olyan fontos, hogy véletlenül se kotyogja el a
maffiavezér előtt, tud a titkáról. – Mit gondol, ki lőtte le? – húzta fel
szemöldökét sokatmondón, mire Alison nagyot nyelt, ő pedig tovább beszélt. –
Bárkivel megteszi ugyanezt, aki veszélyezteti a titkát – ért mondandója végére,
éppen akkor, amikor Gemma megjelent a két pizzával. Miközben türelmesen
megvárták, hogy eléjük kerüljön az étel, Adriano pedig mosolyogva megköszönte,
Alison alig győzte feldolgozni a hallottakat. A tény, hogy a maffiavezér képes
volt megöletni azt az embert, akiről Ralf azt hitte, az apja, majd képmutató
módon magához vette, és a megmentő szerepében tetszelgett, undorítóbb volt,
mint, amit képes volt befogadni a szervezete.
- Mégis,
hogyan hagyhatja, hogy veszélybe sodorja magát? – tört fel belőle a kérdés,
amint ismét kettesben maradtak, miközben egy ujjal se nyúlt a pizzához a
férfival ellentétben, aki azonnal nekilátott. – Úgy értem, ha magához vette,
nyilván szereti… a maga módján – húzta el száját enyhe kétkedéssel, majd
folytatta – akkor nem az lenne normális, hogy távol tartja attól az élettől,
amit él?
- Csak
meg akarja védeni – vont vállat könnyedén Adriano, mire Alison örömtelenül
felnevetett.
- Mint
a mellékelt ábra mutatja, ez nem igazán sikerül neki – jegyezte meg epésen,
mire a férfi letette a villát, és komolyan nézett rá.
- Alvarez
megtiltotta Ralf-nak, hogy részt vegyen a… - akadt el egy pillanatra, hiszen
fogalma sem volt róla, hogyan fejezhetné ki magát minél finomabban – az
akciókban – találta meg a legmegfelelőbbnek tűnő szót – az már más kérdés, hogy
a kölyök bizonyítani akart, ezért titokban Leo-hoz csapódott, az a barom meg
hagyta – mesélte nyugodtan, de tekintetén jól látszott, milyen dühös a férfira.
– A körülményekhez képest, egész szerencsésen megúszta – tette hozzá halkan,
ahogy belegondolt, hogyan is végződhetett volna az este. Tényleg csak a
szerencsén múlott, hogy Ralf megúszta pár töréssel a kezében.
- Igen
– bólintott Alison, miközben győzedelmeskedett az éhsége, mely nem tudott
ellenállni a tányérján gőzölgő finom illatoknak, így vágott magának egy
falatot, és szájába vette a villát. A paradicsomos tészta szinte szétomlott a
fogai között, a sajt pedig pont olyan lágy volt, amilyennek képzelte. – Most
még szerencséje volt. De mi lesz legközelebb? – tette fel a kérdést
nyugtalanul, és mindketten tudták, mire gondol, majd megrázta fejét. – Mindegy!
Nem az én dolgom! – tűzött újabb falatot a villájára, és Adriano nem tudta
eldönteni, hogy ezt neki, vagy önmagának szánta, miközben ő is követte a
példáját, és újabb adagot emelt a szájához, de egy pillanatra sem vette le
szemét a nőről.
- Nem
– értett egyet Adriano – tényleg nem a maga dolga – sóhajtott mélyet, mely
felkeltette a doktornő figyelmét, aki felkapta fejét, és meglepetten fedezte
fel a szomorúságot a férfi szemében, mely azonban csak egy pillanatig tartott.
– Igazából itt sem kellene lennie – tette hozzá komolyan, és átható
pillantásától Alison kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát.
- Én
haza akartam menni, de maga ragaszkodott a pizzához – mosolyodott el feszengve,
szándékosan félreértve a férfit, amivel elérte, hogy csökkent a feszültség, és
amaz halkan felnevetett.
- Pontosan
tudja, hogyan értettem – mosolygott rá Adriano együtt érzőn, amivel ismét
sikerült kibillentenie Alison-t a magabiztosságából. – Miért vállalta ezt az
egészet? Miért nem mondott nemet? – kérdezte szinte már kétségbeesett hangon,
mert egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy egy ilyen csodálatos nő Alvarez
karmai közé került, mire az is elkomolyodott, és keserűen rántotta meg vállát.
- A
hűtőm tartalmára pontosan emlékszik, de arra, amikor a főnöke megzsarolt, nem?
– kérdezte nagyot nyelve, mire Adriano megrázta fejét.
- Minden
szóra emlékszem, ami ott elhangzott – válaszolta meg a kérdést nyugodtan
Adriano, miközben tekintetét a nőébe fúrta – csak azt nem értem, miért ment
bele ebbe az alkuba. Nemet kellett volna mondania! – jelentette ki olyan
határozottan, hogy Alison értetlenül ráncolta össze szemöldökét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése