7.
rész
Joey apró, közel ülő kék szemei fenyegetőn
szűkültek össze, miközben egészen közel rántotta magához a doktornőt, aki
nagyot nyelve próbált minél távolabb húzódni tőle, de esélye sem volt. A férfi
keze keményen szorult felkarjára, ő pedig hiába támasztotta meg tenyerét a
széles, izmos mellkason, megmoccanni sem tudott. Csalódottan és rémülten állapította
meg, hogy nagyjából annyi esélye van ellökni magától a férfit, mintha egy
hatalmas kősziklát akarna teljesen egyedül elgörgetni.
- Hova
lesz a séta, cica? – hajolt egészen közel arcához, Alison-nak pedig fordult
egyet a gyomra, ahogy megérezte a cigaretta és az alkohol bűzét leheletén. – Mi
ketten még nem végeztünk! – tette hozzá fojtott indulattal Joey.
- Engedd
el! – dörrent a hátuk mögött Adriano erélyes hangja, mire mindketten felé
néztek, így Alison láthatta a sötét szemekben villámló haragot, és dühöt, Joey
azonban kihúzta magát, és elutasítón húzta el száját.
- A
doktornőnek meg nekem van még egy kis elintéznivaló ügyünk! Ne szólj bele! –
vágott vissza határozottan, majd ismét minden figyelmét az orvosnőre
fordította, Adriano pedig legszívesebben ott helyben agyonverte volna, amikor
meglátta, hogyan szorulnak rá vastag ujjai a törékeny felkarra. Szinte biztos
volt benne, hogy a kabát ellenére, amit a nő viselt, nyoma marad majd Joey
kezének a selymes bőrön, és ez a tudat csak még nagyobb indulatot generált
benne.
- Azt
mondtam, engedd el! – lépett oda hozzájuk, és elkapva Joey vasmarokként szorító
kezének hüvelykujját, lecsavarta a doktornő karjáról, majd arccal a falhoz
szorította, miközben az fájdalmasan felüvöltött. – Én a helyedben inkább némán
szenvednék, mert ha Alvarez megtudja, hogy kezet emeltél az orvosára, itt
helyben agyonlő – hajolt közel a férfi füléhez, úgy suttogta bele a jótanácsot,
miközben Alison minden ízében remegve figyelte az eseményeket. Joey nagyokat
szuszogva próbált kiszabadulni Adriano erős kezei közül, de csak azt érte el
vele, hogy a férfi még jobban kicsavarta az ujját, és bár ezúttal
összeszorított szájjal tűrte, a homlokán megjelenő verejtékcseppek, és
összeránduló arca elárulta, mekkora lehet a fájdalma. – Még mindig szeretnéd,
hogy Dr. Benett kezelésbe vegyen? – kérdezte elfojtott indulattal a hangjában,
majd a választ meg sem várva folytatta – szívesen elintézem neked – javasolta
látszólag előzékenyen, miközben még jobban megcsavarta a férfi ujját, aki már
egészen természetellenes pózba tekeredve lapult a falhoz.
- Hagyja
abba – találta meg végre hangját nehezen a doktornő, és maga is meglepődött,
mennyire reszket – kérem – nyelt nagyot, mire Adriano ránézett. Alison
döbbenten fedezte fel szemében a harag és a gyűlölet lángját, mely azonban
azonnal eltűnt, ahogy tekintetük találkozott. Adriano rögtön elengedte Joey-t,
ahogy felismerte a doktornő szemében a félelmet, mely kijózanító hatással volt
rá. Mély levegőt vett, majd megvető pillantással végig mérte a férfit, aki fájdalmasan
simogatta kezét, végül óvatosan, nehogy megérintse karján ott, ahol Joey keze
szorult rá, megfogta az orvosnőt, és a lépcső felé vezette. Szótlanul ültek be
az autóba, egyikük sem tudta, mit mondhatna. Adriano-t bosszantotta, amiért így
elveszítette önuralmát, és a tudat, hogy ezt az váltotta ki belőle, hogy látta,
Joey erőszakoskodik Alison-nal, egyáltalán nem könnyített helyzetén. Szeme
előtt megjelent a doktornő halálra rémült arca, a kék szemekben csillogó
rettegés. Szégyellte magát, amiért így ráijesztett viselkedésével, de ami a
legjobban meglepte, az a keserűség volt, mely elöntötte szívét a gondolatra,
hogy félhet tőle. Miközben kikanyarodtak az utcára, és elhagyták Alvarez
házának környékét, futólag Alison-ra pillantott, aki szépen ívelt szemöldökét
ráncolva meredt egyenesen az úttestre. Fogalma sem volt ugyan, mi járhat a
fejében, de élénken el tudta képzelni, mit gondolhat róla, és ez egyáltalán nem
tetszett neki. – Köszönöm! – törte meg a csendet hirtelen a doktornő halkan,
bizonytalanul, mire Adriano meglepetten kapta oda tekintetét. A kijelentés
váratlanul érte, nem is számított rá, hogy utasa megszólal, arra pedig végképp
nem, hogy ezt hallja először a szájából.
- Mit?
– fordította ismét a forgalomra minden figyelmét a férfi, hogy ne kelljen
látnia a szomorú arcot, miközben elképzelte, milyen lehet az orvosnő, amikor
mosolyog, vagy felszabadultan nevet. Biztos volt benne, hogy szemében a
vidámság szikrái ragyognak, ajka körül kis gödröcskék jelennek meg, nevetése
pedig minden bizonnyal tiszta és csilingelő.
- Hogy
segített, amikor Joey… - akadt el mondat közben, majd nagyot sóhajtott. A kép,
ahogy Adriano izzó tekintettel falhoz préseli Joey-t beleégett a retinájába, és
félelmet generált benne, de nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjön, a férfi
csak neki akart segíteni. Talán nem a legjobb módszert választotta, különösen
azért, mert Alison mindig is elítélte az erőszakot, és szülei is arra
tanították, hogy a vitákat érvekkel kell rendezni, de be kellett látnia, hogy
ebben az esetben Adriano nem sokra ment volna szép szavakkal.
- Nem
tesz semmit! – rántotta meg a vállát látszólag könnyedén Adriano – parancsot
kaptam rá, hogy megvédjem! – tette hozzá kimérten, mivel nem akarta, hogy az
orvosnő azt higgye, egy pillanatig is őt féltette, vagy bármit érez iránta.
- Hogyne!
– bólintott Alison keserűen, és igyekezett tudomást sem venni a
csalódottságról, mely eluralkodott a szívében. Miért is hitte akár egy percig
is, hogy a férfi udvariasságból védte meg? – gondolta mérgesen, majd folytatta
– hiszen maga mindig mindent parancsra tesz! – jegyezte meg gúnyosan, Adriano
pedig rezignáltan bólintott, miközben tekintetét egy percre sem vette le az
útról.
- Így
van – közölte szűkszavúan – ne gondoljon bele többet annál, mint, ami – tette
hozzá, miközben ujjai szorosabban fonódtak rá a kormányra, és kényszerítenie
kellett magát, hogy ne nézzen az orvosnőre, miközben fogalma sem volt róla,
hogy ezt a jó tanácsot utasának, vagy inkább magának kellett volna címeznie.
- Mégis,
mit gondolhatnék bele? – ráncolta össze értetlenül szemöldökét Alison, mire
Adriano megrántotta a vállát.
- Tudja…
ilyen romantikus izéket, amit ilyenkor a nők szoktak – felelte unottan, és arca
elárulta, mit gondol erről, az orvosnő pedig hitetlenkedve ingatta meg fejét.
- Tisztázzunk
valamit! – fordult felé mérgesen, és Adriano-nak nem kellett ránéznie ahhoz,
hogy tudja, szikrákat szórnak a gyönyörű szemek – nem vagyok olyan, mint a
többi nő! – jelentette ki határozottan, de hangjából jól érzékelhető volt, hogy
ezt nem a beképzeltség mondatja vele, miközben Adriano elnyomott egy sóhajt a
gondolatra, hogy ezzel ő is tisztában van. Ha olyan lenne, akkor nem okozna
neki problémát távol maradni tőle, vagy kiverni a fejéből csábító ajkának
képét. – Nem szokásom elájulni attól, ha egy férfi kicsavarja egy behemót
karját, lévén, hogy az erőszak minden formáját gyűlölöm! – folytatta dühösen,
és esze ágában sem volt féket tenni a nyelvére. – Mindazonáltal nem vagyok
álszent sem! Pontosan tudom, hogy odabent segített nekem, amit illik
megköszönni! Jól neveltség alapjai, első fejezet! – tette hozzá csípősen, mire
Adriano összeszorította ajkát, amiért félreértette, miközben ostorozta magát
ostobasága miatt, hogy egy percig is elhitte, felkeltheti egy olyan nő
figyelmét, mint Alison Benett.
- Akkor
ezt megbeszéltük – jelentette ki hidegen, miközben leparkolta az autót Alison
lakásának háztömbje előtt, és a nőre nézett.
- Meg!
– értett egyet a doktornő, majd kipattant az autóból, és elindult a főbejárat
felé, de meglepetten fordult meg, amikor észrevette, hogy Adriano is követi a
példáját. – Hova megy?
- Az
ajtóig kísérem – közölte nyugodt természetességgel a hangjában a férfi.
- Oh,
persze! – bólogatott mindent tudón az orvosnő – hiszen utasította a gazdája –
tette hozzá gúnyosan, Adriano pedig mereven bólintott.
- Pontosan!
– hagyta meg ebben a hitben, annak ellenére, hogy Alvarez külön figyelmeztetése
nélkül sem hagyta volna egyedül addig, amíg nem tudja biztosra, hogy épen és
egészségesen hazaért. Alison néhány másodpercig fürkésző tekintettel nézett rá,
mely kezdett egyre kényelmetlenebb lenni a számára, végül megfordult, és
belépett a házba, ő pedig lassan engedte ki a tüdejében tartott levegőt, aztán szaporán
szedve lábait, a nyomába eredt. A lakás ajtóig némán tették meg az utat, de
amikor odaértek, és Alison behelyezte a kulcsot a zárba, Adriano pedig még
mindig mellette állt, kérdőn fordult felé.
- Mi
van? Arra is utasították, hogy az ágyamig kísérjen? – kérdezte felhúzott
szemöldökkel, így utalva rá, hogy most már ideje lenne magára hagynia, mire a
férfi megrázta a fejét.
- Nem
– válaszolta rezzenéstelen arccal – de látni akarom, amikor bemegy – tette
hozzá, Alison pedig égnek emelte a szemét.
- Rendben
– bólintott lassan, majd szélesre tárta az ajtót, és belépett a lakásba, de
amikor be akarta csukni az ajtót, meglepetten nézett a férfira, akinek keze
megakadályozta benne. – Van még valami? – kérdezte bizonytalanul, és
Adriano-nak elszorult a szíve, ahogy felfedezte a pillanatnyi félelmet a
szemében. A gondolat, hogy egy percig is azt feltételezi róla, bántani tudná,
fájón mart bele lelkébe, de nem tudta érte hibáztatni. Alvarez mellett
dolgozott, ráadásul alig egy órája lehetett tanúja annak, ahogy falhoz lapított
egy nála majdnem egy fejjel magasabb férfit, akinek majdnem a kezét is eltörte.
- Valencia
– szólalt meg halkan, mire a doktornő úgy nézett rá, mint, akinek elment az
esze, és arcán látszott, fogalma sincs, mit akar ezzel mondani.
- Tessék?
– kérdezett vissza értetlenül, Adriano pedig kényelmetlenül feszengve dugta
zsebre jobb kezét, ballal pedig zavartan túrt bele sűrű, sötét hajába, amivel
odavonzotta az orvosnő tekintetét.
- A
vezetéknevem – vonta meg vállait feszengve a férfi – Valencia. Nem vagyok
bármixer – fűzte hozzá magyarázatképpen, és hangjában cseppnyi sértettséget
lehetett felfedezni. Maga sem tudta, miért, fontos volt neki, hogy a nő ne
vegye egy kalap alá Alvarez többi emberével. Tudta, hogy ostobaság a részéről,
sőt, egyenesen veszélyes, mégis azt akarta, hogy más legyen, hogy legyen
valami, ami megkülönbözteti a szemében a többiektől, akikkel találkozik.
- Értem
– futott át apró mosoly a nő ajkán, Adriano pedig lenyűgözve nézte, ahogy
valóban megjelenik arcának jobb felén a kis gödröcske, ahogy sejtette, és bár
az egész csak egy másodpercig tartott, ő mégis elraktározta emlékei között, mint
a legszebb dolgot, amit az elmúlt években látott.
- Ennyi
– köszörülte meg torkát Adriano, miközben tétova mozdulattal simított végig
tarkóján – csak… tisztázni akartam. Most megyek! – közölte hirtelen jött
határozottsággal, majd a választ meg sem várva, hátat fordított, és öles
léptekkel, villámgyorsan hagyta ott a doktornőt, aki elgondolkodva támaszkodott
meg az ajtónál, és alsó ajkát beharapva mosolyodott el, mialatt tekintete addig
követte a férfit, míg az el nem tűnt szemei elől a lépcsőfordulóban. Bár tudta,
hogy kicsoda Adriano, és azt is tudta, hogy nem lenne szabad vonzalmat éreznie
iránta, az érzéseit nem volt képes irányítani, és tagadhatatlanul megfogta a
férfi mosolya, a belőle áradó erő és magabiztosság, de a legjobban az tetszett
neki, ahogy az imént viselkedett. Ettől valahogy sokkal emberibb lett, sokkal
megközelíthetőbb, sebezhetőbb. Ahogy felismerte áruló érzéseit, hirtelen
elkomorodott, és fejét megrázva fékezte meg bűnös gondolatait, miközben
belépett a lakásba, és kettőre zárta maga mögött az ajtót, mintha ezzel a
férfitól is képes lenne elzárkózni.
Adriano lehunyt
szemmel támasztotta meg fejét a BMV valódi bőrrel bevont kormányán, miközben
nem értette, mi olyan különleges a doktornőben, amiért képtelen szabadulni
tőle, és az érzéstől, mely mindig elfogja, valahányszor a közelébe kerül.
Védelmezni akarta, megóvni mindattól, ami várni fog rá Alvarez mellett, és a
gondolat, hogy bárki bánthatja, elviselhetetlennek tűnt. Még soha életében nem
érzett így egyetlen nő iránt sem, és ez halálra rémítette. Kapcsolatai futó
kalandok voltak csupán, melyeket legalább olyan könnyű volt lezárni, mint
elkezdeni, és ez tökéletesen meg is felelt életvitelének, most azonban egy új,
eddig ismeretlen területre tévedt, amit egyáltalán nem volt kedve felfedezni.
Nemcsak azért, mert olyan felelősségvállalással járt volna együtt, amit nem
tudott bevállalni, hanem azért sem, mert Alison megérdemelné, hogy boldog,
biztonságos szerelemben élhessen, amit ő képtelen lett volna megadni neki.
Szerelem? – kapta fel fejét, és elképedve nézett bele a visszapillantó tükörbe,
majd hevesen rázta meg fejét, így eltüntetve agyának legmélyebb zugába a szót.
– Még, hogy szerelem – motyogta csak úgy, magának, miközben indított, és teljes
erővel lépett a gázra, hogy mielőbb minél messzebbre kerüljön a finom illattól,
az apró gödröcskéktől, és a kék szemektől, melyek három napja kísértették
minden éjjel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése